Poul Anderson - Az egyetlen játék

Everard Sandoval mellett maradt, a tábor közepénél. Két őrt hagytak mellette, akik készen tartott íjjal ültek néhány lépésnyire, de ők nem beszéltek. Időnként az egyik felkelt, hogy rakjon az apró tűzre. Nemsokára társaik is lecsendesedtek. Még ez a szívós nép is elfáradt: az emberek összegömbölyödve elaludtak, csak az őrszemek rótták köreiket le-lecsukódó szemmel, őrtüzek csendesedtek parázzsá a hunyorgó csillagok alatt. Egy kojot rikoltott mérföldnyi távolból. Everard betakarta Sandovalt az erősödő hideg ellen. Saját tüze is kihunyóban volt. Egy köpenybe burkolódzott, és azt kívánta, bár rabtartói legalább a pipáját visszaadnák.

Léptek csikordultak a száraz földön. Everard őrei az íjuk után kaptak. Toktai lépett a fénykörbe, hajadonfőtt. Az őrök mélyen meghajoltak, és visszahúzódtak a sötétbe.

Toktai megállt. Everard felpillantott, aztán megint leszegte a fejét. A Noyon egy ideig Sandovalt nézte. Aztán szinte szelíden azt mondta:

— Nem hiszem, hogy a barátod megéri a következő napnyugtát.

Everard felmordult.

— Van valami gyógyító szered, ami segíthet rajta? — kérdezte Toktai. — A nyeregtáskádban vannak mindenféle furcsa dolgok.

— Van egy orvosságom fertőzés ellen, és egy másik fájdalom ellen — mondta Everard gépiesen. — De egy törött koponyához képzett orvos kell.

Toktai leült és a tűz fölé tartotta a kezét. — Sajnos, nincsenek velünk sebészek.

— El is engedhetnél minket — mondta Everard minden remény nélkül. — A szekerem, amit otthagytunk az előző tábornál, időben segítséghez juttatná.

— Tudod, hogy nem tehetem meg! — kacagott fel Toktai. Sajnálata a haldokló iránt már kihunyt. — Végül is, Eburar, te kezdted a bajt!

Ez igaz volt, ezért a járőr nem is tett ellenvetést.

— De én nem rovom fel neked — folytatta Toktai. — Sőt, még mindig szeretném, ha barátok lennénk. Ha nem így lenne, akkor már rég kicsavartam volna belőletek mindent, amit tudtok.

Everard felhördült:

— Még most is megpróbálhatod!

— És szerintem sikerrel is járnék egy olyan embernél, aki orvosságot hordoz magával a fájdalom ellen — mondta Toktai farkas-mosollyal. — De hasznosabbak vagytok túszként, vagy ilyesmi. És tetszik nekem a hidegvéred. Még egy elképzelésemet is elmondom neked. Szerintem te nem is ide, erre a gazdag déli földre tartozol. Szerintem kalandozó vagy, egy vándorló sámáncsapat tagja. Hatalmadban tartod a déli királyt, vagy legalábbis ezt reméled, és nem akarod, hogy idegenek beleártsák magukat a dolgodba — köpött a tűzbe Toktai. — Vannak régi történetek ilyesmiről, és a végén a hős legyőzi a varázslót. Miért ne én legyek ez a hős?

Everard sóhajtott.

— Majd megtudod, miért nem, Noyon. — Kíváncsi volt, hogy ez mennyire lesz igaz.

— Ó, én most akarom — veregette hátba Toktai. — Nem tudnál elárulni nekem csak egy kicsit? Nincs közöttünk vérbosszú. Legyünk barátok.

Everard hüvelykujjával Sandoval felé bökött.

— Ez nagy kár — mondta Toktai — de szembeszegült a Kha kán egyik tisztjével. Gyere, igyunk együtt, Eburar. Elküldök valakit egy tömlőért.

A Járőr grimaszt vágott. — Engem nem lehet így megbékíteni.

— Ó, ti nem szeretitek a kumiszt? Sajnos, nincs más. A bort már rég megittuk.

— Ideadhatnád a whiskymet — Everard megint Sandovalra nézett, aztán ki az éjszakába. Érezte, ahogy a csontjaiba kúszik a hideg. — Most nagyon elkelne.

— He?

— A mi italunk. A nyeregtáskában van.

— Hát… — tétovázott Toktai. — Jól van. Gyere velem, elhozzuk.

Az őrök követték vezérüket és foglyukat a bozótoson és az alvó katonák erdején keresztül, egy lószerszám-halomhoz, ami szintén őrizet alatt állt. Az egyik itteni őr meggyújtott egy gallyat a tűzben, hogy világítson Everardnak. A járőr hátizmai megfeszültek — pattanásig feszített íjak meredtek rá — de leguggolt, és kotorászni kezdett a holmija között, vigyázva, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot. Amikor megtalálta mind a két kulacs whiskyt, visszament a helyére.

Toktai vele szemben ült le a tűzhöz. Nézte, ahogy Everard kitölt magának egy kupaknyit, és felhajtja.

— Furcsa szaga van — jegyezte meg.

— Próbáld ki — nyújtotta neki a kulacsot Everard.

Ez a puszta magányosság szülte gesztus volt. Toktai végül is nem olyan rosszfajta, a saját fogalmai szerint semmiképpen. És amikor az ember ott ül haldokló társa mellett, még az ördöggel is koccintana, csak hogy ne kelljen gondolkodnia. A mongol kétkedve beleszimatolt a kulacsba, visszanézett Everardra, úgy maradt, aztán bravúros mozdulattal ajkához emelte a bütyköst.

— Húúú… Úúúú!

Everard a flaska után kapott, mielőtt még túl sok kiömölhetett volna. Toktai hörgött és köpködött. Az egyik őr felajzotta íját, a másik felpattant, és keményen megmarkolta Everard vállát. Kard villant.

— Ez nem méreg! — kiáltott fel a járőr. — Csak túl erős neki. Nézzétek, én magam is iszom belőle!

Toktai visszaintette az őröket, és könnybelábadt szemekkel mondta:

— Ezt miből csináljátok? — cikákolta. — Sárkányvérből?

— Árpából — Everardnak nem sok kedve volt ahhoz, hogy a szeszlepárlásról tartson előadást. Újabb kupicával töltött magának. — Te csak idd a kancatejet.

Toktai beharapta a száját.

— Ez felmelegíti az embert, ugye? Mint a bors — Bizonytalanul előrenyúlt. — Adj még egy kicsit.

Everard egy pár pillanatig nem mozdult.

— Na, mi lesz? — krákogta a mongol.

A Járőr a fejét rázta.

— Már megmondtam, ez túl erős a mongoloknak.

— Micsoda? Hát idenézz, te savóképű törökfattyú…

— Te akartad. Én figyelmeztettelek, az embereid a tanúk rá, hogy holnap beteg leszel tőle.

Toktai derekasat húzott a palackból, böffentett, aztán visszaadta az üveget.

— Ostobaság. Egyszerűen csak nem voltam felkészülve rá először. Igyunk!

Everard nem sietett. Toktai türelmetlenkedni kezdett.

— Siess már! Nem, inkább add ide a másik kulacsot!

— Jól van. Te vagy a főnök. De kérve kérlek, ne próbálj velem tartani kortyról kortyra. Nem fog sikerülni.

— Hogyhogy nem fog sikerülni? Húsz embert ittam eszméletlenre Karakorumban. És még csak nem is egyszálbélű kínaiak voltak, hanem egytől egyig mongolok — Toktai újabb köbcentiket döntött magába.

Everard óvatosan iszogatott. Nem is nagyon érezte a hatását, csak a torka égett. Túl feszült volt. Hirtelen megcsillant előtte a szabadulás lehetősége.

— Hideg itt az éjszaka — jegyezte meg, és odakínálta kulacsát a legközelebbi őrnek. — Igyatok egyet, fiúk, hogy melegen tartson titeket.

Toktai egy kissé kótyagosan nézett föl.

— De hát ez nagyon finom — ellenkezett. — Túl jó ezeknek a… — Aztán észbekapott, és elharapta a mondat végét. Lehetett a mongol birodalom akármilyen gonosz és totális, a tisztek mindig egyenlően osztoztak a legalacsonyabb rangú közemberrel is.

A harcos megragadta a kulacsot, sértett pillantást vetett a vezérre, aztán ivott.

— Óvatosan, hé — mondta Everard. — A fejedbe száll.

— Nekem semmi sem száll a fejembe — döntött magába Toktai egy újabb adagot. — Józan vagyok, mint egy bonc — Megmozgatta az ujjait. — Ezér' rossz mongolnak lenni. Az ember olyan nehezen tud berúgni.

— Most dicsekszel vagy panaszkodsz? — kérdezte Everard. Az első harcos megforgatta a nyelvét, újra figyelőállásba helyezkedett, és továbbadta a kulacsot társának. Toktai megint használatba vette a fiaskóját.