Margaret Weis - A téli éj sárkányai

A világjáróvá vedlett pincérlány Raistlin mellett gázolt a hóban, miután Caramon megkérte, hogy maradjon a törékeny mágus közelében, lévén őrá szükség van elöl.

Láthatóan sem Tika, sem Raistlin nem örült igazán ennek a párosításnak. A vörös köpönyeges varázsló komoran bandukolt, fejét nekiszegezte az erős szélnek. Nemegyszer megállásra kényszerítette és lábáról is csaknem ledöntötte a rátörő köhögés. Tika látta Caramon elkeseredett arcát és ilyenkor megpróbált támaszt nyújtani neki, de a varázsló mindannyiszor kurta mordulással odébb húzódott tőle.

Az ősöreg törpe bukdácsolt a nyomukban, sisakjának „griffsörény forgója" látszott csak ki a mély hóból. Tanis már próbálta elhitetni vele, hogy a griffeknek nincs is sörényük és a dísz lószőrből készült, de Kova makacsul ragaszkodott hozzá, hogy azért utálja a lovakat, mert még a közelségüktől is hevesen tüsszögnie kell és mereven elutasította mindkét állítást. Tanis csak mosolygott rajta és megcsóválta a fejét. Kova azt is megpróbálta kiharcolni, hogy ő mehessen elöl, s csak azután egyezett bele a „sereghajtó" szerepébe, hogy Caramon harmadszor is kihúzta egy-egy, hó alatt rejtőzködő gödörből.

Kova mellett Fúróláb Tasslehoff szökdécselt, élés, csipogó fecsegését még Tanis is hallotta a menet elején. Tass azzal a meséjével traktálta a törpét, amikor egyszer egy bozontos mammutra..., vagy valami hasonlóra bukkant..., amelyet két lefokozott varázsló őrzött. Tanis fölsóhajtott: Tass már megint kezdett az idegeire menni. Egyszer már azért is szigorúan meg kellett intenie, hogy fejbe dobta a lovagot egy keményre gyúrt hógolyóval. Persze tisztában volt vele, hogy úgyis hiába beszél neki: a surranókat csak az új tapasztalatok és kalandok éltették, ennélfogva Tass határozattan élvezte gyötrelmes útjuk minden pillanatát.

Igen, együtt voltak valamennyien. Valamennyi barátja ott igyekezett mögötte.

Tanis váratlanul megfordult és elnézett délfelé. De miért engem követnek? — kérdezte magától ingerülten. Jószerint azt sem tudom, hogy magam hová igyekszem, s akkor még én vezessek másokat! Engem nem hajt a vágy, mint Sturmot, hogy az ő hős Humájához hasonlóan megszabadítsam a világot a sárkányoktól, arra sem vágyom, amire Elistan, hogy elhozzam a népeknek az igaz istenek tudását, de még Raistlin lángoló hatalomvágya sem űz.

Sturm ekkor oldalba bökte és előremutatott: a látóhatáron alacsony hegyek sorakoztak. Ha a surranó térképe nem csal, Tarsis városa közvetlenül mögöttük van. A Szépséges Tarsis városa, a fehérszárnyú hajókkal és a csillogó fehér kőtornyokkal

Tanis széthajtogatta a surranó térképét. Elérkeztek az alacsony, kopár hegyek lábához, amelyek a térkép szerint Tarsis fölé emelkedtek.

Sturm lehúzta a szája elé tekert sálat. — Nem ajánlatos nappal megmásznunk ezeket — dörmögte. — Száz mérföldes körzetben akárki vagy akármi megláthat bennünket.

— Igaz — értett egyet vele Tanis. — Itt letáborozunk, de azért én fölmászom és megnézem, valóban ott van-e a város.

— Nem tetszik nekem a dolog, egy csöppet sem! — mormolta a lovag sötéten. — Valami bajt érzek. Nem akarod, hogy veled tartsak?

Tanis egy pillantást vetett a kimerült Sturmra és megrázta a fejét. — Inkább gondoskodj a többiekről! — Fehér, téli utazóköpenyt kanyarított magára és nekiindult a hófödte, sziklákkal tarkított hegyoldal megmászásának, de alig tett egy lépést, hideg kéz érintette meg a karját. Megfordult és a mágust látta maga előtt.

— Veled megyek — jelentette ki Raistlin.

Tanis döbbenten meredt rá, aztán még egyszer fölnézett a hegyekre. Nem lesz könnyű megmászni őket és tudta, hogy a varázsló általában kerüli a keményebb testi megterhelést. Raistlin rögtön kitalálta a gondolatait.

— Majd a testvérem segít — mondta és magához intette Caramont, aki meglepődött ugyan, de azonnal fölkelt és a fivére mellé lépett. — Szívesen megnézem én is a Szépséges Tarsis városát.

Tanis kényszeredetten nézett végig rajtuk, de a mágus arca közönyös volt és hideg, akár a fém, amelyre emlékeztetett.

— Nagyon helyes — mondta Tanis, majd hozzátette: — De úgy nézel majd ki a hegytetőn, mint egy hatalmas vérfolt... Vegyél föl te is egy fehér köpenyt! — A fél-elf gunyorosan elmosolyodott és hozzáfűzte: — Kérd kölcsön Elistanét!

Amikor Tanis fölért a hegytetőre és lenézett a Szépséges Tarsis városára, csöndesen elkáromkodta magát. Súlyos köpenyének kámzsáját hátrahúzta és látszott arcán a mélységes csalódottság.

— Raist! — súgta oda Caramon ikertestvérének. — Mi a helyzet? Nem értek semmit.

Raistlin felköhögött. — A te eszed, testvér, mint már nemegyszer mondtam, karod izmaiban lakozik. Nézd csak Tarsist, a legendás kikötővárost és mondd meg, mit látsz!

— Nos — dünnyögte Caramon —, ez az egyik legnagyobb város, amelyet valaha láttam. És ott vannak a hajók... pontosan úgy, ahogy hallottuk...

— A Szépséges Tarsis fehérszárnyú hajói — jegyezte meg Raistlin keserűen. — Most pedig nézd meg jobban azokat a hajókat, testvér, hát nem látsz rajtuk semmi gyanúsat!

— Nincsenek valami jó állapotban... a vitorláik rongyosak és... — Caramon pislogott, aztán eltátotta a száját — Nincs víz alattuk!

— Kitűnő megfigyelés!

— De a surranó térképe szerint...

— Az az Összeomlás előtti időből való! — vágott közbe Tanis. — A fene egye meg, tudnom kellett volna, gondolnom kellett volna erre! A Szépséges Tarsis, a legendás kikötőváros a szárazra került!

— És már háromszáz éve a helyzet nem változik — suttogta Raistlin. — Amikor a tüzes hegy aláhullott az égből, új tengerek keletkeztek, mint Xak-Tsarothban, és mások viszont eltűntek! Most mit kezdjünk a menekültekkel, Fél-Elf?

— Nem tudom! — csattant föl Tanis mérgesen. Még egyszer lenézett a városra, aztán így szólt. — Abból semmi hasznunk, ha itt ácsorgunk. A mi két szép szemünkért nem jön vissza a tenger. — Lassan megindult lefelé a sziklás hegyoldalon.

— És mi, mit csinálunk? — kérdezte a fivérét Caramon.

— Nem mehetünk vissza Déli Kapuba... tudom, hogy valaki vagy valami szaglászik utánunk. — Aggodalmas képpel körülkémlelt: — Magamon érzem a tekintetét... most is.

Raistlin belekarolt fivérébe... egy ritka pillanatra meglepően hasonlítottak egymásra, pedig jobban különböztek, mint a fény és a sötétség.

— Okosan teszed, ha hallgatsz a megérzéseidre, testvér — mondta Raistlin halkan. — Körülöttünk mindenütt nagy veszélyek és gonosz erők leselkednek. Amióta megérkeztünk Déli Kapuba, egyre jobban fenyegetnek. Mondtam ezt én... — de itt megint rátört a köhögés.

— Honnan tudod? — faggatta Caramon.

Raistlin hosszú pillanatokig csak a fejét rázta, erejéből nem futotta válaszra. Amikor végre alábbhagyott a roham, szaggatottan föllélegzett és mérgesen nézett a fivérére. — Még mindig nem tanultad meg? Tudom, és kész! Megfizettem a tudásomért az Ősmágia Legendás Tornyában. Majdnem otthagytam a fogamat! Megfizettem érte a... — Raistlin elhallgatott.

Caramon elsápadt és elnémult, mint mindig, ha az a próbatétel került szóba. Valamit mondani akart, hangja elcsuklott és megköszörülte a torkát. — Csak... szóval, nem értem...

Raistlin fölsóhajtott és megcsóválta a fejét. Botjára támaszkodva ő is elindult lefelé a lejtőn. — És nem is fogod — mormolta — soha!