Poul Anderson - Nehéz királynak lenni

Egy este a huszadik század közepi New Yorkban Manse Everard belebújt elnyűtt, kényelmes háziruhájába, és kevert magának egy italt. Megszólalt a csengő. Everard káromkodott. Fárasztó napokat élt át, és most nem akart semmilyen társaságot Dr. Watson elveszett elbeszélésein kívül.

Nos, talán le lehet rázni az alkalmatlankodót. Átcsoszogott a szobán és ellenséges arccal kitárta az ajtót.

— Hello — mondta hidegen.

Aztán egyszerre mintha valami korai űrhajó fedélzetén találta volna magát, amiben éppen súlytalanság uralkodik: lebegve és tehetetlenül állt a csillagragyogásban.

— Ó — mondta — nem tudtam… Gyere be.

Cynthia Denison egy pillanatig még állt, és átnézett a férfi válla fölött a mini-bár felé. Everard két lándzsát és egy lószőrforgós bronzkori akháj sisakot akasztott oda. Sötéten csillogtak, és hihetetlenül gyönyörűek voltak. A nő próbált határozottan megszólalni, de nem sok sikerrel.

— Ihatnék valamit, Manse? Ha lehet, most rögtön.

— Hogyne — csukta be a száját Everard, és lesegítette a nő kabátját. Amaz becsukta az ajtót, és letelepedett egy modern svéd kanapéra, ami éppoly letisztult és funkcionális volt, mint a homéroszi fegyverek. Beletúrt a retiküljébe, és cigarettát vett elő. Egy ideig nem nézett a férfire, az se őrá.

— Még mindig Bailey's-t iszol jéggel? — kérdezte Everard. Szavai mintha nagyon messziről hallatszottak volna, és esetlennek érezte magát az üvegek és poharak közt, mintha az Időőrjárat nem képezte volna ki.

— Igen — mondta a nő. — Hát így emlékszel? — Öngyújtója furcsán hangosan csattant.

— Csak néhány hónapja volt — mondta Everard, mert jobb nem jutott eszébe.

— Entrópikus idő. Szabályos, babrálatlan, huszonnégy órás napokból álló idő — Kifújt egy füstfelleget, azt bámulta. — Számomra nem sokkal több ennél. Majdnem megszakítás nélkül benne vagyok az esküvőm óta. Csak nyolc és fél hónap telt el az én saját biológiai időmből azóta, hogy én és Keith… De neked mennyi volt ez, Manse? Hány évet, hány különböző kort jártál végig, amióta Keith legjobb embere vagy?

A nőnek mindig is meglehetősen magas és vékony hangja volt. Ez volt az egyetlen hiba, amit Everard valaha is fel tudott fedezni a nőben, hacsak nem számítja alacsonyságát — alig százötven centi. Sosem volt valami kifejező a hangja. De Everard kihallotta belőle a néma sikolyt.

A kezébe nyomta az italt.

— Fenékig — adta ki az utasítást. — Mindet. — A nő engedelmeskedett. Everard újra töltött neki, aztán felhajtotta saját whiskyjét szódával. Aztán odahúzott egy széket, pipát és dohányt szedett elő molyette kabátjának zsebéből. A keze még remegett, de olyan kevéssé, hogy a nő nem vehette észre. Bölcsen tette a nő, hogy nem rukkolt ki azonnal a hírrel: mindkettőjüknek szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedjék magukat.

Everard most már egyenesen rá mert nézni. A nő mit sem változott. Alakja szinte tökéletes volt a maga finom módján, ezt a fekete ruha csak még jobban kiemelte. Napszíttasra szőkített haja a vállára omlott, hatalmas kék szemei voltak, szépen ívelt szemöldöke, az ajkai egy kissé mindig szétváltak. Nem volt rajta elég smink ahhoz, hogy Everard biztosra vehesse, sírt-e mostanában. De úgy tűnt, eléggé közel áll hozzá.

Everardot hirtelen nagyon lekötötte a pipája megtömése.

— Oké, Cyn — mondta. — Mi a hézag?

A nő megborzongott. Végül kibökte:

— Keith. Eltűnt.

— Huh — egyenesedett fel ültében Everard. — Küldetésben?

— Igen. Hol másutt? Az ősi Iránban. Odament, és nem tért vissza. Ennek már egy hete. — Letette poharát a kanapé karfájára, és összefonta az ujjait. — Persze az Őrjárat kereste. Csak ma tudtam meg az eredményt. Nem találják. Még azt sem tudják, mi történhetett vele.

— Júdás — suttogta Everard.

— Keith mindig… mindig a legjobb barátjaként gondolt rád — mondta a nő kétségbeesetten. — El sem hinnéd, milyen gyakran emlegetett. Manse, én tudom, hogy elhanyagoltunk, de sosem voltál itthon, és…

— Ugyan — mondta Everard. — Ilyen gyerekesnek gondolsz? Dolgom volt. Meg aztán ti is új házasok voltatok.

Miután bemutattalak téged azon az éjszakán ott a Mauna Loa alatt, a holdfénynél. Az Időőrjárat nem vacakol azzal, hogy sznob legyen. Még egy olyan ifjonc is, mint Cynthia Cunningham, aki alighogy elvégezte az akadémiát és függő a saját századában, még ő is szabadon találkozgathat egy érdemes veteránnal… például velem… olyan gyakran, ahányszor csak akarják, szolgálaton kívül. Semmi ok nincs rá, miért ne vihetne el álcázási képességének kihasználásával valcerozni Strauss Bécsébe, vagy Shakespeare színházába — vagy akár fura kis bárokba Tom Lehrer New Yorkjában, vagy napozni és szörfözni Hawaiiba ezer évvel a kenus emberek érkezése előtt. És az őrjárat bármely másik tagja is nyugodtan velük tarthat. Aztán elveheti feleségül a nőt. Bizony.

Everard rágyújtott a pipára. Amikor arcát már jótékony füstfelleg burkolta, megszólalt:

— Kezdd az elején. Régóta nem tartom veletek a kapcsolatot — a saját időm szerint két-három éve — ezért nem tudom pontosan, min is dolgozott Keith.

— Olyan rég lenne? — kérdezte a nő csodálkozva. — Ebben az évtizedben még nem vetted ki a szabadságodat? Arra gondoltunk, hogy eljöhettél volna hozzánk.

— Elég legyen a mentegetőzésből! — reccsent rá Everard. — Beugorhattam volna hozzátok, ha akartam volna. — A tündérszerű arc eltorzult, mintha megütötték volna. Everard restelkedve visszakozott. — Ne haragudj. Már hogyne akartam volna. De mint már mondtam… mi Független ügynökök rettentően elfoglaltak vagyunk, úgy pattogunk a téridőben, mint a bolhák… Ó, a fenébe — próbált mosolyogni. — Ismersz, Cynthia, tapintatlan vagyok, de ez nem jelent semmit. Egy egész kiméra legendát nyomoztam le egyedül a klasszikus Görögországban. Dilaiopod -ként ismertek: ez egy furcsa szörnyeteg volt két bal lábbal, amik a szájából nőttek.

A nő kötelességtudó mosolyra húzta a száját, és felvette cigarettáját a hamutartó széléről.

— Én még mindig csak hivatalnok vagyok a Tervezési Tanulmányoknál — mondta. — De így szoros kapcsolatban állok minden más hivatallal ebben az egész miliőben, a főhadiszállásokat is beleértve. Ezért pontosan tudom, mit tettek Keith ügyében… és az nem elég! Egyszerűen otthagyják! Manse, ha nem segítesz, Keith halott!

Reszketve elhallgatott. Hogy mindketten időt nyerjenek, Everard áttekintette Keith Denison pályafutását.

Született Cambridge-ben, Massachusetts államban, 1927-ben egy szolidan tehetős családba. Huszonhárom évesen már az archeológia doktora nagy feltűnést keltő disszertációval. Egyúttal egyetemi bokszbajnok, és egy kis kétárbocoson átszeli az Atlanti Óceánt. 1950-ben behívják, Koreában szolgál. Bátorságával meglehetős hírnévre tehetne szert egy népszerűbb háborúban. De mielőtt mindezt megtudja róla az ember, látni kell őt magát. Száraz humorral tudott beszélni személyét nem érintő dolgokról, amíg feladatot nem kapott. Akkor pedig mindenféle fakszni nélkül végrehajtotta. Hát persze, gondolta Everard, a legjobb nyeri el a lány kezét. Keith könnyedén lehetett volna Független, ha akart volna. De neki olyan gyökerei voltak itt, amilyenek nekem nem. Gondolom, stabilabb volt.