Margaret Weis: A téli éj sárkányai

Semmi más nem érdekli őket, csak, hogy bevilágítsák az eget és porrá égessék a városokat gyilkos villámaikkal. A Sárkány Nagyuruk iránti hűségük végtelen. Ugyan az is igaz, ismerte el Skie magában, hogy uruk győzelemről győzelemre vezérelte őket északon és közülük senki sem veszett oda.

A kérdéseiket meg csak tegyem föl én, mert én vagyok a Nagyúr hátasa és én állok hozzá a legközelebb. Nos, így is van valahogy, egész jól megértjük egymást... a Nagyúr meg én.

— Nincs értelme elmennünk Tarsisba — jelentette ki Skie nyíltan. Nem félt a Nagyúrtól. Krynn többi sárkányától eltérően, amelyek morgó vonakodással szolgálták uraikat, akik magukat a hatalom jogos birtokosainak tekintették, Skie szolgálata a tiszteleten és... a szereteten alapult. — Az biztos, hogy a vöröseknek nem tetszik, hogy itt vagyunk és nincs is ránk szükség. Azt a téged oly különösen vonzó, gyönge várost könnyűszerrel elfoglalják, hiszen hadserege sincs: simán bekapták a csalétket és kivonultak a határra.

— Azért vagyunk itt, mert a kémeim szerint ők is itt vannak, vagy legalábbis hamarosan ideérnek — felelte a Nagyúr. Hangja halk volt és mégis túlharsogta a süvöltő szelet.

— Ők... ők... — morogta a sárkány, megrázkódott és nyugtalanul járkált föl-alá a sziklapárkányon. — Odahagyjuk az északi háborút, vesztegetjük a drága időt, kockára tesszük a hadi szerencsénket, s mindezt miért? Egy maroknyi kóbor csavargó miatt!

— A pénz nem érdekel, ezt jól tudod, ha kedvem támadna rá, meg is vehetném Tarsis városát. — A Nagyúr megsimogatta a sárkány nyakát vastag jégréteggel borított bőrkesztűjével, amely megcsikordult az erőteljes mozdulattól. — A háború északon jól alakul és Ariakus nem ellenezte a távozásomat. Égető pedig kipróbált fiatal parancsnok és majdnem olyan jól ismeri a csapataimat, mint én magam. Különben ne feledd, hogy ezek nem egyszerű csavargók! Ez a „maroknyi kóbor vándor" végzett Verminaarddal.

— Ugyan, az az alak már megásta a saját sírját. Megszállott lett és szem elől tévesztette az igazi célt, és ugyanez másokról is elmondható — nézett keményen ura szemébe a sárkány.

— Megszállott? Igen, Verminaard esetében ez igaz és akadnak, akiknek komolyabban kellene venniük az ilyen megszállottságot! Maga is pap volt és tisztában volt vele, milyen bajt hozhat ránk, ha az igaz istenek hite jobban elterjed az emberek között — felelte a Nagyúr. — A jelentések szerint a tömegek új vezetőre tettek szert ennek az Elistan nevű embernek a személyében, aki Paladine prófétája lett.

Mishakal hívei pedig visszahozzák a földre az igazi gyógyító erőt. Nem, Verminaard valójában előrelátó volt... komoly veszélyek leselkednek itt ránk. Tennünk kellene ez ellen valamit, nem elég csupán acsarognunk!

A sárkány megvetően fölhorkant: — Ez az Elistan nem a nép vezére, mindössze Verminaard nyolcszáz volt pax-tharkasi rabszolgáját, csupa nyavalyás alakot vezet. Most éppen Déli Kapuban húzták meg magukat, a hegyi törpéknél. — A sárkány letelepedett a sziklára és végre érezte, hogy a reggeli napsugarak egy kissé fölmelegítik pikkelyes bőrét. — Mellesleg a kémeink szerint e pillanatban is Tarsis felé vonulnak, míg mi itt beszélgetünk. Ma estére ez az Elistan a markunkban lesz és ezzel vége az egésznek... hát ennyit Paladine prófétájáról.

— Elistan számomra nem jelent semmit — vont vállat érdektelenül a Sárkány Nagyúr —, nem ő az, akire vadászom.

— Nem? — kapta föl a fejét Skie meglepetten —, akkor hát ki az?

— Hárman vannak, akik igazán fontosak nekem... figyelj hát ide és ismerd meg őket! — húzódott közelebb a Nagyúr sárkányához. — Az ő elfogatásuk miatt veszünk részt holnap Tarsis lerombolásában. Ez a három a következő...

Tanis elszántan haladt előre a megfagyott pusztán, csizmás lépei nagyokat dobbantak a szélhordta hó vastag kérgén. A háta mögött fölkelő nap éles fényt, de annál kevesebb meleget árasztott. Szorosabban összefogta magán a köpönyegét és hátranézett, nem maradozik-e le valaki. A társaság egyetlen nyomcsíkot hagyott maga után: egymás nyomában léptek és az erősebbek haladtak elől, hogy könnyebbé tegyék a járást a gyöngébbek számára.

Tanis vezette a menetet, Sturm lépkedett mögötte kitartóan és hűségesen, mint mindig, bár még neheztelt Kharas Pörölyének elveszítése miatt, olyan csodafegyverré nőtt a szemében az a szerszám. Gondterheltebbnek és fáradtabbnak látszott, mint máskor, de a világért sem maradt volna le Tanistól. Nem volt könnyű séta neki ez a menetelés, hiszen magán viselte teljes harci páncélzatát, amitől a lába még a kemény hóba is bele-belesüppedt.

Utánuk következett Caramon... termetes medveként gázolt a hóban, fegyvertára vadul csörömpölt körülötte, páncélját és holmiját Raistlin csomagjával együtt a hátán cipelte. Tanis már attól elfáradt, hacsak Caramonra nézett, mert a nagydarab harcos nemcsak könnyedén ügetett előre, hanem még az ösvényt is kiszélesítette, megkönnyítve ezzel a többiek haladását.

A társaság valamennyi tagja közül Tanis a harcos után következő Gilthanast tekinthette volna a magához legközelebb állónak, hiszen együtt nőttek föl, ám Gilthanas elflord volt, Qualinesti ura, a Napszónok kisebbik fia, míg Tanis maga csak egy fél-elf zabigyerek volt, egy emberharcos brutális erőszaktételének gyümölcse. S ami még ennél is rosszabb, Tanis... még ha éretlen és gyermekes formában is... de szemet vetett Gilthanas húgára, Lauranára. Így aztán nem lehettek igazi barátok és Tanisnak nemegyszer az a keserű érzése támadt, hogy Gilthanas örömmel látná holtan őt.

Zúgószél és Aranyhold egymás mellett haladt Gilthanas után. Szőrmeköpenyükben a síkföldiek föl sem vették a hideget. Különben is, meg sem kottyant nekik ez a hideg, hisz a szívük lángolt. Alig egy hónapja keltek egybe és egymás iránti mély, szenvedélyes szerelmük, ez az önfeláldozó szeretet, amely visszavezette a világot az igazi istenekhez, csak még jobban elmélyült most.

Utánuk következett Elistan és Laurana... Laurana és Elistan! Tanis bosszantónak találta, hogy miközben némi irigységgel szemléli Zúgószél és Aranyhold boldogságát, azt a másik kettőt együtt kell látnia... Elistant és Lauranát... folyton egymás mellett és mindig komoly beszélgetésbe merülten. Elistan, Paladine papja, patyolatfehér köntösében még a hónál is jobban fehérlett. Fehér szakálla és ritkuló haja ellenére még mindig vonzó férfi volt, olyan, aki könnyen elcsavarhatja egy fiatal lány fejét. Kevés férfi vagy nő akadt, akit ne ragadott volna meg Elistan jégkék szemének tekintete, azé az emberé, aki már majdnem megjárta a halál birodalmát, de új, erősebb hite visszahozta onnan.

És mellette igyekezett hűséges „segédje", Laurana. Az ifjú elf-hajadon kamaszos fölbuzdulásában szökött Tanis után qualinesti otthonából. Hirtelen kellett éretté válnia, amikor szeme rányílt a világ fájdalmaira és szenvedéseire. Tudta, hogy a társaság több tagja, s köztük Tanis szerint is teher csupán a nyakukon, s ezért mindenáron bizonyítani akarta hasznosságát. Elistan volt az, aki segítségére volt ebben: minthogy Laurana a qualinesti elfek Napszónokának lánya volt, szinte beleszületett a politikába és abban is nőtt fel. Amikor Elistan azzal küszködött a rideg hegyek között, hogy nyolcszáz férfit, nőt és gyermeket ruhával és élelemmel lásson el, Laurana volt az, aki mellé állt és könnyített a terhein. El nem szakadt volna tőle, s ezt Tanisnak nem volt könnyű megemésztenie. A fél-elf összeszorította a fogát, tekintete elsiklott Laurana mellett és megállapodott Tikán.