Poul Anderson - Az egyetlen játék

— Óóóóh! — pislogott, mint egy bagoly. — Ez jó volt. Na, jobb, ha most alszunk. Adjátok vissza neki a likőrjét, emberek!

Everardnak összeszorult a torka, de sikerült megfelelően kihívóan elmondania:

— Igen, köszönöm. Én még innék egy kicsit. Örülök, hogy beláttátok: nem bírjátok.

— Mit… mondasz? — meredt rá Toktai. — Egy mongolnak semmi se sok! — kortyintott ismét. Az első őr is visszavette a flaskáját, és sietősen húzott belőle, amíg még nem késő.

Everard remegve tartotta vissza a lélegzetét. A végén még menni fog. Sikerülhet.

Toktai tapasztalt tivornyázó volt. Kétség nem fért hozzá, hogy ő és az emberei jól bírták a kor minden italát: a kumiszt, a bort, a mézsört, és a kvaszt, ezt a híg sört, amit tévesen rizsbornak neveztek. Tudták, mikor elég, akkor elmentek aludni, és még csaknem is tántorogtak. A gond az volt, hogy egyetlen spontán erjesztett anyag sem tudta túllépni a 24 százalékos alkoholtartalmat — a folyamatot saját bomlástermékei állították le — és a legtöbb főzött ital a tizenharmadik században jócskán az 5 százalékos érték alatt maradt.

A skót whisky viszont merőben más osztályba tartozott. Ha az ember úgy próbálta inni, mint a sört, vagy netán a bort, akkor csúfos véget ért. Az ítélőképessége hagyta el előbb, anélkül, hogy észrevette volna, aztán hamarosan az eszmélete is.

Everard az egyik őr kulacsáért nyúlt.

— Add ide! — mondta. — Mindet felisszátok!

A harcos elvigyorodott, és még egyszer utoljára hosszan húzott belőle, mielőtt átadta volna a társának. Everard felállt, és kaparászni kezdett a flaskáért. Az őr játékosan hasbavágta. Everard a háta mögé tántorodott. A mongolok egymásnak dőlve röhögtek. Egy ilyen jó móka pedig újabb kör italt kívánt.

Csak Everard vette észre, amikor Toktai összeroskadt. A Noyon törökülésből félig fekvő helyzetbe csúszott. A tűz még elég fényt adott ahhoz, hogy látni lehessen az arcára kiülő ostoba mosolyt. Everard ugrásra készen lekuporodott.

Az egyik őrszemet is hamarosan elérte a vég. Megtántorodott, öklendezni kezdett, és kezdte kiadni a vacsoráját. A másik hunyorogva megfordult, és a kardja után tapogatózott.

— Mi a… baj? — nyögte. — Mit csináltál? Méreg?

Everard akcióba lendült.

Átugrott a tűzön és rávetette magát Toktaira, mielőtt a második őr észbekapott volna. A mongol felkiáltott, és botorkálva elindult feléjük. Everard megtalálta Toktai kardját. Már szedte is elő a tokjából. A harcos is emelte a saját pengéjét. Everard nem volt ínyére, hogy megöljön egy úgyszólván védtelen embert. Közelebb lépett, elütötte a másik fegyverét, és ököllel ütött. A mongol térdre rogyott, öklendezett egyet, aztán rajtaütésszerűen elaludt.

Everard elindult kifelé a táborból. A sötétben emberek mozgolódtak, kiáltoztak. Patadobogást hallott: az egyik lovas őr sietett szemlézni. Valaki egy parázsló ágat húzott ki a már alig pislákoló tűzből, és addig lengette, amíg lángra nem kapott. Everard hasravágódott, és meglapult.

Egy harcos csörtetett el mellette, de nem vette észre a bozótban. Kúszni kezdett a sötétebb zugok felé. Mögötte kiáltás és géppuska-kerepelés szerű átkozódás csendült fel: valaki megtalálta a Noyont.

Everard felpattant és futásnak eredt.

A lovakat lebéklyózva és őrizet alatt tartották, mint általában. Csak sötét foltnak látszottak a szürkésezüst síkságon a ragyogó csillagok alatt. Everard látta, hogy az egyik mongol strázsa feléje kezd ügetni. Egy hang csattant fel:

— Mi történik?

Igyekezett a lehető legmagasabb hangfekvésben válaszolni:

— Támadás érte a tábort! — Ezt csak időnyerésből mondta, nehogy az őr felismerje és lenyilazza. Összegörnyedve megmutatta magát: kicsi köpenyes figura. A mongol porfelleget kavarva fogta vissza lovát. Everard ugrott.

Sikerült elkapnia a póni kantárját, mielőtt felismerték volna. Az őr felordított és kardot rántott. Lefelé döfött, de Everard a bal oldalán volt. Az ügyetlen vágást könnyedén lehetett hárítani. Everard visszavágott, és érezte, hogy pengéje húst ér. A ló riadtan hátrálni kezdett, lovasa kiesett a nyeregből, de félrehengeredett és újra felállt. Everard egyik lába már a serpenyő alakú kengyelben volt. A mongol feketén vérző lábbal botorkált feléje. Everard lóra szállt és kardlappal a ló farára csapott.

A ménes felé indult. Újabb lovas próbálta útját állni. Everard lebukott. Egy nyílvessző süvített el ott, ahol az előbb még ő volt. A lopott póni ficánkolva tiltakozott a szokatlan teher ellen. Everardnak egy jó percébe telt, amíg megint megzabolázta az állatot. Az íjász addigra már odamehetett volna hozzá, és közvetlen közelről rátámadhatott volna. De a szokás hatalma miatt a harcos elvágtatott mellette, és futtábban lődözött. A sötétben persze célt tévesztett. Mielőtt vissza tudott volna fordulni, Everardot már elnyelte a sötétség.

A Járőr letekerte a lasszót a nyeregkápáról, és betört az ideges ménesbe. Megpányvázta a legközelebbi állatot, ami áldott jámborsággal viselte a procedúrát. Lehajolva elvágta a béklyót a kardjával, és a vezetéklovat húzva elvágtatott. A ménes másik oldalán bukkantak ki, és észak felé indultak.

A könyörtelen hajsza hosszú hajsza, mondogatta magának Everard, nem épp biztatóan. Ha nem cselezem ki őket, utolérnek. Lassúk, hogy jól emlékszem-e a földrajzra: innen északra vannak a láva-mezők.

Hátrapillantott. Még senki sem üldözte. Kell nekik egy kis idő, amíg összeszervezik magukat. De azért…

Vékony villámok csapongtak az égen. A levegő megdördült utánuk. Megborzongott, és nem csak az éjszakai hidegtől, de lassított a tempón. Már nem volt oka sietségre. Biztosan Manse Everard az…

…aki visszament az időgépéhez, aztán délre ugrott vele a térben, és ugyanerre a pillanatra az időben.

Ez jó kis huszárvágás, gondolta. A Járőr-szabályzat nem pártolta, hogy valaki így segítsen magának. Túl nagy volt egy közeli kauzális hurok esélye, vagy a múlt és jövő összekeveredésének valószínűsége.

De most nyugodtan megtehetem. Még megrovást sem kapok érte, mert Jack Sandával megmentésére teszem, nem magamért. Én már szabad vagyok. Lerázhatnám az üldözőket a hegyekben, amit én ismerek, a mongolok viszont nem. Az időugrást csak a barátom megmentése érdekében csináltam.

Amellett (támadt fel benne hirtelen a keserűség) mi volt ez az egész küldetés, ha nem a jövő igyekezete, hogy visszaduplázva megteremtse a saját múltját? Nélkülünk a mongolok egyszerűen meghódították volna Amerikát, és akkor egyikünk sem lett volna.

Az ég egyetlen roppant, kristályos feketeség volt: az ember ritkán láthat ennyi csillagot egyszerre. A Nagy Medve ott ragyogott a zúzmarás föld felett. A csendben csak a paták csattogása hallatszott. Everard még sosem érezte ilyen egyedül magát.

— És mit keresek itt én? — kérdezte fennhangon.

A válasz ott volt benne, erre megnyugodott egy kicsit, átengedte magát a lovaglás ritmusának, és haladása szinte falta a kilométereket. Túl akart esni az egészen. De amit tennie kellett, végül nem bizonyult olyan rémesnek, mint ahogy tartott tőle.

Toktai és Li Tai-Tsung sosem tért haza. De nem azért, mert belevesztek a tengerbe vagy elpusztultak az erdőben, hanem azért, mert egy varázsló lejött az égből, villámmal agyonsújtotta az összes lovukat, és szétzúzta hajóikat a folyótorkolatnál. Egyetlen kínai tengerész sem mert azokra a csalárd vizekre merészkedni olyan összetákolt hajóval, amilyet itt tudtak volna készíteni, és egyetlen mongol sem hitt benne, hogy innen gyalog hazajuthat. És talán igazuk is volt. Az expedíció marad, beolvad az indiánok közé, és él, amíg meg nem hal. Nagy tengerjáró kenuk, rézművesség, prémek, ruhák és büszkeség… egy mongol Noyon és egy kínai tudós hasznosan és boldogan töltheti életét azzal, hogy megteremti ezt az életet a csapatának.