Margaret Weis: A téli éj sárkányai

— Én sohasem állítottam magamról, hogy tökéletes vagyok, Laurana — szólt Tanis nyugodtan.

Fölkelt a vörös és az ezüst hald... és halovány fényükben Tanis meglátta a lány szemében megcsillanó könnycseppeket. Felé nyújtotta a karját, hogy átölelje őt, de Laurana hátralépett előle.

— Az lehet, hogy sohasem állítottad — mondta megvetően —, de nyilván örömmel hagyod, hogy mi ezt gondoljuk rólad!

Mit sem törődve Tanis feléje nyújtott karjával, lekapott egy fáklyát a falról és belépett Thorbardin sötéten ásító kapuján. Tanis csak nézett utána, nézte a mézszínű haján megcsillanó fáklyafényt, otthonuk, Qualinesti karcsú jegenyéire emlékeztető kecses járását.

Tanis egy darabig csak némán bámult a sötétbe, vöröses szakállát vakargatva, amilyent Krynn egyetlen elfje sem növeszthetne magának. Laurana utolsó szavain tűnődött, amikor hirtelen, ki, tudja, miért, Kitiara jutott az eszébe.

Maga előtt látta Kit sűrű, göndör, fekete haját, incselkedő mosolyát, tüzes, hirtelen természetét, erős, érzéki testét... egy gyakorlott kardforgató nő alakját, de döbbenten vette tudomásul, hogy ez a kép hirtelen szertefoszlik az enyhén ferde metszésű, csillogó elf szempár nyugodt, tiszta tüzében.

A hegyoldalból mennydörgésszerű robaj hallatszott. A hatalmas kőkaput mozgató tengely elfordult, a gigászi kőalkotmány csikorogva bezárult. Tanis csak nézte a szűkölő nyílást és elhatározta, hogy kint marad. „Bezárva egy kriptába" — jutottak eszébe Sturm szavai és elmosolyodott, de a lelkét dermesztő hideg töltötte el. Hosszan nézett még a bezárult kapura és úgy érezte, hogy iszonyú súlya elválasztja őt Lauranától. A kapu tompa döndüléssel teljesen a helyére illeszkedett. A hegyoldal kopár volt, rideg és fenyegető.

Tanis sóhajtott egyet, majd szorosabbra fogva köpönyegét, megindult az erdő felé. Még a hóban is jobban esik az alvás, mint mélyen a föld alatt. Különben is jobb, ha mihamarabb hozzászokik. A Por Fennsíkot, amelyen a Tarsisba vezető út áthalad, minden bizonnyal már most, a tél elején is nyakig érő hó borítja.

Menet közben Tanis a közelgő útra gondolt és fölnézett az éjszakai égboltra. Fényesen ragyogtak rajta a csillagok, de szépségét megtörte két, feketén ásító, üres lyuk: Raistlin hiányzó csillagképeinek helye.

Űrök az égen... űrök sajgó lelkében.

Lauranával való összetűzése után Tanis szinte örömmel várta az indulást. Társai mind boldogan csatlakoztak hozzá. Jól tudta, hogy egyikük sem érzi igazán otthon magát a menekültek között.

Az úti készülődés alaposan lekötötte a figyelmét. Még azt is elhitette magával, hogy nem bánja, hogy Laurana kerüli. Maga az út kezdete pedig határozottan kellemesnek bizonyult. Még az időjárás is inkább kora őszi, mint tél eleji volt. A Nap melegen sütött. Egyedül Raistlin viselte súlyos köpönyegét.

A Fennsík északi részén áthaladva könnyedén, vidáman csevegtek, csipkelődtek, fölidézték a régi, szép vigaszi napokat. Senki nem beszélt az elmúlt hónapok sötét és nyomasztó kalandjairól. Mintha a szebb jövőről elmélkedve, ki akarták volna törölni az emlékezetükből az átélt borzalmakat.

Éjszaka Elistan elmondta nekik mindezt, amit az ősi istenekről megtudott a nála lévő Mishakal Korongokból.

Szavai megnyugtatták és hitükben megerősítették őket.

Még maga Tanis is... aki egész életében azt kereste, amiben hihet, most, hogy végre megtalálták, kétkedve ugyan, de most még ó is úgy érezte a lelke mélyén, hogyha valamiben valaha hihet egyáltalán, akkor ez az. Akart hinni benne, de valami mindig visszatartotta és valahányszor Lauranára nézett, tudta, hogy mi ez a valami. Amíg le nem győzi belső küzdelmét, amíg össze nem békíti elf— és emberi felét, nem lesz nyugta.

Egyedül Raistlin nem vett részt a társalgásban, tréfálkozásban, csipkelődésben, a tábortűz körüli évődésben.

Naphosszat csak a varázskönyveit bújta. Ha valaki megzavarta, egy mordulással rázta le magáról. Csekély vacsorája után mindig a többiektől távolabb telepedett le és bámulta. az égen tátongó két feneketlen, sötét lyukat, amelyek visszatükröződtek különös szemének homokórapupilláján.

Csak jó pár nap múltán kezdett alábbhagyni a lelkesedésük. A napot elnyelték a felhők, észak felől csípős szél csapott le rájuk. Olyan sűrű volt a hóesés, hogy egyik nap elakadtak: egy barlangban kellett meghúzniuk magukat, amíg elvonul a förgeteg. Éjszakánként kettős őrséget állítottak... egyikük sem tudott volna számot adni róla, miért, de egyre fenyegetőbb, rémisztőbb előérzetek hatalmasodtak el rajtuk. Zúgószél aggodalmas pillantásokat vetett a hóban hátrahagyott nyomaikra. Kova találóan állapította meg, hogy még egy vak mocsári törpe is vígan követhetné őket. Ahogy kellemetlen érzéseik fokozódtak, úgy élesedett a látásuk és a hallásuk.

De ugyan mi vagy ki járhatott volna erre, a Por Fennsíkon, ahol senki és semmi nem élt már jó háromszáz esztendeje?

A sárkány nagyot szuszogott, behajlította terjedelmes szárnyát, súlyos teste kiemelkedett a forrás kellemesen meleg, áztató vizéből. Előbukkant a gomolygó párafelhőből és összeszedte magát, hogy kilépjen a dermesztően hideg levegőre. A tél kristálytiszta hidege belemart orrlikaiba és kaparta a torkát. Fájdalmasat nyelt, ellenállt a meleg víz csábításának és nekivágott a fölötte magasodó sziklapárkánynak.

Ingerülten tapodta a hőforrás ráfagyott párájától síkos sziklaoldalt. A kövek megroppantak karmos lába alatt, kilazultak és lezúdultak a völgybe.

Egyszer úgy megcsúszott, hogy kis híján elveszítette az egyensúlyát. Hosszú szárnyait kiterjesztette és azonnal visszanyerte biztonságát, de az eset csak még jobban fölbosszantotta.

A reggeli napfény megvilágította a hegycsúcsokat, aranyló színben villantotta föl kékes pikkelyeit, de nem sokat segített a vére melegen tartásában. Ismét megrázkódott, amint végigtrappolt a fagyos földön. A tél nem kedvezett a kék sárkányoknak, ahogy e kopár vidéken tett utazás sem volt ínyükre. Skie erre gondolt, mint ahogy egész éjjel is ez gyötörte, majd körülnézett ura után.

A Sárkány Nagyúr ott állt egy kiugró sziklán... alakja lenyűgöző volt szarvas sárkánysisakjában és kék sárkánypikkelyes páncéljában. Ujjatlan köpenye ott lobogott körülötte a jeges szélben, úgy vizslatta érdeklődéssel az odalent elterülő végtelen pusztaságot.

— Jöjj, uram, térj vissza a sátorba (én meg hadd bújjak ismét a forró vízbe) — tette hozzá magában Skie. — Ez a dermesztő szél csontig hatol, miért járkálsz hát idekint?

Gondolhatta volna, hogy a Nagyúr megfigyeléseket végez, tervezi a csapatok leendő elhelyezkedését, a sárkányhadsereg támadását, de nem ez volt, a helyzet. Tarsis elfoglalásának terveit már rég kidolgozták... tulajdonképpen egy másik Sárkány Nagyúr vezetésével, mivel ez a terület a vörös sárkányok uralma alá tartozott.

A kék sárkányok és Nagyuraik északot felügyelik, én pedig itt fagyoskodom, ezen a dermesztő délvidéken, gondolta magában bosszúsan Skie. És mögöttem a kék sárkányok egész köteléke. Fejét kissé félrehajtotta és lenézett a társaira, amelyek nagy szárnycsapkodással élvezték a reggeli fürdőt a hőforrásokban és próbálták kiáztatni fagytól elgémberedett karmaikat.

A bolondok, gondolta magában Skie mérgesen, csupán a Nagyúr parancsát várják a támadás megindítására.