Terry Pratchett - A kaszás

— Szívünkön viseljük az érdekeid — felelte Maphlaves.

— Ebben biztos vagyok, ám…

— Hamarosan elérjük, hogy megint a réginek érezd magad — állította a Kincstárnok.

— Nem, dehogy is! — sziszegte a Dékán. — Pontosan ez a dolog lényege!

— Hamarosan elérjük, hogy megint ne a réginek érezd magad, pontosan ez a dolog lényege — hebegte a Kincstárnok, amikor befordultak a sarkon.

Modo újra megfogta a talicska rúdját és elgondolkozva gurította a félreeső térség felé, ahol a tüzét, a trágyadombjait, az avarhalmát és a kis fészert tartotta, amiben üldögélni szokott, amikor esett.

Korábban a palotában volt segédkertész, de ez az állás sokkal érdekesebb. Az embernek tényleg szüksége van arra, hogy elevenséget lásson.

Ankh-Morpork társadalma utcai társadalom. Mindig zajlik valami érdekes. Jelen pillanatban egy kétlovas gyümölcsszállító szekér kocsisa hat hüvelyk magasra emelte a levegőbe a Dékánt a Dékán köntösének tarkójánál fogva, és azzal fenyegetőzött, hogy áttolja a Dékán képét a Dékán fejének hátulján.

— Ezek őszibarackok, ugyi? — üvöltötte folyamatosan. — Tuggya, mi történik a túl sokáig hányódó őszibarackokkal? Ütődöttek lesznek. Itten egy csomó minden lesz hamarosan ütődött .

— Én varázsló vagyok, tudja — jelentette ki a Dékán, jóllehet hegyes orrú cipője himbálózott. — Ha nem lenne az a tény, hogy a szabályok tiltják a mágiahasználatot civilekkel szemben, a puszta védekezést kivéve minden más esetben, akkor maga vitán felül nagyon nagy bajban lenne.

— Különben is, micsinál? — kérdezte a kocsis, leengedve a Dékánt, hogy gyanakodva átnézhessen a válla fölött.

— Aha — mondta egy férfi, aki egy rönkökkel teli társzekeret húzó fogatot próbált irányítani. — Mi folyik itt? Itt akadnak olyanok, akiket órabérben fizetnek, tudja!

— Menjenek már tovább ott elöl!

A rönkfafuvaros megfordult ülésén és szóba elegyedett a mögötte levő kocsik sorával. — Próbálok — mondta. — Nem az én hibám, igaz? Itt egy csomó varázsló épp fölássa az istenekverte utcát !

Az Arkrektor sáros arca átkémlelt a lyuk peremén.

— Ó, az istenek szerelmére, Dékán — vetette oda —, megkértelek, hogy rendezd el a dolgokat!

— Igen, én már meg is kértem ezt az úriembert, hogy tolasson vissza és menjen másfelé — válaszolta a Dékán, aki félt, hogy mindjárt megfullad.

A gyümölcsárus megperdítette a varázslót, hogy az láthassa a zsúfolt utcákat.

— Próbált már valaha visszatolatni egyszerre hatvan szekérrel? — firtatta. — Az ugyanis nem könnyű. Különösen , amikor akárki képtelen megmozdulni, mert maguk nagyokosok miatt a kocsik az egész háztömb körül föltorlódtak, és senki se tud mozdulni, mert mindenki útjában van valaki másnak, értve?

A Dékán megpróbált bólintani. Ő maga is kétellte, vajon okos dolog volt-e kiásni a lyukat Ankh-Morpork legforgalmasabb utcái közül kettőnek, a Kisistenek utcájának és a Promenádnak kereszteződésénél. Amikor elhatározták, logikusnak tűnt. Még a legállhatatosabb élőholtnak is tisztességesen eltemetve kell maradnia olyan mennyiségű közlekedés alatt. Csupán az volt a gond, hogy senki sem gondolkozott el alaposabban arról, hogy micsoda nehézséget okoz, ha fölásnak két főútvonalat csúcsforgalom idején.

— Rendben, rendben, lássuk, mi folyik itt?

A bámészkodók tömege szétnyílt, hogy átengedje Kolon főtörzsőrmester testes alakját. Megállíthatatlanul ment keresztül az emberek között, pocakja haladt az élen. Amikor meglátta a varázslókat derékig az út közepén kiásott gödörben, nagy, vörös képe földerült.

— Akkor hát, mi is ez? — kérdezte. — Nemzetközi útkereszteződés-tolvajok bandája?

Majd kiugrott a bőréből örömében. Hosszú távú rendfenntartó stratégiája bevált!

Az Arkrektor egy lapátnyi ankh-morporki agyagot borított a csendőr csizmájára.

— Ne szamárkodjon, ember! — csattant föl. — Ez életbevágóan fontos.

— Na, persze. Mind ezt mondják — bólogatott Kolon főtörzsőrmester, akit nem lehetett könnyen eltéríteni egy gondolatmenettől, ha már egyszer mentális sebességbe kapcsolt. — Fogadok, hogy százával vannak falvak olyan pogány helyeken, mint pölö Klaccs, amik jó pénzt adnának egy ehhez hasonló, rendes, köztiszteletben álló kereszteződésért, mi?

Maphlaves eltátott szájjal nézett föl rá.

— Miről karattyol, konstábler? — firtatta. Ingerülten odamutatott csúcsos kalapjára. — Nem hallotta, mit mondtam? Varázslók vagyunk. Ez varázslóügy. Szóval, ha valahogy elirányítaná a forgalmat körülöttünk, legyen olyan jó…

— …ezek az őszibarackok máris törődöttek lesznek, ha csak rájuk nézel … — szólalt meg egy hang Kolon főtörzsőrmester mögött.

— A vén bolondok már félórája föltartanak minket — közölte a marhahajcsár, aki már rég elvesztette az uralmat negyven tinó fölött, melyek most céltalanul bóklásztak a közeli utcákon. — Azt akarom, hogy tartóztassa le őket!

Földerengett a főtörzsőrmesterben, hogy vigyázatlanul a színpad kellős közepére helyezte magát egy olyan drámában, amelybe sok száz ember keveredett, némelyikük pláne varázsló, és mindegyik mérges.

— Akkor hát mit is csinálnak? — tudakolta elhalóan.

— Eltemetjük a kollégánk. Miért, minek látszik? — förmedt rá Maphlaves.

Kolon tekintete odafordult a nyitott koporsóra az út mellett. Motolla Alánk integetett neki.

— De… ő nem halott… ugye? — kérdezte összeráncolódó homlokkal, ahogy megpróbált boldogulni a fennálló helyzetben.

— A látszat néha csal — válaszolta az Arkrektor.

— De épp most integetett nekem — jelentette ki a főtörzsőrmester kétségbeesetten.

— Na és?

— Hát, nem szokványos a…

— Teljesen rendben van, főtörzs — közölte Motolla.

Kolon főtörzsőrmester közelebb oldalgott a koporsóhoz.

— Nem méltóságod láttam tegnap éjszaka, amint a folyóba vetette magát? — suttogta oda a szája sarkából.

— De igen. És maga nagyon segítőkész volt — felelte Motolla.

— És aztán újra valahogy kivetette magát belőle — folytatta a főtörzsőrmester.

— Sajnos, igen.

— Pedig egy örökkévalóságig odalent volt.

— Hát, tudja, nagyon sötét volt. Nem találtam a lépcsőt.

Kolon főtörzsőrmester kénytelen volt belátni, hogy ez logikus.

— Hát… gondolom, akkor maga tényleg halott kell legyen — ismerte el. — Senki sem lehet képes odalent maradni, aki nem halott.

— Úgy van — értett egyet Motolla.

— Csak akkor miért integet meg beszél? — érdeklődött Kolon.

A Rangidős Lovász kidugta fejét a lyukból.

— Holttetemek esetében nem ismeretlen jelenség a mozgás és zajkeltés, főtörzs — tudatta kéretlenül. — Az egész önkéntelen izomrángásokra megy vissza.

— Ami azt illeti, a Rangidős Lovásznak igaza van — állt a pártjára Motolla Alánk. — Én is olvastam ezt valahol.

— Ó! — Kolon főtörzsőrmester körbenézett. — Stimmt — szólalt meg habozva. — Hát… gondolom, rendben van…

— Oké, kész vagyunk — jelentette ki az Arkrektor kimászva a lyukból. — Elég mély már. Gyere, Motolla, menj szépen le!

— Tudjátok, tényleg mélységesen meg vagyok hatva — jegyezte meg Motolla, hanyatt dőlve a koporsóban. Igazán kitűnő koporsó volt, egyenesen a Szilfa utcai hullaházból. Az Arkrektor megengedte, hogy ő maga válassza ki.