Margaret Weis: A téli éj sárkányai

Elistan megindult az emberek sorfala között. A csarnok közepén elhelyezett emelvényen Horgas, a dombi törpék törzsfője állt föl üdvözlésére. A törpe mögött hét, e pillanatban üres, kőből faragott trónszék sorakozott. Horgas a hetedik, legpompásabb trónus előtt állt, ez volt Thorbardin királyának széke. Régóta nem foglalta el senki, de most, hogy Horgas átveszi Kharas Pörölyét, már nem marad üresen. Ennek az ősi ereklyének a visszatérte különleges dicsőséget jelentett Horgas számára. Mivel az áhított pöröly az ő thánsága birtokába került, most saját vezetése alatt egyesítheti az egymással versengő törpe thánokat.

— Mi harcoltunk e pöröly visszaszerzéséért — mondta csöndesen Sturm, szemét a csillogó fegyverre szegezve. — Kharas legendás pörölye, amellyel a sárkánydárdákat kovácsolták ki. Évszázadokra eltűnt, akkor megtalálták, majd nyoma veszett megint. Most meg a törpék kaparintják meg! — méltatlankodott.

— Egyszer már korábban is a törpék birtokában volt — emlékeztette őt Tanis szigorúan, miközben érezte, hogy homlokán verejtékcsöppek gördülnek végig. — Kova már mesélte neked a történetét, ha nem felejtetted volna el. Akárhogy is, most már az ő jogos tulajdonuk.

Elistan odaért a kőemelvény aljához, ahol a súlyos öltözéket és a törpék által olykedvelt vaskos aranyláncokat viselő thán fogadta. Elistan térdet hajtott az emelvény előtt, jó politikai érzékkel, mivel különben feje egy magasságban lett volna a törpéével, pedig az emelvény jó három lábnyi magas volt. A törpék zajos tetszésnyilvánítással fogadták e mozdulatát. Tanis észrevette, hogy az emberek viszont kelletlen képet vágnak, néhányan halkan össze is súgnak: nem tetszik nekik a látvány, amint a vezetőjük megalázkodik.

— Fogadd el népünknek eme ajándékát...! — de Elistan szavait ismét túlharsogta a törpék rivalgása.

— Ajándék — fortyant föl Sturm —, váltságdíj lenne a megfelelőbb neve!

— És hálás köszönetet mondunk — folytatta, amint kissé alábbhagyott a lárma-, amiért cserébe a törpék befogadtak az országukba.

— Jogot adtak arra, hogy befalazva éljünk egy kriptában — dörmögte Sturm.

— Fogadalmat teszünk, ha utolérne a háború, a törpék oldalán leszünk! — kiáltotta Elistan.

A terem harsogott az éljenzéstől, s csak fokozódott a zaj, amikor a thán lehajolt, hogy átvegye a pörölyt. A törpék dobogtak és füttyögtek, a nagy ujjongásban sokan föl is álltak a kőpadokra.

Tanist a rosszullét környékezte. Körülpillantott.. Ezzel még koránt sincs vége: Horgas természetesen maga is beszél majd, azután a hat másik thán, nem is szólva a Főfűrkészek Tanácsának tagjairól. A fél-elf megérintette a lovag karját és intett neki, hogy kövesse. Csöndben kiosontak a teremből, amelynek alacsony, boltíves ajtajában mélyen le kellett hajolniuk. Habár még most is a törpék hatalmas földalatti városában voltak, legalább megszabadultak a lármától,, és kijutottak a hűvös éjjeli levegőre.

— Jól vagy? — kérdezte Sturm, látva Tanis sápadtságát a szakálla mögött. A fél-elf kapkodva szedte a friss levegőt.

— Most már igen — mondta Tanis és elpirult szégyenében, amiért elárulta gyengeségét. — Biztosan a melegtől, meg attól a... lármától...

— Hamarosan kijutunk innen — mondta Sturm —, no persze, attól függ, hogy a Főfűrkészek Tanácsa megszavazza-e vagy sem a tarsisi utunkat.

— Afelől semmi kétség, mi lesz a szavazás eredménye — vonta meg a vállát Tanis. — Elistan helyzete szilárd, mióta biztonságba vezette az embereket. Egyetlen főfűrkész sem mer szembeszegülni vele... legalábbis nyíltan nem. Barátom, talán egy hónapba sem telik és útra kelhetünk a Szépséges Tarsis valamelyik fehér szárnyú hajóján.

— De Kharas Pörölye nélkül — jegyezte meg Sturm keserűen. Azután csöndesen idézni kezdte a legendát: — „És így esett, hogy a nagy Paladine isten által megáldott aranypörölyt a lovagok odaadták Ezüstkarúnak, hogy kikovácsolja vele Sárkányverő Huma Sárkánydárdáját, odaadták a pörölyt a törpének, akit Kharasnak, vagyis Lovagnak neveztek legendás tudása és harci erényei miatt. Ő pedig megtartotta a Kharas nevet. Így került Kharas Pörölye a törpék királyságába, akik szentül megfogadták, hogy ismét előteremtik, ha szükség lesz rá...

— Hát elő is teremtették — mondta Tanis, nehezen leplezve növekvő ingerültségét... annyiszor hallgatta már végig ezt az idézetet.

— Igen, előteremtették és itt is, marad — bökte oda Sturm ingerülten. — Elvihettük volna Solamniába, hogy magunk kovácsoljuk ki vele sárkánydárdáinkat!

— És te lennél az új Huma és nyargalnál a dicsőség felé a Sárkánydárdával a kezedben — veszítette el türelmét Tanis —, és közben a halálba vezetnél nyolcszáz embert...

— Nem! Nem hagynám elpusztítani őket! — ordította Sturm dühödten. — De a Sárkánydárda igazi titkát mi tudjuk, s te meg elkótyavetyéled...

Ekkor észrevették, hogy az árnyak között egy még sötétebb árnyék lopakodik és gyorsan véget vetettek a civakodásnak.

— Shirak! — suttogta egy hang, mire éles fény villant fel egy sima fapálca végére illesztett arany sárkánymancsban lévő kristálygömbből és megvilágította a mágus vörös köpenyét.

A fiatal varázsló pálcájára támaszkodva és halkan köhögve közelebb lépett hozzájuk. A gömb fénye ráhullott csontvázszerű arcára, amelyre ráfeszült aranylón fénylő fémszerű bőre. Szeme csillogott.

— Raistlin — szólalt meg Tanis feszült hangon —, akarsz valamit?

Raistlin láthatóan nem sokat törődött a ráirányuló ingerült tekintetekkel, nyilván hozzászokott már, hogy kevesen érzik jól magukat a társaságában vagy kívánják a jelenlétét.

Odalépett a másik kettő elé és törékeny kezét előregyújtva így szólt: — Akular-alan suh Tagolann Jistrathar! — mire Tanis és Sturm legnagyobb ámulatára a homályból elővillant egy fegyver halvány képe.

Egy majd' tizenkét lábnyi hosszúságú gyalogos dárda volt az. Tüskés, színezüst hegye simára csiszolt fanyélen villogott. Alsó végén acélhegy, hogy könnyen a földbe lehessen szúrni.

— Gyönyörű — álmélkodott Tanis. — Mi ez?

— Egy sárkánydárda — felelte Raistlin.

A varázsló, kezében a dárdával, odalépett hozzájuk, mire hirtelen elhúzódtak tőle, mintha nem akarnák, hogy megérintse őket. Szemüket le nem vették a fegyverről, amelyet Raistlin ekkor odanyújtott Sturmnak:

— Itt a sárkánydárdád, lovag — sziszegte —, és még csak a pöröly vagy Ezüstkar sem érintette. Nos, szerzel-e magadnak vele dicsőséget, tudván, hogy Huma a dicsőségért halállal fizetett?

Sturm szeme fölragyogott és lélegzete az áhítattól elakadt. Előrenyúlt, hogy megragadja a sárkánydárdát.

Legnagyobb döbbenetére azonban a keze keresztülhatolt rajta. Amint elérte, a sárkánydárda eltűnt.

— Megint egy újabb trükk! hördült föl, sarkon fordult és a dühtől tajtékozva elcsörtetett.

— Ez rossz vicc volt! — mondta Tanis csöndesen.

— Méghogy vicc?! — suttogta a mágus és aranyló szemével Sturmot követte, amint az eltűnt a törpék föld alatti városának sötétjében. — Te ennél jobban ismersz engem, Tanis!

A mágus fölnevetett... Tanis eleddig csak egyetlenegyszer hallotta ezt a kísérteties kacagást. Ezután Raistlin gúnyosan meghajolt a fél-elf előtt és maga is eltűnt a fekete homályba vesző lovag nyomában.