Poul Anderson - Nehéz királynak lenni

Társai már rajta voltak Everardon, minden oldalról. A belógó ágak miatt a lasszókat nem lehetett használni: kénytelenek voltak közelharcba bocsátkozni. A Járőr pajzsával blokkolta a baloldali támadót. Emiatt védtelenül maradt a jobb oldala, de mivel ellenségeinek parancsba volt adva, hogy ne öljék meg, megengedhette magának ezt a fényűzést. A jobb oldali harcos Everard bokája felé csapott. Everard felugrott, és a kard a talpa alatt suhant el. A bal oldali alacsony szúrással támadott. Everard tompa ütést érzett, és látta a fémet a vádlijában. Kirántotta magát. A lenyugvó nap egy sugara áttört az ágak közt és épp a vérre esett: elképzelhetetlenül ragyogó rubinvörös folyadék. Everard érezte, hogy összecsuklik a lába.

— Úgy, úgy — rikkantotta Harpagusz biztonságos távolból. — Vágjátok!

Everard a pajzsa teteje fölött dörögte vissza: — Sakál-vezéretek nem mer maga jönni ellenem, miután az előbb fülét-farkát behúzva menekült!

Ez talált. A támadók lendülete egy pillanatra alábbhagyott. Előrelépett.

— Ha már perzsa létetekre egy méd hű kutyái vagytok — recsegte — akkor miért nem egy olyan médet választottatok, aki igazi férfi, nem úgy, mint ez a szánalmas teremtés itt, aki elárulta királyát és most megfutamodik egy szál görög elől?

Egy keleti még ilyen nyugaton és ilyen régen sem szégyenülhetett meg így. Nem mintha Harpagusz gyáva lett volna: Everard pontosan tudta, milyen igaztalanok a vádjai. A Kiliarka mégis átkokat köpködve rontott rá. Everard egy pillanatra elkapta ez egyik beesett, horgasorrú arc vad tekintetét. Észrevétlenül előbbre nyomult. A két perzsa a kelleténél egy másodperccel tovább tétovázott. Ez elég volt ahhoz, hogy Harpagusz és Everard elérjék egymást. A méd szablya felemelkedett majd lecsapott, lepattant a görög sisakról és pajzsról, aztán oldalsó csellel próbálkozott a lába felé. Lenge fehér tunika libbent Everard előtt. Összegörnyedt vállal döfött.

Azzal a gonosz, profi csavarással húzta vissza a pengét, ami garantálja, hogy a seb halálos legyen, majd megpördült a jobb sarkán és pajzsával hárított egy csapást. Vagy egy percig vadul hadakozott a perzsával. A szeme sarkából látta a másik katonát, aki éppen azon volt, hogy mögé kerüljön. Végül is, gondolta halványan, megölte az egyetlen embert, aki veszélyt jelenthetett volna Cynthiára…

— Hagyjátok abba! Megállni!

A kiáltás gyengén hangzott, halkabban, mint a patak zuhogása, de a harcosok visszaléptek és leengedték pengéjüket. Még a haldokló katona is levett tekintetét az égről.

Harpagusz ülő helyzetbe küzdötte magát. Saját vérének tócsája vette körül. Bőre elszürkült.

— Ne… állj… — suttogta. — Várjatok. Ez nem ok nélkül történt. Mithrász nem sújtott, volna le, ha…

Fenséges mozdulattal odaintette magához Everardot. Everard eldobta a kardját, és letérdelt Harpagusz mellé. A méd a karjaiba roskadt.

— Te a Király hazájából jöttél — hörögte véres szakállal. — Ne is tagadd. De tudd meg… Aurvagaush, Khshayavarsha fia… nem áruló — A vékony test megfeszült, királyian, mintha megparancsolná a halálnak, hogy várjon még egy kicsit. — Tudtam, hogy vannak valamilyen erők — mennyeiek vagy pokolbéliek, a mai napig sem tudom — a Király eljövetele mögött. Én felhasználtam ezeket, és őt is felhasználtam, de nem magamért, hanem azért, mert hűséget esküdtem saját királyomnak, Asztiegésznek, neki pedig szüksége volt egy… Küroszra… különben a birodalom széthullik. Aztán Asztiagész a maga gonoszságában eltékozolta az eskümet. De én megmaradtam médnek. Küroszban láttam az egyetlen reményt — a legjobb reményt — Média számára. Mert nekünk is jó királyunk birodalmában csak a perzsák állnak felettünk megbecsülésben… Érted ezt te, aki a Király hazájából jöttél? — Homályos szemei megmozdultak, hogy belenézzen Everard szemébe, de erre már nem volt képes. — Foglyul akartalak ejteni — hogy kiszedjem belőled a gépezetedet és annak titkát, aztán megöljelek… igen… de nem saját hasznomra. A birodalomért. Féltem, hogy hazaviszed magaddal a Királyt, hisz tudtam, hogy oda vágyik. És akkor mi lett volna velünk? Légy könyörületes, ahogy neked magadnak is a könyörületességben kell reménykedned.

— Az leszek — mondta Everard. — A Király itt fog maradni.

— Jól van — sóhajtotta Harpagusz. — Elhiszem, hogy igazat szólsz… Nem merek mást hinni… Akkor hát bocsánatot nyertem? — kérdezte halk, aggodalmas hangon. — A gyilkosságért, amit elkövettem régi királyom parancsára — hogy kitettem egy magatehetetlen gyermeket a hegyoldalba, és végignéztem, ahogy meghal — bocsánatot nyertem? Mert a herceg halála volt az… ami majdnem pusztulásba vitte az országot… de én találtam egy másik Küroszt! Megmentettem a birodalmat! Ez elég vezeklés?

— Igen — mondta Everard, és arra gondolt, hogy vajon mennyire áll hatalmában, hogy feloldozást adjon.

Harpagusz lehunyta a szemét.

— Akkor hagyj magamra — mondta. Szava, mint egy parancs halvány visszfénye.

Everard lefektette a földre és elbotorkált. A két perzsa ura mellé térdelt, és valami rítusba kezdett. A harmadik ember visszatért a saját szenvedéséhez. Everard leült egy fa alá, leszakított egy csíkot a köpenyéből és bekötözte a sebét. A lábvágásra ügyelni kell. Valahogy el kell jutnia a gépig. Nem lesz egy kéjutazás, de meg tudja csinálni, és akkor egy őrjárati orvos néhány óra alatt rendbe hozza a jövő orvostudománya segítségével. Valamelyik kis fiókirodába fog menni, egy homályosabb miliőbe, mert a huszadik században túl sok lenne a kérdezősködés.

Ezt pedig nem engedhette meg magának. Ha a feljebbvalói megtudnák, mit tervez, valószínűleg megtiltanák.

A válasz nem úgy jelent meg előtte, mint vakító megvilágosodás, hanem mint fáradt tudomásulvétele valami tudásnak, amit már régen hordozhatott tudat alatt. Hátradőlt, és kezdett végre lélegzethez jutni. Közben a másik négy perzsa is megérkezett, és megtudta, mi történt. Ügyet sem vetettek Everardra, csak néha vetettek rá büszke, ugyanakkor rettegő tekintetet, és a gonosz ellen védő jeleket mutattak a kezükkel. Felemelték halott vezetőjük és haldokló társuk testét, és bevitték az erdőbe. A sötétség egyre sűrűbb lett. Valahol felhuhogott egy bagoly.

A Nagy Király felült az ágyában. Zajt hallott a függöny mögül.

Kasszandané, a Királynő láthatatlanul megmoccant mellette. Karcsú kéz érintette az arcát. — Mi a baj, mennyboltom napja? — kérdezte a nő.

— Nem tudom. — A király a kardja után kotorászott, amit a párnája alatt tartott. — Semmi.

A puha tenyér a mellkasára siklott.

— Nem, több annál — suttogta a nő. — A szíved úgy ver, mint egy harci dob.

— Maradj itt — lépett ki a függöny mögül.

Holdfény vetült a padlóra egy boltozatos ablakon át a mélybíbor égből. Majdnem vakítóan csillant meg egy bronz tükrön. A levegő hűvös volt a puszta bőrnek.

Egy fekete fémből való dolog lebegett ott utasával, aki kis műszereket kapcsolgatott az irányítópanelen. Hangtalanul leereszkedett a szőnyegre, és a vezető leszállt. Testes ember volt görög tunikában és sisakban.

— Keith — lehelte.

— Manse! — Denison kilépett a holdfényre. — Hát eljöttél!

— Nagy szó — szortyantott gonoszkodva Everard. — Hall valaki minket? Nem hiszem, hogy észrevettek. Egyenesen a tetőn materializálódtam, és onnan ereszkedtem le antigravval.