Terry Pratchett - A kaszás

És aztán elfelejtkezzen róluk.

A kapcsolat az Egyetem és a Patrícius — Ankh-Morpork abszolút uralkodója és már-már jóindulatú diktátora — között bonyolult és kényes.

A varázslók úgy tartották, hogy, lévén egy magasabb igazság szolgái, rájuk nem vonatkoznak a város evilági törvényei.

A Patrícius azt mondta, hogy valóban ez a helyzet, de attól még átkozott jól be fogják fizetni az adóikat ugyanúgy, mint mindenki más.

A varázslók azt mondták, hogy, mint a bölcsesség fényének követői, nem tartoznak alattvalói hűséggel semmiféle halandónak.

A Patrícius azt mondta, hogy ez akár igaz is lehet, ám ettől még tartoznak évente és fejenként kétszáz tallér városi adóval, fizetendő negyedévenként.

A varázslók azt mondták, hogy az Egyetem mágikus talajon áll, következésképpen adómentes, meg különben is, az ember nem vethet ki adót a tudásra.

A Patrícius azt mondta, kivethet. Méghozzá kétszáz tallért fejenként; amennyiben a fejenként okoz gondot, a fejvesztés könnyen elintézhető.

A varázslók azt mondták, hogy az Egyetem sosem fizetett adót a városi nobilitásnak.

A Patrícius azt mondta, hogy nem áll szándékában sokáig megmaradni nobilisnak.

A varázslók azt mondták, lehet-e szó könnyített fizetési feltételekről?

A Patrícius azt mondta, már eddig is könnyített fizetési feltételekről volt szó. Higgyék el, nem szeretnék tudni, milyenek a szigorított feltételek.

A varázslók azt mondták, hogy volt valaha egy uralkodó, ó, régen, még a Szitakötő Százada lehetett, aki megpróbálta előírni az Egyetemnek, mit tegyen. A Patrícius eljöhet és megnézheti, ha akarja.

A Patrícius azt mondta, hogy meg fogja. Tényleg meg fogja.

A végén megállapodtak, hogy bár a varázslók természetesen nem fizetnek adót, mindazonáltal teljesen önként adományozni fognak, ó, mondjuk azt, kétszáz tallért fejenként, jogfenntartással, mutatis mutandis , feltétel nélkül, fölhasználandó kizárólag nem katonai és környezetvédelmi szempontból elfogadható célokra.

A hatalmi érdekszövetségek ilyen interaktív dinamizmusa volt az, ami Ankh-Morporkot olyan érdekes, izgalmas, és mindenek fölött átkozottul veszélyes lakóhellyé tette. [9] Rengeteg dalt írtak a nyüzsgő metropoliszról, a leghíresebb persze az „Ankh-Morpork! Ankh-Morpork! Mily jó, hogy neved Ankh-Morpork!”, de közéjük tartozik még a „Vigyél Engem El Ankh-Morporkból”, „Félek, Visszatérek Ankh-Morporkba” és a régi kedvenc „Ankh-Morporki Kórság”.

A rangidős varázslók nem túl gyakran járnak emberek közé és jönnek-mennek arra, amit a Hoszták az Istennek Ankh-Morporcba alkalmasint a város zsúfolt főútvonalainak és meghitt kerülőútjainak nevez, ám tüstént szembetűnt, hogy valami nem stimmel. Nem arról volt szó, hogy a macskakövek néha ne röpültek volna a levegőben, ám rendszerint előzőleg valaki elhajította őket. Rendes körülmények között nem röpültek maguktól.

Kivágódott egy ajtó és előbújt egy öltöny, kicsivel mögötte táncolt egy pár cipő, s egy kalap néhány hüvelykkel az üres gallér fölött lebegett. Szorosan mögöttük érkezett egy keszeg férfiú, igyekezve azt tenni egy sebtiben fölkapott porronggyal, aminek eléréséhez rendesen egy teljes nadrág szükségeltetik.

— Azonnal gyertek vissza! — sikította, amikor azok befordultak a sarkon. — Még mindig hét tallérral tartozom értetek!

Egy második nadrág osont ki az utcára és sietett a többiek után.

A varázslók összebújtak, mint egy ijedt állat, öt csúcsos fejjel és tíz lábbal, azon merengve, ki lesz az első, aki megjegyzést tesz.

— Ez aztán átkozottul elképesztő! — mondta az Arkrektor.

— Hmm? — szólt a Dékán, megkísérelve azt sejtetni, hogy ennél sokkal elképesztőbb dolgokat látott már, és azzal, hogy fölhívta a figyelmet magától futkosó puszta ruházatra, az Arkrektor a varázslóság egészét megszégyenítette.

— Ó, menj már ! Nem ismerek sok olyan szabót errefelé, aki egy hét talléros öltönyhöz ad egy második nadrágot ráadásnak — közölte Maphlaves.

— Ó! — látta be a Dékán.

— Ha megint elmegy mellettünk, próbáljátok elgáncsolni, hogy megnézhessem benne a címkét.

Egy ágytakaró préselte ki magát egy fönti ablakon és elcsattogott a tetőkön át.

— Tudjátok — jegyezte meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója, próbálva megtartani hangját higgadtnak és mérsékeltnek —, nem hiszem, hogy ez varázslat. Nem érződik mágiának.

A Rangidős Lovász köntöse egyik mély zsebében kotorászott. Elfojtott csörgés és suhogás és néha kuruttyolás hallatszott. Végül előhalászott egy sötétkék üvegkockát. Az elején volt egy számlap.

— Te a zsebedben hurcolsz egy olyat ? — fakadt ki a Dékán. — Egy ennyire értékes műszert?

— Mi a fene ez? — érdeklődött Maphlaves.

— Döbbenetesen érzékeny mágiamérő eszköz — válaszolta a Dékán. — Megméri a varázserőtér sűrűségét. Egy magikométer.

A Rangidős Lovász büszkén magasba emelte a kockát és megnyomott egy gombot az oldalán.

A tű a számlapon egy kis ideig ide-oda ingott, aztán megállt.

— Látjátok? — mutatta a Rangidős Lovász. — Csak a természetes háttér, semmi veszélyt nem jelent a nagyközönség számára.

— Hangosabban! — szólította föl az Arkrektor. — Nem hallak a lármától.

Csattanások és sikolyok hangzottak föl a házakból az utca mindkét oldalán.

Mrs. Evadne Kuglof médium volt, a kis méret határán.

Ez nem volt megerőltető szakma. Az Ankh-Morporkban meghaltak közül nem sokan mutattak hajlandóságot arra, hogy elcsevegjenek túlélő rokonaikkal. Állítsunk olyan sok titkos dimenziót közénk és közéjük, amennyit csak lehet, ez volt a jelszavuk. Mrs. Kuglof ruhakészítéssel és egyházi — bármilyen egyház legyen is — munkával töltötte ki az időt a megbeszélések között. Mrs. Kuglof élt-halt a vallásért, legalábbis a maga módján.

Evadne Kuglof nem tartozott a gyöngyfüggöny-és-tömjén médiumok közé, részben, mert ki nem állhatta a tömjént, de főleg azért, mert tényleg nagyon értett a hivatásához. Egy jó bűvész képes bámulatba ejteni egy sima gyufásdobozzal és tökéletesen mindennapos kártyapaklival, ha lenne olyan szíves szemügyre venni őket, uram, látni fogja, hogy tökéletesen mindennapos kártyapakli — nincs szüksége a kevésbé jó szemfényvesztők ujjbecsípő, összecsukható asztalaira és bonyolult, összehajtható cilinderére. És, ugyanígy, Mrs. Kuglofnak se volt valami sokra szüksége kellékek tekintetében. Még az ipari minőségű kristálygömb is csak a vendégeknek tett engedményként hevert ott. Mrs. Kuglof valójában képes volt kiolvasni a jövőt egy tál zabkásából [10] Például azt, hogy hamarosan fájdalmas bélmozgásokban lesz részed. . Támadhatott látomása egy serpenyőnyi sülő szalonnán. Egy egész életet töltött elszöszmötölve a szellemvilággal, kivéve, hogy Evadne esetében a szöszmötölés szó igazából nem találó. Nem szöszmötölő fajta volt. Inkább az az eset állt rá, amikor valaki betoporzékol a szellemvilágba és követeli, hogy láthassa az igazgatót.

És, miközben reggelit készített magának és földarabolta a kutyaeledelt Ludmillának, elkezdett hangokat hallani.

Nagyon halkan szóltak. Nem arról volt szó, hogy a hallás küszöbén lettek volna, mert olyan hangok voltak, amelyeket közönséges fülek nem hallhatnak. Odabent voltak a fejében.