Margaret Weis - A téli éj sárkányai

— És nem voltak harcosaitok, akik elkísérjenek egy ilyen veszedelmes útra? — kérdezte Tanis.

Alhana meglepetten fordult Tanis felé, hogy a fél-elf beleszól a beszélgetésükbe. Első pillanatban úgy látszott, hogy nem is válaszol neki, de miután mélyen a szemébe nézett, megváltoztatta véleményét. — Sok harcos fölajánlotta, hogy elkísér — mondta büszkén. — De elhamarkodottság volt azt állítanom, hogy biztonságba vezettem a népünket... nincs már biztonságos hely ezen a világon. A harcosokat hátra kellett hagynom a gyengék védelmére. Eljöttem Tarsisba, hátha itt toborozhatok fegyvereseket, akik visszajönnének velem Silvanestibe. Bemutatkoztam a lordnak és tanácsának, ahogy azt az udvariasság megköveteli...

Tanis sötéten összevonta a szemöldökét és megcsóválta a fejét. — Az bizony butaság volt — szólalt meg Tanis nyersen. — Már akkor tudnod kellett volna, hogyan viseltetnek az elfek iránt..., mielőtt a sárkányfattyak ideértek volna. Átkozott szerencséd volt, hogy csak kiutasítottak a városból.

Alhana halvány arca, ha lehet, még jobban elsápadt, sötét szeme fölvillant. — A protokoll szerint jártam el — válaszolta túl jólnevelten ahhoz, hogy hangjának hidegségén kívül másként is kifejezze haragját. — Ha másként cselekszem, barbárnak hatottam volna. Amikor a lord visszautasított, közöltem vele, hogy magam látok neki a toborzásnak. Nem lett volna becsületes dolog, ha ezt nem teszem meg.

Kova, aki csak imitt-amott értett meg valamit az elf szavakból, most oldalba bökte Tanist. — Pompásan összeillenek a lovaggal — horkantotta —, hacsak a becsületük előbb sírba nem viszi őket. — Mielőtt Tanis válaszolhatott volna neki, Sturm lépett oda hozzájuk.

— Tanis! — szólalt meg izgatottan. — A lovagok rábukkantak a régi könyvtárra! Azért jöttek ide Palanthasban följegyzéseket találtak arról, hogy az ősi időkben a sárkányokról szóló ismereteket itt halmozták föl, Tarsisban. A Lovagok Tanácsa küldte őket, hogy derítsék föl, létezik-e még ez a régi könyvtár.

Sturm közelebb intette a lovagokat. — Ez itt Jószívű Brian, a Kard lovagja, Hosszúnyíl Aran, a Korona lovagja és Koronaőr Derek, a Rózsa lovagja — mutatta be őket.

A lovagok meghajoltak.

— Ez pedig Tanis Fél-Elf, ami vezérünk — folytatta.

Tanis látta, amint Alhana meglepetten ránéz, majd Sturm felé fordul, mintha nem hinne a fülének.

Sturm még bemutatta Gilthanast és Kovát, majd a hölgyhöz fordult. — Lady Alhana — kezdte, aztán zavartan elhallgatott... ekkor jött rá, hogy semmi többet nem tud róla.

— Csillagszellő Alhana, a Csillagszónok leánya, a silvanesti elfek hercegnője — fejezte be a megszólítást Gilthanas.

A lovagok ismét meghajoltak, ezúttal mélyebben.

— Fogadjátok szívből jövő köszönetemet megszabadításomért — mondta Alhana hűvösen. Végignézett a csoporton, de tekintete Sturmon időzött el legtovább. Azután Derekhez fordult, mert tudta, hogy szokás szerint a Rózsa lovagja a vezető. — Megtaláltátok azokat az írásokat, amelyekért a Lovagok Tanácsa ideküldött benneteket?

Miközben Alhana beszélt, Tanis a csuklyájukat levetett lovagokat vette szemügyre. Ahhoz eleget tudott, hogy tisztában legyen vele: a Lovagok Tanácsa, Solamnia lovagjainak legfőbb kormányzó ereje a legkülönbeket küldte ide. Dereket, a legidősebbet és a legmagasabb rangút szemlélte a legtovább. Csak kevés lovagnak adatott meg, hogy a Rózsa rendjébe tartozzon. Súlyos és veszélyes volt a próbatétel és csak a legnemesebb származású lovagok nyerhettek oda fölvételt.

— Találtunk egy könyvet, milady — válaszolta Derek —, amely számunkra érthetetlen, ősi nyelven íródott. Sárkányokról vannak benne képek és ezért terveztük, hogy lemásoljuk és a másolatot elvisszük Sancristba, ahol a tudósok talán lefordítják majd. De váratlanul rátaláltunk valakire, aki el tudja olvasni. A surranó...

— Tasslehoff! — ordított föl Kova.

Tanisnak tátva maradt a szája. — Tasslehoff? — ismételte meg hitetlenkedve. — Hiszen ő még köznyelven is alig tud olvasni! És nem ismer semmiféle ősi nyelvet. Az egyetlen közöttünk, aki talán képes lenne lefordítani valami régi szöveget, az Raistlin!

Derek megvonta a vállát. — A surranónak van egy szemüvege, amiről azt állítja, hogy „igazlátó varázsszerszám”. Amikor föltette, folyékonyan tudta olvasni a könyvet. Az áll benne, hogy...

— El tudom képzelni, mi állhat benne! — csattant föl Tanis. — Történetek mindenféle automatabábokról, távolba röpítő varázsgyűrűkről, meg levegőben élő növényekről. Különben hol van? Lenne egy-két szavam Fúróláb Tasslehoffhoz.

— Igazlátó varázsszemüveg! — dörmögte Kova. — Akkor én meg egy mocsári törpe vagyok.

Hamarosan megérkeztek egy düledező épülethez. Törmelékhalmokon másztak át és Derek nyomában beléptek egy alacsony, boltíves nyíláson. Penész és dohszag terjengett. A délutáni napfény után sűrű homály fogadta őket, s egy darabig senki sem látott semmit. Amikor Derek fáklyát gyújtott, megpillantottak egy lefelé, még nagyobb sötétségbe vezető csigalépcsőt.

— A könyvtárat a föld alá építették — magyarázta Derek. — Biztosan csak ennek köszönhető, hogy viszonylag épen megúszta az Összeomlást.

A társaság gyorsan leereszkedett a lépcsőn és belépett egy tágas csarnokba. Tanis lélegzete elakadt és még Alhana szeme is tágra nyílt a pislákoló fáklyafényben. A hatalmas terem falai mentén a padlótól a mennyezetig érő magas fapolcok sorakoztak, ameddig a szem ellát. A polcok telis-tele voltak mindenféle könyvekkel: bőrkötésűekkel, fatáblásakkal és valami egzotikus fák leveleibe burkoltakkal. Némelyeket egyáltalán be sem kötöttek, ezek fekete szalaggal átkötött pergamenkötegek voltak. Sok polc ledőlt, térdig érő pergamentengerrel borítva el a padlót.

— Hiszen ez több ezer könyv! — ámuldozott Tanis. — Hogyan találtátok meg közöttük azt az egyet?

— Hát, nem volt könnyű — ingatta a fejét Derek. Hosszú napokat töltöttünk itt, amíg végre rábukkantunk, de nagyobb keserűséget, mint örömet éreztünk, mivel a könyvhöz szinte hozzá sem lehetett érni. Amelyik lapjához hozzányúltunk, az rögtön elporladt. Attól féltünk, hogy hosszú, keserves időbe kerül majd, mire lemásoljuk, de a surranó...

— Tényleg, a surranó — mormolta Tanis sötéten. — Hol van?

— Erre, itt! — rikkantotta egy vékony hangocska.

Tanis tágra meresztette a szemét és a homályban meglátott egy asztalon égő gyertyaszálat. A magas széken kuporgó Tasslehoff éppen egy vaskos kötet fölé hajolt. Közelebb érve meglátták az orra hegyére biggyesztett, aprócska szemüveget.

— Ki vele, Tass! — mordult rá Tanis. — Honnan szerezted ezt?

— Micsodát? — kérdezte a surranó ártatlan képpel. Amint meglátta Tanis összeszűkülő szemét, kezével a kis, drótkeretes szemüveghez kapott. — Izé, hmm, ezt? Az egyik szütyőmben volt... és, ha mindenáron tudni akarod, hát a törpék országában találtam...

Kova felnyögött és a kezébe temette az arcát.

— Csak úgy hevert ott magában egy asztalon — hadarta gyorsan Tass, a fél-elf elkomorodó arcának láttán. — Becsszóra! És nem volt ott senki... azt hittem, valaki ottfelejtette. Csak azért vettem el, hogy biztonságban legyen! Hát nem jól tettem? Még arra vetődhetett volna valami tolvaj, pádig ez igazán értékes dolog! Vissza akartam adni, de aztán annyi dolgunk akadt... harcoltunk a sötét törpékkel, meg a sárkányfattyakkal, megkerestük a pörölyt és én... hogy is mondjam... megfeledkeztem róla, hogy nálam maradt. Amikor aztán eszembe jutott, már mérföldekre jártunk a törpéktől a tarsisi úton és nem gondoltam, hogy csak azért visszaküldenétek, hogy visszaadjam, ezért...