Poul Anderson - Nehéz királynak lenni

Mégis, ennek a két embernek, akiket megöltem, az emléke beleégett az agysejtjeimbe, van egy vékony fehér forradás a lábamon, Keith Denison pedig negyvenhét éves, és már király módjára gondolkodik.

—…tudd meg, Asztiagész, hogy a gyermek Kürosz az ég pártfogoltja. Az ég pedig kegyes: figyelmeztet téged, hogy ha beszennyezed lelkedet ártatlan vérével, ezt a bűnt sosem moshatod le magadról. Hagyd Küroszt békében felnőni Ansanban, vagy égj örökre Ahrimannal! Ez Mithrász üzenete.

Asztiagész remegett, és homlokát a padlóhoz verdeste.

— Menjünk — mondta Denison angolul.

Everard a perzsa hegyekhez ugrott, harminchat évvel későbbre. Holdfény hullt a cédrusokra az út mellett, a patakhoz közel. Hideg volt, és farkas vonyított.

Everard letette a gépet, leszállt, és kezdte levenni a kosztümöt. Denison szakállas arca idegenül bukkant elő a maszk mögül.

— Kíváncsi vagyok — kezdte. Hangja szinte leveszett a hegyek végtelen csendjében. — Kíváncsi vagyok, nem ijesztettünk-e rá túlságosan Asztiagészre. A történelem feljegyzi, hogy három évet csatázott Kürosz ellen, amikor a perzsák fellázadtak.

— Még mindig visszamehetünk a háború kitörésééig, hogy egy újabb jelenéssel ellenállásra biztassuk — mondta Everard. Igyekezett, hogy ez minél természetesebben hangozzék, pedig magában ő is rettegett. — De nem hinném, hogy erre sor kerülne. Nem fog hozzányúlni a herceghez, de ha egy vazallus fellázad, az eléggé feldühít ahhoz, hogy leszámoljon azzal, amit addigra már talán csak álomnak vél. A saját nemesei, a méd érdekek amúgy sem hagynak, hogy meghátráljon. De nézzük csak meg. Nem vezet a Király egy ünnepi menetet a téli napforduló ünnepén?

— De igen. Menjünk. Gyorsan.

És máris napfény ragyogott körülöttük, Pasargadae felett. Elrejtették a gépet, és gyalog indultak el: két vándor a Mithrász születésnapjára özönlő tömegben. Útközben megkérdezték, mi minden történt, mondván, hogy hosszú külországi útról tértek vissza. A válaszok kielégítőek voltak, még ha egyes részleteiben el is tértek attól, amire Denison emlékezett, de a krónikák nem említették meg.

Végül ott álltak a fagyos-kék ég alatt emberek ezrei közt, és mély meghajlással köszöntötték Küroszt, a Nagy Királyt, aki fő emberei, Kobád, Krőzus és Harpagusz társaságában lovagolt el előttük, nyomában Perzsia pompás, büszke papságával.

— Fiatalabb, mint amilyen én voltam — suttogta Denison. — És egy kicsit kisebb is… teljesen más az arca, nem…? De azért megjárja.

— Akarsz maradni a mulatságra? — kérdezte Everard.

Denison összevonta magán a köpönyeget. A levegő megkeseredett.

— Nem — mondta. — Menjünk vissza. Hosszú ideig voltam távol, még ha nem is történt meg.

Huh — Everard komorabbnak tűnt, mint ahogy egy diadalmas megmentőhöz illene. — Sosem történt meg.

Keith Denison kiszállt egy New York-i épület felvonójából. Enyhén meglepődött, hogy nem is emlékezett a lift kinézetére. Még a lakása számára sem emlékezett, a nyilvántartásból kellett kinéznie. Részletek, mindig csak részletek. Igyekezett úrrá lenni reszketésén. Cynthia már nyitotta is az ajtót.

— Keith — mondta szinte csodálkozva. Denison nem tudott mást mondani:

— Manse szólt, hogy jövök, ugye? Mondta, hogy figyelmeztet.

— Igen. Nem érdekes. Nem gondoltam, hogy ennyire megváltoztál. De nem érdekes. Ó, kedvesem!

Behúzta a lakásba, becsukta az ajtót, és a férfi karjába vetette magát.

Denison körülnézett. Már elfelejtette, milyen szűkösen is voltak. És sosem szerette a felesége ízlését a díszítést illetően, bár nem vitatkozott vele.

Újra meg kell tanulnia engedni egy asszonynak, de még azt is, hogy akár csak a véleményét megkérdezze. Nem lesz könnyű.

Az asszony csókra nyújtotta nedves arcát. Tényleg ÍGY nézet ki Cynthia? De nem tudott visszaemlékezni — egyszerűen nem tudott. Ennyi idő után csak annyi maradt meg benne, hogy kicsi és szőke. Csak néhány hónapig élt vele: Kasszandané a hajnalcsillagának nevezte, három gyermekkel ajándékozta meg, és tizennégy évig leste az akaratát.

— Ó, Keith, isten hozott újra otthon — szólt a vékony, magas hang.

Otthon!, gondolta. Istenem!