Margaret Weis - A téli éj sárkányai

A fél-elf hálás fohászt rebegett, amikor végre meglátták a Vörös Sárkány fogadót, de a hála szavai káromkodássá fajultak a bejárat előtt sürgölődő fekete hüllőlények láttán.

Gyorsan visszarántotta a fájdalomtól kimerült, vakon támolygó Gilthanast a romos boltív alá.

— A fogadó, Gilthanas! — kiáltotta. — Ostromolják!

Gilthanas ráemelte a semmibe révedő, üveges tekintetét.

Azután, mintha valami mégis eljutott volna a tudatáig, fölsóhajtott: Laurana! — és előrelódult, hogy kijusson a kapualjból. — Mielőbb oda kell érnünk! — nyögte és Tanis karjába hanyatlott.

— Maradj itt! — mondta a fél-elf és szelíden leültette. — Nem tudsz járni... majd én bejutok valahogyan. Megkerülöm a tömböt és majd hátulról...

Ezzel futva megindult, a kapualjakban és a romok között keresett némi fedezéket. Körülbelül egy saroknyira lehetett a fogadótól, amikor rekedt ordításra lett figyelmes. Hátrafordult és meglátta a vadul integető Kovát. Keresztülvágott az utcán.

— Mi történt? — kérdezte. — Miért nem vagy a többiekkel... — itt elakadt a szava. — Ó, nem! nyögte aztán.

A törpe koromtól szennyes, könnyáztatta képpel térdelt Tasslehoff mellett. A surranó egy kidőlt oszlop alatt hevert.

Tass bölcs gyermekarca holtsápadt, bőre izzadt volt.

— Nyavalyás, hígagyú surranó — nyögte Kova. — Addig ugrált, míg hagyta, hogy rádőljön egy egész ház! A törpe kezét vérző sebek borították, nyilván megpróbálta levonszolni Tassról az oszlopot, amelynek fölemeléséhez legalább három ember vagy egy Caramon kellett volna. Tanis a surranó nyakára tette a kezét... a szívverése alig volt kitapintható.

— Maradj mellette! — mondta Tanis teljesen fölöslegesen.

— Megyek a fogadóba... hozom Caramont.

Kova bánatosan ránézett, majd a fogadó felé fordult. Mindketten jól hallották a sárkányfattyak ordítozását, látták fegyvereik villogását a lángok fényében. Néha valami természetellenes fény villant elő a fogadó ablakából: Raistlin varázstüze. A törpe reménytelenül megrázta a fejét. Tudta, hogy Tanis úgy fog visszatérni Caramonnal, ahogy ő szárnyra kelni.

Mégis valami halvány mosolyt erőltetett az arcára. — Hát persze, barátom, vele maradok... Isten veled!

Tanis torka elszorult, próbált felelni valamit, aztán föladta és nekivágott az utcának.

Raistlin addig köhögött, míg már alig állt a lábán, letörölte a szája szélén kibuggyanó vért és gúnyájának valamelyik legtitkosabb zsebéből előhúzott egy kis, fekete bőrzacskót. Már csak egyetlen varázsigéje maradt és annak kimondásához is alig elegendő ereje. Most, fáradtságtól reszkető kézzel próbálta belerázni a zacskó tartalmát a kancsó borba, amelyet Caramonnal hozatott, még a csata kezdete előtt, de a keze vadul reszketett és hétrét görnyedt a köhögéstől.

Ekkor egy másik kéz ragadta meg az övét. Fölnézett és Lauranát látta maga előtt. A lány kivette a kis zsákocskát törékeny ujjai közül... kezét zöldes sárkányfattyú-vér szennyezte be.

— Mi ez? — kérdezte.

— Egy varázslat kelléke — nyögte a mágus —, szórd bele a borba!

Laurana bólintott és engedelmesen követte az utasítást.

A keverék azonnal föloldódott.

— Nehogy igyál belőle! — figyelmeztette a varázsló, amint a köhögése kissé alábbhagyott.

— Miért, mi ez? nézett rá Laurana élesen.

— Altatópor — suttogta Raistlin fölvillanó szemmel.

Laurana keserűen elmosolyodott: — Csak nem gondolod, hogy ma éjjel még aludni is fogunk?

— Ez nem olyan álom — felelte Raistlin és határozottan a szemébe nézett. — A por tetszhalált idéz elő. A szívverés csaknem teljesen leáll, a légzés úgyszintén, a bőr megsápad és lehűl, a végtagok megmerevednek.

Laurana szeme tágra nyílt. — De miért...

— Ez a legvégső eszköz. Az ellenség azt hiszi majd, hogy meghaltál és otthagy a csatatéren... ha szerencséd van.. ha nincs...

— Ha nincs...? — sóhajtott Laurana és elsápadt.

— Nos, némelyekkel előfordult, hogy saját halotti máglyájuk lángjai közt ébredtek föl — felelte Raistlin hűvösen —, de velünk ez aligha történik majd meg.

Most, hogy könnyebben lélegzett, leült a padlóra, s közben ösztönösen félrehajolt egy beröppenő nyílvessző elöl, amely közvetlen mögötte állt bele a földbe. Látta, hogy Laurana keze megremeg és megértette, hogy a lány korántsem olyan nyugodt, amilyennek látszani szeretne.

— És azt akarod, hogy megigyuk ezt? — kérdezte.

— A sárkányfattyak kínzásaitól mindenesetre megvált bennünket.

— Honnan tudod?

— Bízzál bennem — suttogta a mágus halvány mosoly kíséretében.

Laurana ránézett és megrázkódott. Véres ujjait szórakozottan a bórpáncéljába törölte. De a vér nem jött le a kezéről, bár ezt észre sem vette. Nyílvessző csapódott be közvetlenül mellette, de még csak meg sem rezzent... nézett rá elbambulva.

Caramon tűnt föl bukdácsolva az égő ivó ajtaján kigomolygó füstből. A vállán erősen vérzett egy nyílvessző ütötte seb... saját piros vére különös keveréket alkotott ellenfelének zöldes vérével.

— Mindjárt betörik a bejárati ajtót — lihegte kimerülten. — Zúgószél parancsolt vissza bennünket ide.

— Hallgasd csak! — figyelmeztette Raistlin. — Nem ez az egyetlen hely, ahol betörnek! — Recsegő-ropogó zaj hallatszott a konyhából, a hátsó sikátorba vezető ajtó felöl.

Caramon, és Laurana felkészülten a védelemre éppen akkor fordult oda, amikor az ajtó beszakadt és belépett rajta egy magas, sötét alak.

— Tanis! — sikoltott föl Laurana, kardját hüvelyébe dugta és a fél-elf felé rohant.

— Laurana! — lihegte Tanis, karjába zárta a lányt és kis híján fölzokogott a megkönnyebbüléstől. Caramon súlyos két karjával átnyalábolta őket.

— Hogy vagytok? — kérdezte Tanis, amikor végre meg tudott szólalni.

— Többé-kevésbé jól — felelte Caramon és Tanis mögé lesett. A képe megnyúlt, amikor rájött, hogy egyedül érkezett. — Hol vannak...?

— Sturm eltűnt — sóhajtotta Tanis szomorúan —, Kova és Tasslehoff az utca túloldalán... a surranó beszorult egy oszlop alá, Gilthanas vagy két sarokkal odébb rejtőzik... megsebesült — Laurana felé fordulva folytatta —, nem súlyosan, de nem tudott továbbjönni.

— Isten hozott, Tanis — suttogta Raistlin két köhögés között. — Idejében jöttél, hogy együtt halhassunk meg.

Tanis a kancsóra nézett, meglátta mellette az üres, fekete zacskót és döbbenten meredt rá Raistlinre.

— Nem — csattant föl keményen —, és nem is halunk meg... legalábbis nem f... — mondta, de elharapta a szó végét. — Hívjatok ide mindenkit!

Caramon teli torokból ordítva kirohant. Zúgószél ugrott be az ivóból, ahonnan az ellenség nyilait lövöldözte vissza, mivel saját puzdrája már régen kiürült. A többiek a nyomában... reménykedve mosolyogtak Tanisra.

A fél-elfet felbőszítette ez a belévetett korlátlan hit. Egy szép napon, gondolta magában, cserbenhagyom őket..., sőt, lehet, hogy máris megtettem, és mérgesen megrázta a fejét.

— Idefigyeljetek! — próbálta túlüvölteni az odakint lármázó sárkányfattyakat. — A hátsó ajtón még megpróbálkozhatunk a meneküléssel. Csak egy kisebb csapat támadott a fogadóra, a fősereg még meg sem érkezett a városba.

— Valaki üldöz minket — mormolta Raistlin.

— Igen, úgy tűnik — bólintott rá Tanis. — De nincs sok időnk... ha kitörhetnénk a hegyekbe...