Margaret Weis - A téli éj sárkányai

— Én... — szólalt meg Tanis, de egyik őrük keményen hátba taszította, mire elhallgatott, pontosan abban a pillanatban, amikor a lord emelkedett szólásra.

— Lady Alhana — mondta hűvösen, — önt figyelmeztették, hogy hagyja el a várost. Azért gyakoroltam kegyet, amikor legutóbb elébem járult, mert diplomáciai küldetésben érkezett, és mi, Tarsisban még tiszteljük a protokoll előírásait. Ugyanakkor megmondtam kereken, hogy nem lehetünk a népe segítségére és huszonnégy órát adtam önnek a távozásra, de lám, még mindig itt van! — Ezzel az őrök felé fordult: — Mi a vád ellene?

— Zsoldosokat próbált toborozni, milord — válaszolta a kapitány. — Egy fogadóban tartóztatták le, a Régi Tengerparton. — A kapitány megsemmisítő pillantást vetett Sturmra. — Még jó, hogy nem futott össze ezzel a csürhével! Tarsisban, természetesen senki sem nyújtana segítséget egy elfnek!

— Alhana — ízlelgette a szót magában Tanis. Közelebb húzódott Gilthanashoz. — Miért olyan ismerős nekem ez a név?

— Hát olyan régen vagy már távol a népedtől, hogy még ezt a nevet sem ismered föl? — felelte Gilthanas elf nyelven. — Silvanesti unokatestvéreink között egyetlen Alhana volt... Csillagszellő Alhana, a Csillagszónok lánya, népe hercegnője és apja leendő örököse a trónon.

— Alhana — mormolta Tanis még egyszer, amint emlékei ébredezni kezdtek. Az elf nép több száz évvel ezelőtt vált ketté, amikor Kith-Kanan sokukat Qualinesti földjén telepítette le a pusztító testvérgyilkos háborúk után. Ám az elf vezérek máig kapcsolatban maradtak egymással, az elf-lordok titkos útján, akikről az hírlik, hogy üzeneteket képesek kiolvasni a szélből és megértik az ezüst hold nyelvét. Most már tisztán emlékezett Alhanára, akit minden elf hajadon mélységesen tisztelt, s aki olyan gyönyörű volt, mint maga az ezüst hold, amely fényesen ragyogott születése pillanatában.

A sárkányfattyú előrehajolt, hogy megvitasson valamit a lorddal. Tanis látta, amint a férfi arca elsötétül és már azon van, hogy nemet mondjon, de aztán csak összeharapta a száját, fölsóhajtott és bólintott. A sárkányfattyú ismét visszahúzódott a homályba.

— Őrizet alá helyezem önt, Lady Alhana! — mondta ki a súlyos ítéletet a lord. Sturm egy lépést tett a nő felé, amint az őrök szorosabban közrefogták. A lovag hátravetette a fejét és figyelmeztetően nézett rájuk. Olyan magabiztos és nemes jelenség volt még így, fegyvertelenül is, hogy a katonák még a parancs ellenére is elbizonytalanodtak.

— Jobb lenne, ha tennél végre valamit — dörmögte Kova.

— Én nagyra értékelem a lovagiasságot, de sem a hely, sem a körülmények nem alkalmasak erre.

— Te mit javasolsz? — dörrent rá Tanis.

Kova nem válaszolt... egyikük sem tehetett itt az égvilágon semmit és ezzel tisztában is voltak. Sturm inkább meghalt volna, mintsem hagyja, hogy az őrök bármelyike hozzá merjen nyúlni ahhoz a nőhöz, pedig fogalma sem volt róla, ki az illető. De az nem is számított. A barátja iránti csodálat és a tehetetlenség érzése között hányódva, Tanis fölmérte a távolságot a hozzá legközelebb álló katonáig és megállapította, hogy legalább egyet harcképtelenné tehetne. Közben látta, amint Gilthanas becsukja a szemét és ajkai megmozdulnak. Az elf értett a mágiához, bár igazán ritkán vette azt komolyan. Amikor Kova meglátta Tanis arckifejezését, nagyot sóhajtott, egy másik katona felé fordult és leszegte sisakos fejét, akár egy faltörő kos.

Ekkor váratlanul megszólalt a lord, a hangja szinte reccsent: — Vissza lovag! — mondta, azzal a tekintéllyel, amely nemzedékek óta a lordok sajátja. Ez Sturmra is hatott: feszültsége alábbhagyott és Tanis is megkönnyebbülten sóhajtott föl. — Nem tűrhetem, hogy vér folyjon ebben a tanácsteremben. A hölgy megszegte e föld törvényét, olyan törvényt, amelyre a régi időkben, lovag uram, ti is fölesküdtetek. Azzal egyetértek, hogy semmiképpen sem szabad tiszteletlenül bánnunk vele. Őrök, kísérjétek a hölgyet a börtönbe, de olyan tapintattal, ahogy velem szemben is viselkedtek. És te, lovag uram, minthogy annyira aggódsz érte, szintén vele mész.

Tanis gyöngéden oldalba bökte Gilthanast, aki egy pillanat alatt visszatért révületéből. — Jól mondta Sturm, ez a lord valóban nemes és becsületes elődöktől származik — suttogta a fél-elf.

— Nem értem, minek örülsz annyira — morogta Kova, miután meghallotta, mit súgott Tanis. — Először a surranó hoz olyan helyzetbe, hogy lázadás szitásával vádolnak, majd eltűnik, most meg a lovag juttat bennünket börtönbe. Legközelebb ne felejts el figyelmeztetni rá, hogy a mágussal tartsak. Róla legalább tudom, hogy kótyagos!

Miközben az őrök elvezették foglyaikat az emelvény elől, Alhana úgy tett, mint aki keres valamit hosszú szoknyájában.

— Egy szívességet kérnék, lovag uram — fordult Sturmhoz. — Alighanem elejtettem valamit. Apróság, de értékes, megpróbálnád megkeresni...

Sturm gyorsan térdre ereszkedett és máris megpillantotta az apró, csillogó tárgyat a nő ruhájának redői alatt, a padlón. Egy villogó gyémántokkal ékes, csillag alakú hajtű volt az. Elakadt a lélegzete: méghogy apróság! Az értéke fölbecsülhetetlen lehet. Nem csoda, hogy a hölgy nem akarta ezeknek a semmirekellő őröknek a markába juttatni. Villámgyorsan fölmarkolta és óvatosan körülnézett, végül, még mindig térden állva fölnézett a nőre.

Elámult a látványtól, amint a hölgy hátrahúzta a kámzsáját és fölemelte a fátylát. Emberi szem most láthatta először Csillagszellő Alhana arcát. Az elfek Muralaea... az Éj Hercegnője néven ismerték: fekete lágy haját, amely olyan volt, akár az éji szellő, pókháló finomságú hajnecc fogta össze, szálai között, mint a csillagok, apró-ékkövek villogtak. Gyöngyház színű bőre, mint az ezüst hold, úgy csillogott, szeme, akár az éjszakai égbolt mély bíbora, szája színe, mint a vörös hold árnyéka.

A lovag első gondolata az volt, hogy Paladine-nak hála, épp térdel ez előtt a nő előtt, a második, hogy a halál maga is csekély ár lenne azért, hogy szolgálhassa, a harmadik pedig, hogy mondania kellene valamit, de úgy érezte, hogy semmilyen általa ismert nyelv egyetlen szava sem jut az eszébe.

— Köszönöm a segítséget, nemes lovag — suttogta Alhana és mélyen Sturm szemébe nézett. — Mondtam, hogy csak egy apróság. Most kelj fel! Nagyon kimerült vagyok és mivel olybá tetszik, egyfelé vezet az utunk, hálás lennék karod támaszáért.

— Parancsolj velem — suttogta a lovag hevesen, fölemelkedett ás az ékszert közben gyorsan az övébe rejtette. A hölgynek nyújtotta a karját és Alhana lágyan belékarolt.

Érintésétől Sturm megremegett.

A lovag úgy érezte, felhő takarja el a csillagokat, amikor az elf nő leeresztette a fátylát. Észrevette, amint Tanis beáll mögéjük a sorba, de a gyönyörű arc látványa annyira felkavarta, hogy úgy nézett a fél-elfre, mintha még sohasem látta volna.

Tanis is látta Alhanát, akinek szépsége az ő szívét is megdobbantotta. De ugyanakkor azt is látta, hogy ez a szépség nagyobb kárt tesz a lovag szívében, mint egy hobgoblin mérgezett nyílvesszeje. Jól tudta, mily életveszélyes ez a föllobbanó szerelem. A silvanestiek büszkék és nagyravágyók voltak. Rettegtek a keveredéstől és megszokott életmódjuk elveszítésétől, s ezért a legcsekélyebb kapcsolatot is kerülték az emberekkel. Még a testvérgyilkos háborúknak is ez volt az oka.