Terry Pratchett - A kaszás

Maphlaves lecsavarta kalapja legcsúcsát és jókora adag konyakot öntött bele.

— Szóval — szólt —, mi történik?

— Velünk? Egy oltár föllibbent a levegőbe és ránk zuhant.

— Egy csillár kicsavarozta magát. Minden kicsavarozza magát. Képzeld el, útközben idefelé láttam egy öltönyt elszaladni mellettünk! Két nadrág volt hozzá hét tallérért!

— Hmm. Láttad a címkéjét?

— És minden lüktet is. Észrevetted, hogy minden hogy lüktet?

— Azt hittük, hogy ti okozzátok.

— Nem mágia. Gondolom, az istenek a szokásosnál nem boldogtalanabbak?

— Látszólag nem.

Mögöttük a papok és a varázslók rikácsoltak tokától tokába.

A Főpap kissé közelebb húzódott.

— Azt hiszem, elég erős lehetnék épp csak egy kis kelepce féken tartásához és legyőzéséhez — közölte. — Azóta nem éreztem így magam, amióta Mrs. Kuglof a nyájamat gyarapította.

— Mrs. Kuglof? Mi az a Mrs. Kuglof?

— Nektek vannak… rémséges Izéitek a Tömlöc Létsíkokból meg ilyesmik, igaz? Félelmetes veszélyei pokolravaló hivatásotoknak? — firtatta a Főpap.

— Igen.

— Nekünk meg egy Mrs. Kuglof nevezetű illető.

Maphlaves kíváncsi pillantást vetett rá.

— Ne is kérdezd! — borzongott a pap. — Csak legyél hálás, hogy sose kell megtudnod.

Maphlaves némán odanyújtotta neki a konyakot.

— Csak magunk közt — érdeklődött a pap —, van valami elképzelésed erről az egészről? Az őrök próbálják kiásni őméltóságát. Tudod, hogy majd választ akar kapni. Én még abban se vagyok biztos, hogy tudom, mi a kérdés.

— Nem mágia és nem az istenek — morfondírozott Maphlaves. — Visszakaphatom a kelepcét? Köszönöm. Nem mágia és nem az istenek. Hát, akkor nem sok lehetőség marad, igaz?

— Gondolom, nincs olyanfajta varázslat, amiről nem tudtok?

— Ha van is, nem tudunk róla.

— Méltányos — ismerte el a pap.

— Gondolom, nem az istenek sántikálnak egy kis istentelenségben a színfalak mögött? — tudakolta Maphlaves, belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba. — Esetleg ketten közülük kissé összezördültek vagy valami? Aranyalmákkal idétlenkedve vagy ilyesmi?

— Most éppen nagy a csönd az istenfronton — válaszolta a Főpap. A szeme beszéd közben megüvegesedett, szemlátomást olvasta a forgatókönyvet a fejében. — Hiperopia, a cipők istennője, meg van győződve, hogy Sandelfon, a folyosók istene, nem más, mint Grunárnak, a nem az évszakra jellemző gyümölcsök istenének rég elveszett ikerfivére. Ki dugta a kecskét Offlernak, a Krokodilistennek ágyába? Offler vajon tényleg szövetséget kovácsol Hétkezű Sekh-kel? Mindeközben Tréfamester Hoki régi trükkjeivel áll elő…

— Jó, jó, rendben van — vágott közbe Maphlaves. — Én magam sosem voltam képes érdeklődni ez iránt az egész iránt.

Mögöttük a Dékán megpróbálta megakadályozni a Jelenkori Varázsrúnák Előadóját abban, hogy Offler, a Krokodilisten papját összeillő bőröndkészletté változtassa, és a Kincstárnoknak csúnyán vérzett az orra egy tömjénfüstölővel végrehajtott szerencsés ütéstől.

— Amit itt most mutatnunk kell — jelentette ki Maphlaves —, az az egység. Igaz?

— Egyetértek — felelte a Főpap.

— Rendben. De csak az adott helyzetben.

Egy kis pokróc színuszgörbézett el szemmagasban. A Főpap visszaadta a konyakosüveget.

— Egyébként anya azt mondja, mostanában nem írtál — említette meg.

— Hát… — A többi varázslót meglepte volna Arkrektoruk töredelmes, szégyenkező kinézete. — Sok volt a dolgom. Tudod, hogy van ez.

— Azt mondta, mindenképp emlékeztesselek, hogy mindkettőnket vár Disznólesés Napján ebédre.

— Nem felejtettem el — vágott savanyú képet Maphlaves. — Alig várom már. — Odafordult a tömegverekedéshez maga mögött.

— Hagyjátok abba, kartársak! — parancsolta.

— Hittestvéreim! Szűnjetek! — bömbölte a Főpap.

A Rangidős Lovász ellazította markolását a Hinki istenítők főpapjának fején. Két káplán félbehagyta a Kincstárnok rugdalását. Általános ruhaigazgatás, kalapkeresgélés és zavart köhécselésroham következett.

— Ez már jobb — jelentette ki Maphlaves. — Na akkor, Őeminenciája a Főpap és jómagam elhatároztuk…

A Dékán fenyegetően rámeredt egy igazán pöttöm püspökre.

— Belém rúgott! Te belém rúgtál!

— Aú! Sosem tettem olyat, gyermekem.

— De igenis megtetted, te nyavalyás — sziszegte a Dékán. — Oldalról, hogy ne lássák!

— … elhatároztuk … — ismételte meg Maphlaves, szúrósan nézve a Dékánra —, hogy a testvériség és jóakarat szellemében keresünk megoldást a jelenlegi rendellenességekre és ez rád is vonatkozik, Rangidős Lovász !

— Nem tehettem róla! Meglökött engem.

— Nahát! Bárha részed lehetne megbocsátásban! — kívánta erősen Klimpir főesperese.

Föntről robaj hallatszott. Egy sezlon ügetett le a lépcsőn és tört át a csarnok ajtaján.

— Azt hiszem, az őrök talán még mindig a Patríciust próbálják kiszabadítani — kommentálta a Főpap. — Úgy látszik, hogy még a titkos átjárói is bezárták maguk.

— Mind? Azt hittem, az agyafúrt sátánnak mindenütt vannak titkos folyosói — ámult Maphlaves.

— Mind zárva — válaszolta a Főpap. — Az összes.

— Csaknem az összes — közölte egy hang mögüle.

Maphlaves hangneme nem változott, miközben megfordult, eltekintve attól, hogy egy csöpp többletszirupot adott hozzá.

Egy alak lépett ki látszólag a falból. Emberi volt, ám csupán alapértelmezésénél fogva. Soványan, sápadtan és teljesen unalmas feketébe öltözve, a Patrícius mindig egy ragadozó flamingóra emlékeztette Maphlavest, föltéve, hogy találhatsz olyan flamingót, amely fekete és egy szikla türelmét mondhatja magáénak.

— Á, Lord Vetinari! — mondta. — Úgy örülök, hogy nem esett baja.

— A Kocka Kancellárián fogom fogadni magukat, uraim — közölte a Patrícius. Mögötte egy fatábla a falban nesztelenül visszacsusszant helyére.

— Én, khm, azt hiszem, hogy odafönt számos őr próbálja kiszabadítani… — kezdte a Főpap.

A Patrícius sovány kezével felé legyintett. — Távol áll tőlem, hogy abbahagyassam velük — jelentette ki. — Ez elfoglaltságot nyújt számukra és ettől fontosnak érzik maguk. Máskülönben egész nap csak álldogálniuk kellene ádáz kinézettel és féken tartva veseműködésük. Erre tessék!

A többi ankh-morporki Céh vezetői egyesével-kettesével futottak be, fokozatosan megtöltve a termet.

A Patrícius komoran üldögélt és az íróasztalán heverő iratokat bámulta, miközben folyt a vita.

— Hát, nem mi okozzuk — szögezte le az alkimisták főnöke.

— A tárgyak mindig a levegőben repülnek a maguk közelében — állította Maphlaves.

— Igen, de csak az előre nem látott exoterm reakciók miatt — válaszolta az alkimista.

— A dolgok folyton fölrobbannak — fordította az alkimista főnökhelyettes föl se nézve.

— Az lehet, hogy föl robbannak, de aztán újra leesnek. Nem lebegnek körös-körül és, pl., kezdik magukat kicsavarozni — érvelt a főnöke, helytelenítő pillantást vetve beosztottjára. — Egyébként is, miért tennénk ilyet magunkkal? Mondhatom, pokollá vált a műhelyem! Holmik süvítenek mindenhol! Pont, mielőtt kijöttem, egy hatalmas és nagyon drága üvegtermék szilánkokra tört!