Margaret Weis - A téli éj sárkányai

A lord kezébe temette az arcát. A Tanács többi tagjai nem egészen értették, miről van szó, de tehetetlen rémülettel néztek egymásra, amikor meglátták, hogy lordjuk ujjain könnycseppek gördülnek végig.

Odakint az égen vörös sárkányok röpködtek... százával.

Rendezetten nyomultak előre, hármasával, ötösével, kiterjesztett szárnyaik lángokként villantak föl a lemenő napsugaraiban. Tarsis népe egyben biztos lehetett... és csak abban az egyben: maga a halál röpködött a fejük fölött.

Amikor a sárkányok lecsaptak, hogy az első rohamot intézzék a város ellen, áradt belőlük a sárkányiszony, ami sokkal végzetesebb pánikot keltett, mint maga a tűz. Az emberek egyetlen dologra gondoltak, amikor a hatalmas szárnyak elhomályosították a nap halódó fényét: menekülni!

De nem volt hová menekülniük.

Az első kör után a sárkányok már tudták, hogy nem lelnek ellenállásra és lecsaptak. Köröztek az égen, azután vörösen izzó nyilakként alázuhantak és egymás után borították el lángcsóváikkal az épületeket. Az elharapózó tűzvész pokoli vihart élesztett. Az utcákat fojtogató füst árasztotta el és sötét éjjé változtatta az alkonyt. Fekete esőként hullott a korom és a hamu. A rémület kiáltásait halálsikolyok váltották fel, amint az emberek porrá égtek a lángoló mélységben, amely valaha a Szépséges Tarsis városa volt.

A sárkányok rohama nyomán félelemtől tébolyult emberáradat özönlötte el az utcákat, s csak elvétve akadt, aki tisztában volt vele, hová igyekszik. Néhányan a hegyek biztonságáról üvöltöztek, mások a Régi Tengerpart felé rohantak, sokan a város kapui felé tülekedtek. Fölöttük szálltak a sárkányok és égettek tetszésük, öltek kedvük szerint.

Az emberáradat keresztülhömpölygött Tanis csapatán, elválasztotta egymástól a társakat és az épületek falához szorította őket. A füsttől fuldokoltak, marta a szemüket, könnyeik elvakították őket, miközben próbálták leküzdeni a sárkányiszonyt, amely tudatuk megbomlásával fenyegetett.

Olyan hatalmas volt a forróság, hogy szétfeszítette az épületeket. Tanis elkapta Gilthanast, amikor a tömeg az egyik ház falához szorította. Egymásba kapaszkodva tehetetlenül nézték, amint az emberek továbbsodorják barátaikat.

— Vissza a fogadóba! — ordította Tanis. — Ott találkozunk! — De azt már nem tudhatta, hogy meghallották-e az üvöltését vagy sem. Csak reménykedhetett benne, hogy végül mind arrafelé igyekeznek majd.

Sturm erős karjába kapta Alhanát és félig vezette, félig cipelte őt, végig a halál uralta utcákon. Megpróbált tekintetével keresztülhatolni a koromfelhőn, hátha meglátja társait, de hiábavaló volt minden igyekezete. Elkezdődött eddigi életének legelkeseredettebb csatája: talpon kellett maradnia és Alhanát sem hagyhatta magára, mialatt újabb és újabb hullámokban tört rájuk a megvadult embertömeg.

Egyszer csak a hercegnőt elszakította tőle a csizmás lábú, minden életet halálra tipró sokaság. Sturm bevetette magát a rohanók közé, páncélos öklével és testével taszigálta az embereket, míg meg nem ragadhatta Alhana csuklóját. A nő halálsápadtan, rémülten reszketett. Teljes erejével szorította a lovag kezét, aki végre odavonszolhatta őt magához. Ekkor sötét árnyék vetődött rájuk: egy vérszomjasan rikoltozó sárkány tört a tolongó, nyüzsgő férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel zsúfolt utcára. Sturm beszökkent egy kapualjba, magával rántotta és a testével takarta Alhanát, mialatt a sárkány közvetlenül a fejük fölé ereszkedett. Lángok söpörtek végig az utcán; szívszaggató volt a haldoklók sikoltozása.

— Ne nézz oda! — suttogta a nő fülébe, magához szorította őt, miközben arcán könnyek csurogtak végig. A sárkány elzúgott fölöttük és az utca hirtelen riasztóan elcsöndesedett. Semmi sem moccant.

— Gyerünk, amíg lehet! — mondta Sturm remegő hangon.

Egymásba kapaszkodva botorkáltak elő a kapu alól, érzékeik eltompultak, csak az ösztöneik vezérelték őket. Végül az összeégett testek és a füst bűze annyira elkábította mindkettőjüket, hogy ismét egy kapualjban kellett meghúzódniuk.

Egy pillanatig csak arra voltak képesek, hogy egymásba kapaszkodjanak, hálásan a pihenőért, de azzal a tudattal, hogy másodperceken belül vissza kell térniük a halott utcákra.

Alhana Sturm páncélos mellére hajtotta a fejét. Az ősi, régimódi mellvértet tűzforró arca hűvösnek érezte. A kemény fémfelület biztonságot árasztott és alatta érezhette a férfi gyors, ütemes, megnyugtató szívdobogását. A vállát ölelő kar erős, kemény és izmos volt... Sturm keze végigsimított fekete haján.

Alhana, egy büszke és rideg nép szemérmes hajadon leánya, már régóta tudta, hogy mikor, hol és kivel lép majd frigyre. Egy elf-lord volt a kiválasztott, és a törvények megértésének jeleként, a megállapodás megkötése óta eltelt évek alatt még csak meg sem érintették egymást. A férfi ott maradt a többiekkel, míg Alhana visszajött, hogy megkeresse atyját. Elmerült az emberek különös világában, mely elbűvölte őt. Egyszerre megvetette és mégis csodálta őket. Olyan erősek voltak, s az érzelmeik olyan nyersek és zabolátlanok. És éppen akkor, amikor úgy érezte, hogy a gyűlölet kerekedik fölül benne irántuk... egyikük mégis kiemelkedett a többiek közül.

Alhana fölnézett Sturm szomorú arcába és látta benne a büszkeség, a nemesség, a rendíthetetlen önfegyelem és a tökély iránti olthatatlan, de ugyanakkor reménytelen vágy mélyen belevésődött vonásait. Alhana érezte, hogy vonzódik ehhez a férfihoz, ehhez az emberi lényhez. Megadta magát az erejének, a jelenléte megvigasztalta őt és érezte, amint édes, perzselő melegség tölti el... s akkor hirtelen rádöbbent, hogy ez a tűz sokallta veszedelmesebb számára, mint akár ezer lángokádó sárkány.

— Jobb lesz, ha most megyünk — suttogta Sturm csöndesen, de legnagyobb döbbenetére Alhana eltaszította magától.

— Itt elválnak útjaink — csattant a hangja hidegen, mint az éjszakai szél. — Vissza kell térnem a szállásomra. Köszönöm a kíséretet.

— Micsoda? — kiáltotta Sturm. — Hogy egyedül mész? De hisz ez őrültség! — utánanyúlt és megszorította a karját. — Nem engedhetem... — és nyomban rájött, hogy hibát követett el, amint megérezte, hogy a nő teste megfeszül... meg sem moccant, csak nézett rá dölyfösen, míg el nem engedte.

— Megvannak a magam barátai — mondta Alhana —, ahogy neked is. Téged a hűséged hozzájuk köt, engem az enyéimhez... a saját utunkat kell járnunk. — Hangja kissé elcsuklott a férfi még mindig könnyes arcán megjelenő őszinte fájdalom láttán. Egy pillanatra úgy érezte, hogy ezt nem tudja elviselni, s arra gondolt, lesz-e ereje a folytatáshoz? Aztán eszébe jutott a népe, azok, akiknek sorsa tőle függ és ebben megtalálta a hiányzó erőt. — Köszönöm a kedvességedet és a segítséget, de most mennem kell, amíg az utcák üresek.

Sturm sértett, csodálkozó képpel nézett vissza rá, de végül neki is megkeményedtek a vonásai. — Boldogan álltam szolgálatára, Lady Alhana, de még mindig veszélyben van. Engedje meg, hogy a szállására kísérjem, utána nem leszek a terhére.

— Teljesen lehetetlen — felelte Alhana és összeszorította a fogát, hogy a szája meg ne remegjen. — A szállásom nincs messze és ott várnak a barátaim. Ismerünk egy, a városból kivezető titkos utat. Bocsáss meg, hogy nem viszlek magammal, de sohasem tudhatom, mennyire bízhatom meg az emberekben.