Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Nem, gondolta Tanis szomorúan, maga az ezüst hold sem lehet távolibb és elérhetetlenebb Sturm számára. Már csak éppen ez hiányzott, sóhajtott föl magában.

Amikor az őrök kikísérték foglyaikat a Törvényszékről, elhaladtak két, homályban meghúzódó alak mellett. Mindketten annyira beburkolóztak ruháikba, hogy lehetetlen volt megállapítani, miféle fajhoz tartoznak. Fejükön csuklya volt, arcuk előtt kendő, testüket hosszú köpönyeg takarta. Még a kezükön is mintha fehér kötés lett volna. Halkan pusmogtak egymás között.

— Odanézz! — suttogta egyikük izgatottan. — Ott mennek! Pontosan illik rájuk a leírás.

— De nincsenek itt mindnyájan — felelte a másik tétován.

— De itt van a fél-elf, a törpe és a lovag! Én mondom, hogy ők azok! És azt is tudom, hol vannak a többiek — tette hozzá önelégülten. — Kifaggattam az őröket!

A másik, magasabb alak elgondolkodva nézett az utcán végighajtott csoport után. — Igazad lehet... azonnal jelentenünk kellene a Nagyúrnak. — A bebugyolált alak megfordult, de a másik tétovázása láttán megtorpant. — Mire vársz?

— Nem kellene egyikünknek követni őket? Nézd azokat a nyiszlett katonákat! Magad is tudod, hogy a foglyok megpróbálkozhatnak a szökéssel.

A másik kellemetlen hangon fölkacagott: — Hát persze, hogy megszöknek! És azt is tudjuk, hová igyekeznek majd... vissza a társaikhoz! — A bebugyolált fölnézett a délutáni napra. — Pár óra múlva különben sem számít már az egész!

Ezzel a magas megindult, az alacsony pedig lihegve loholt utána.

Amikor a társaság elhagyta a Törvényszéket, havazni kezdett. A kapitány tanult az előbbiekből és ezúttal nem a város főutcáján kísértette végig foglyait, hanem a Törvényszék mögött húzódó sötét, szűk sikátorba irányította őket.

Tanis és Sturm éppen összenézett, Gilthanas és Kova támadásra készülődött, amikor a fél-elf meglátta a sikátorban megmozduló árnyakat. A csuklyás-köpönyeges alakok az őrök elé léptek, acélpengéik megvillantak a bágyadt napfényben.

A kapitány szájába kapta a sípját, de megszólaltatni már nem maradt ideje. Az egyik alak leütötte kardja markolatával, mialatt a másik kettő az örökre támadt, akik fejvesztve futásnak eredtek. A csuklyások ekkor a foglyok felé fordultak.

— Kik vagytok? — kérdezte tőlük Tanis, még kábán váratlanul visszanyert szabadságától. Az alakok azokra a csuklyás sárkányfattyakra emlékeztették, amelyekkel Vigasz határában ütköztek meg annak idején. Sturm védelmezőn állt Alhana elé.

— Megmenekültünk az egyik veszedelemből, hogy nyomban még nagyobba keveredjünk? — kiáltotta Tanis. — Vegyétek le az álarcotokat!

Az egyik csuklyás ekkor Sturm felé fordult, fölemelte a karját és így szólt: — Oth Tsarthon e Paran!

Sturm döbbenten állt. — Est Tsarthai en Paranaith! — válaszolta, majd Tanishoz fordult. — Solamniai lovagok — intett a három férfi felé.

— Lovagok? — kérdezte hitetlenkedve Tanis —, hogyan...?

— Most nincs időnk magyarázkodásra, Fényeskardú Sturm — mondta egyikük nehézkes köznyelven. — A katonák mindjárt visszajönnek... gyertek velünk!

— Ne olyan hevesen! mordult föl Kova, szilárdan megvetette lábát a kövezeten és keményen megmarkolta az alacsony testéhez idomított páncél oldalát. — Vagy szakítotok időt némi magyarázatra, vagy én nem megyek sehova! Honnan ismeritek a lovag nevét és honnan tudtátok, hogy éppen itt kell várnotok ránk...?

— Ó, csak csapjátok le és lökjétek oda vacsorának a hollóknak! — rikoltotta egy vékony hang a homályból. — Nem mintha sok köszönetben lenne részetek érte... kevés olyan gyomor akad, amelyik befogadna egy törpe...

— Nos, ennyi elég lesz? fordult Tanis a dühtől paprikavörös Kovához.

— Egy szép napon — morogta a törpe — úgyis kinyiffantom ezt a surranót!

Sípszó harsant mögöttük a sikátorban. Nem vesztegették tovább az időt és megindultak a lovagok nyomában, végig a girbegurba, patkánymocskos sikátorokon. Valami fontos elintézendő dologra hivatkozva Tass elpárolgott, még mielőtt Tanis fülöncsíphette volna. A fél-elf észrevette, hogy a lovagok egyáltalán nem lepődtek meg a jeleneten és nem is próbálták megállítani a surranót. Ugyanakkor minden kérdésre megtagadták a választ, csak sebesebb haladásra ösztökélték a társaságot, míg be nem értek a romok... Szépséges Tarsis városának maradványai közé.

Itt a lovagok megálltak. Olyan városrészbe vezették a csapatot, ahol az utóbbi időkben senki sem járt. Az utcák romosak és kihaltak voltak... Tanist erősen Xak-Tsarothra emlékeztették. A lovagok félrevonták Sturmot, és solamniai nyelven élénk beszélgetésbe kezdtek, miközben hagyták, hogy a többiek pihenjenek egy kicsit.

Tanis egy épület falának támaszkodott és körülnézett.

Ami ebben az utcában épen maradt a házakból, igazán figyelemre méltó és az új városrésznél mindenképpen szebb volt. Ennyiből is láthatta, hogy Szépséges Tarsis valóban rászolgálhatott a nevére az Összeomlás előtt. Most persze csak terjedelmes gránittömbök hevertek szerteszét, a tágas udvarok kiégtek, és benőtte őket a gyom, amelynek most a téli szél tépázta, elsárgult kórói zörögtek körös-körül. Odasétált Gilthanashoz, aki egy kőpárkányra telepedve Alhanával beszélgetett. Az elflord bemutatta őket egymásnak.

— Csillagszellő Alhana... Tanis Fél-Elf — mondta. — Tanis sok évig élt Qualinesti népe között. A nagybátyám feleségének a fia.

Alhana elhúzta a fátylat az arca elől és hidegen végigmérte Tanist. A nagybátyára feleségének a fia kifejezéssel Gilthanas udvariasan Tanis törvénytelen gyermek voltára utalt, különben azt mondta volna, hogy „a nagybátyám fia". A fél-elf elvörösödött, a régi fájdalom olyan erővel mart belé, mint ötven évvel ezelőtt. Arra gondolt, vajon valaha is megszabadulhat-e tőle?

Tanis megvakarta a szakállát és nyersen megjegyezte: — Anyámat ember-harcosok erőszakolták meg a sötétség éveinek idején, az Összeomlás után. Halálát követően a Szóló nagylelkűen magához fogadott és saját fiaként nevelt föl.

Alhana sötét szeme még jobban elsötétült, olyanná vált, mint a komor éjszaka. — Úgy érzed, szabadkoznod kell a származásod miatt? — kérdezte hűvösen.

— N...nem — dadogta Tanis pulykavörösen —, én csak...

— Akkor ne tedd! — mondta a nő és odafordult Gilthanashoz. — Azt kérdezted, miért jöttem Tarsisba? Segítséget kérni! És most vissza kell térnem Silvanestibe, hogy megkeressem atyámat.

— Visszamész Silvanestibe? — csodálkozott rá Gilthanas. — Mi... az én népem... nem tudtuk, hogy a silvanesti elfek elhagyták ősi földjüket. Nem is csoda, hogy megszakadt közöttünk minden kapcsolat!

— Igen — vált szomorúvá Alhana hangja —, az a gonosz erő, amely benneteket elűzött Qualinestiből, minket is elért. — Lehajtotta a fejét, majd kisvártatva fölnézett és korábbi lágy, halk hangján folytatta: — Sokáig harcoltunk e gonosz ellen, de végül menekülnünk kellett, hogy oda ne vesszünk. Atyám a népünket, az én vezetésemmel Dél-Ergothba küldte. Ő ott maradt Silvanestiben, hogy egyedül vegye fel a harcot a gonosszal. Én tiltakoztam, de azt felelte, hogy elég erőt érez magában, hogy szülőföldünket megvédje. Nehéz szívvel biztonságos helyre vezettem népünket... most is ott vannak. Magam visszajöttem, hogy felkutassam atyámat, mert csak teltek-múltak a napok és semmit sem hallottunk felőle.