Margaret Weis - A téli éj sárkányai

Sturm barna szeme fölvillant.

Alhana kis híján még egyszer elveszítette az önuralmát.

— Tudom, hogy ti hol szálltatok meg — mondta nagyot nyelve —, a Vörös Sárkány fogadóban: Talán... miután megtaláltam a barátaimat... a segítségetekre lehetünk...

— Ne fárasszák magukat! — Sturm szavai visszhangozták a másik hidegségét. — És nem tartozik nekem köszönettel... nem tettem többet, mint amennyit a becsületkódexem megkövetel. Isten önnel! — és megindult az útján.

Azután eszébe jutott valami és visszafordult. Elővette övéből a csillogó gyémánt hajdíszt és beletette Alhana kezébe. — Tessék! — mondta, s amikor a nő sötét szemébe nézett, hirtelen észrevette benne az eltitkolt fájdalmat. Maga sem értette, hogy miért, de meglágyult a hangja: — Hálás vagyok, hogy rám bíztad ezt az ékszert — mondta kedvesen —, még ha csak néhány pillanatra is.

Az elf-hajadon az ékszerre pillantott és megremegett. Ismét Sturm szemébe nézett, de a várt dac helyett csak együttérzést látott benne. Még egyszer elcsodálkozott az emberek természetén. Nem állta a rászegeződő pillantást, lehajtotta a fejét és megfogta a férfi kezét, a tenyerébe tette az ékszert és rákulcsolta az ujjait.

— Tedd el — suttogta lágyan —, s ha ránézel, jusson eszedbe, hogy Csillagszellő Alhana valahol gondol rád!

Hirtelen könnyek szöktek a lovag szemébe, szava elakadt, némán fejet hajtott, megcsókolta az ékszert, vigyázva visszatette az övébe és kinyújtotta a kezét... de Alhana visszahúzódott előle a kapualjba, és elfordította sápadt arcát.

— Most menj, kérlek! — mondta. Sturm még állt egy pillanatig bizonytalanul, de... becsületből... nem tehette meg, hogy nem engedelmeskedik a kérésnek. Megfordult és nekivágott a rémálomra emlékeztető utcának.

Alhana még utánanézett a kapu alól és érezte, amint a védelmező kagylóhéj megszilárdul körülötte. — Bocsáss meg, Sturm! — suttogta maga elé, majd: — Nem, ne is bocsáss meg! — keményedett meg a hangja —, légy hálás nekem!

Behunyta a szemét, elméjében fölidézett egy képet és sebes üzenetet küldött a város szélére, ahol valóban várták a barátai, hogy elvigyék őt az emberek világából. Amikor megérkezett a telepatikus válasz, Alhana fölsóhajtott és izgatottan pásztázni kezdte a füstben úszó égboltot. Várt valamire.

— Ó! — szólalt meg Raistlin nyugodtan, amikor délután meghallotta az első kürtszót. — Megmondtam előre.

Zúgószél bosszúsan nézett a mágusra, bár maga sem tudta, mit csináljon. Addig rendben van, hogy Tanis megkérte, vigyázzon a többiekre, védje meg őket a katonáktól, de ugyan mit tehetne sárkányfattyak egész seregei, sőt, maguk a sárkányok ellen? Sötét szemével végigpásztázott a kis csoporton. Tika fölpattant, keze a kardja markolatán. A fiatal lány bátor volt és határozott, de tapasztalatlan. A síkföldi férfi most is láthatta a lány keze fején a sebhelyeket, ahol megvágta magát.

— Mi történt? — kérdezte Elistan aggódva.

— A Sárkány Nagyúr lerohanja a várost — felelte Zúgószél nyersen és gondolataiba mélyedt.

Csörömpölő hangra lett figyelmes: Caramon ébredezett. A nagydarab harcos nyugodtnak és higgadtnak látszott. Hála az égnek! Bár Zúgószél nem kedvelte Raistlint, azt el kellett ismernie, hogy a varázsló és fivére hatásos együttest alkotott. Laurana is hűvösnek és határozottnak tűnt, de ő csak egy elf volt és Zúgószél képtelen volt teljesen megbízni az elfekben.

— Hagyjátok el a várost, ha nem jönnénk vissza — mondta neki Tanis, de ezt a fél-elf nem láthatta előre! Ha kimennek is a városból, csak a Sárkány Nagyúr seregeivel találják szemben magukat a Fennsíkon. Zúgószél most már pontosan tudta, ki figyelte őket, miközben erre a nyomorúságos helyre igyekeztek. Halkan káromkodott magában saját nyelvén. Amikor az első sárkányhullám lesújtott a városra, Aranyhold szorosan átölelte. Lenézett asszonyára, arcán mosolyt... a Főnök Lányának mosolyát... szemében mélységes hitet látott: hitet az istenekben és hitet embere iránt.

Megkönnyebbült, pillanatnyi, kábult rémülete elmúlt. Az épület ekkor megremegett... hallották az utcáról beszűrődő sikolyokat, a tomboló tűzvészek bömbölését.

— Az emelet veszélyes, le kell mennünk a földszintre — javasolta Zúgószél. — Caramon, hozd a lovag kardját és a többi fegyvert! Ha Tanis és a többiek... — itt megtorpant. Azt akarta mondani — még élnek —, de akkor meglátta Laurana arcát. – Ha Tanis és a többiek sikerrel megszöknek, ide jönnek vissza. Megvárjuk őket.

— Kiváló döntés sziszegte a varázsló maró gúnnyal —, különösképpen, hogy úgysem mehetünk sehova.

Zúgószél nem törődött a megjegyzéssel. — Elistan — mondta —, kísérd le a többieket... Caramon és Raistlin, ti maradjatok még egy percre! — Miután becsukódott az ajtó, gyorsan így szólt a másik kettőhöz: — A legjobb, amit tehetünk, ha itt maradunk és elbarikádozzuk magunkat. Az utcán csak a halál várna ránk.

— És mit gondolsz, meddig tarthatunk ki? — kérdezte Caramon.

— Pár óráig... talán — vetette oda kurtán Zúgószél.

A fivérek szembenéztek vele és mindhárman a Que-shuban látott megcsonkított tetemekre gondoltak, és arra, amit Vigasz pusztulásáról hallottak.

— Élve nem foghatnak el bennünket — suttogta Raistlin.

Zúgószél mélyen felsóhajtott. — Kitartunk, ameddig csak tudunk — mondta és a hangja enyhén megremegett —, de amikor érezzük, hogy már nem bírjuk tovább... — nem volt ereje a folytatáshoz, kezét tőre markolatára tette és azon töprengett, most mit kell tennie.

— Arra nem lesz szükség — mondta csöndesen Raistlin. — Vannak füveim... csak egy csipetnyi kell egy pohár borba... nagyon gyorsan hat... és fájdalommentes.

— Biztos vagy benne? — kérdezte Zúgószél.

— Megbízhatsz bennem — felelte Raistlin —, értek ehhez a mesterséghez... a füvek tudományához — tette hozzá lágyan, amikor látta, hogy a síkföldi férfi megborzong.

— Ha akkor még élek — mormolta Zúgószél halkan —, énmagam adom be neki — nekik — a mérget... ha nem...

— Értelek. Mondom, megbízhatsz bennem – ismételte meg a mágus.

— No és Laurana? — kérdezte Caramon. — Ismered az elfeket! Ő sohasem...

— Bízd csak rám a dolgot — mondta még egyszer a varázsló.

A síkföldi rémülten nézett Raistlinre. A mágus nyugodtan állt szemben vele, karja összefonva a köpönyege alatt, kámzsáját mélyen a fejébe húzta. Zúgószél ismét a tőrére pillantott, mérlegelve ezt a lehetőséget. Nem, ő képtelen lenne megtenni... legalábbis így nem!

— Jól van hát — morogta keserűen és elhallgatott, félt lemenni és szembe nézni a társaival. De az utcán egyre közelebbről hallatszottak a halálsikolyok. Végül hirtelen megfordult és magukra hagyta a fivéreket.

— Én harcban fogok elesni! — jelentette ki Caramon, de nehezen őrizte meg hangjának nyugalmát. Az első néhány szó után azonban a megtermett harcos hangja elcsuklott:

— Ígérd meg Raist, hogy lenyeled azt a vacakot, ha én már... nem leszek melletted...

— Nem lesz rá szükség — felelte Raistlin röviden. — Ahhoz nincs elég erőm, hogy egy ilyen csatát túlvészeljek... de majd elnyel a mágiám örvénye.

Tanis és Gilthanas keresztülverekedte magát a tömegen. Az erősebb fél-elf fedezte, a másikat, amint foggal-körömmel, ütve, rúgva nyomultak keresztül a fejét vesztett sokaságon. Olykor-olykor elrejtőztek a sárkányok elől. Gilthanas megrándította a térdét és csak Tanisra támaszkodva volt képes előrebicegni, iszonyú fájdalmak közepette.