Poul Anderson - Az egyetlen játék

A domb tetejét ritkás fenyves borította. Everard itt szállt le a géppel, és kezdte kipakolni különféle dobozait a méretes csomagtartóból. Sandoval némán segédkezett. Az őrjáratra kiképzett lovak nyugodtan léptek ki a keretből, amiben utaztak, és legelészni kezdtek a lejtőn.

Egy idő után az indián törte meg a csendet.

— Ez nem vág a szakmámba. Mit barkácsolsz?

Everard megveregette a kis gépezetet, amit már félig összerakott.

— Egy időjárásszabályzó készülékből alakítottam át, amit a Hideg Századoktól kezdve használtak. Egy feszültség-osztó. Olyan villámlást lehet vele csinálni, amilyet még sosem láttál, dörgéssel együtt.

— Hmm… a mongolok nagy gyengéje — Sandoval hirtelen elvigyorodott. — Nyertél. Akkor akár lazíthatunk is, és élvezhetjük az előadást.

— Csinálnál valami vacsorát, amíg összerakom ezt a vacakot? Persze tűz nélkül. Nincs szükségünk ilyen világias füstre… Ó, és van egy kivetítőm is. Ha hajlandó vagy átöltözni és a megfelelő pillanatban felveszel egy csuklyát, vagy valamit, hogy ne lehessen rád ismerni, akkor egy kilométer magasra kinagyítalak. Fele olyan ronda leszel, mint életben.

— És mi lesz a hanggal? A navajo énekek eléggé ijesztőek tudnak lenni, ha valaki nem tudja, hogy csak egy Yeibichai vagy valami hasonló.

— Gyerünk!

A nap a végéhez közeledett. A fenyők alján már sötét volt, a levegő hideg és metsző lett. Dolga végeztével Everard befalt egy szendvicset, és messzelátóján keresztül látta, hogy a mongolok előőrse éppen azt a helyet választja tábornak, amire ő gondolt. Aztán a vadászok jöttek a napi vad-zsákmánnyal, és nekiláttak a főzésnek. A fősereg napnyugtakor futott be, annak rendje s módja szerint berendezkedett, aztán enni kezdett. Toktai valóban keményen hajtotta őket, kihasználta a világosság minden percét. Amikor leszállt a sötétség, Everard lóháton ülő, íjas őröket látott. De a saját lelkesedése alábbhagyott, bármennyire igyekezett. Olyan emberekkel száll szembe, akik megrengették az egész világot.

Korai csillagok ragyogtak fel a hófödte csúcsok felett. Ideje volt munkához látni.

— Megkötötted a lovakat, Jack? Megijedhetnek. Mint ahogy a mongol lovak biztosan meg is fognak. Oké, kezdjük! — Everard megpöccintett egy főkapcsolót, és leguggolt a készüléke halványan derengő gombjaihoz.

Először csak egy halvány kék villanás cikázott át ég és föld között. Aztán elkezdődött a villámlás: egymást érték a csapások, fák törtek derékba alattuk, és megremegett a hegyoldal. Everard elindított egy gömbvillámot, ami szikrát szórva, kanyarogva bukdácsolt a tábor felé, aztán fölötte felrobbant. Az ég egyetlen fehér izzásba borult.

Süketen és félig vakon kivetített egy fluoreszkáló ionizációs függönyt. A fénylapok vörösen-kéken tekeregtek, mint az északi fény, és sziszegtek az ismétlődő villámcsapások alatt. Sandoval előlépett. Egy szál gatyára volt vetkőzve, testét ősi sármintázat fedte. Az arcát végül nem takarta el, csak bekente sárral, és olyan lett a kifejezése, amilyennek Everard még sosem látta. A gép letapogatta, aztán megváltoztatta a kivetített képet. Ami most a sarki fény előtt állt, az egy hegynél is magasabb volt. Furcsa táncot járt, és a dörgésnél is hangosabb fejhangon nyüszített és ugatott.

Everard meglapult a fény alatt, ujjai feszülten vártak a vezérlőpult felett. Benne magában is felébredt valami ősi félelem: a tánc olyan dolgokat hívott elő benne, amikről már el is feledkezett.

Júdásra! Ha ettől nem mennek el…

Visszatért a hidegvére. Még az órájára is ránézett. Fél óra… adjunk nekik még tizenöt percet, amíg a vetítő kimerül… Biztos, hogy inkább hajnalig a táborban maradnak, nem szaladnak szét eszetlenül a sötétben, ennyi fegyelem van bennük. Minden így marad, ahogy van, még órákig, aztán jöhet az utolsó támadás az idegek ellen: egyetlen elektromos villám, ami belecsap egy fába a közvetlen közelükben… Everard intett Sandovalnak, hogy lépjen hátra. Az indián leült, és hangosabban zihált, mint azt erőfeszítései látszólag indokolták volna.

Amikor a zaj megszűnt, Everard azt mondta:

— Szép műsor volt, Jack — A saját hangja vékonykának, furcsának hangzott.

— Már évek óta nem csináltam ilyesmit — motyogta Sandoval. Meggyújtott egy gyufát. A sercenés szinte belehasított a csendbe. A kurtán fellobbanó lángnál látszott elvékonyodott ajka. Aztán elaludt a láng, és csak a cigarettája parázsló vége látszott.

— A rezervátumban senki sem vette komolyan ezt a dolgot — folytatta nemsokára. — Néhány öreg akarta, hogy mi, fiúk megtanuljuk, nehogy kihaljon az ősi szokás, és hogy emlékezzünk rá, hogy még mindig egy nép vagyunk. De mi inkább arra gondoltunk, hogy a tánccal kereshetünk egy kis pénzt a turistáktól. Hosszabb szünet következett. Everard teljesen kikapcsolta a vetítőt. A beálló sötétségben Sandoval cigarettája úgy parázslott, mint egy apró vörös csillag.

— Turisták! — mondta végül. Aztán egy idő után:

— Ma este egy cél érdekében táncoltam. Ma este a tánc jelentett valamit. Ezt még sosem éreztem azelőtt.

Everard hallgatott.

Aztán az egyik ló, amelyik még mindig ideges volt az előadástól, felnyihogott. Everard felnézett. Csak éjszakát látott.

— Hallottál valamit, Jack?

A zseblámpa fénye szinte felnyársalta.

Egy ideig el is vakította. Aztán átkozódva felugrott, és sokkpisztolya után kapott. Egy árny ugrott elő valamelyik fa mögül, és gerincen vágta. Everard hátraugrott, és felemelte a fegyvert. Találomra tüzelt.

A zseblámpa még egyszer körbepásztázott. Everard észrevette Sandovalt. A navajo nem tudta felvenni a pisztolyát: fegyvertelenül kerülgette egy mongol penge csapásait. A kardos támadó utána vetette magát. Sandoval visszatért a jó öreg őrjárati dzsúdó-fogásokhoz. Letérdelt. A mongol elbizonytalanodva vágott, de elhibázta, és hasával egyenesen a másik vállába futott. Sandoval ütés közben állt föl. A tenyere élével felütötte a mongol állat. A sisakos fej hátracsuklott. Sandoval ráütött a szerencsétlen ádámcsutkájára, kicsavarta a kardot a kezéből, megfordult, és hárított egy hátulról érkező csapást.

Egy hang rikkantott parancsolóan a mongol vinnyogás felett. Everard elhátrált. Egyik támadóját egy lövéssel leterítette, de voltak még közte és a gépe között. Körözve került szembe velük. Lasszó tekeredett a válla köré, aztán egyetlen szakértő rántástól megszorult rajta. Ment tovább. Négyen estek neki. Féltucat lándzsanyelet látott lecsapni Sandoval fejére, de aztán már nem volt ideje, csak harcolni. Kétszer is lábra állt, de addigra a pisztolya már eltűnt, a Mausert kirántották a tokjából — a kis emberek maguk is jók voltak a yawara-stílusú küzdelemben. Lerántották és ököllel, csizmával, tőrmarkolattal csépelték. Sosem vesztette el teljesen az eszméletét, de a végén már nem törődött a fájdalommal.

Toktai még hajnal előtt tábort bontott. Az első napsugár ott találta a megtépázott facsemeték közt a völgyben. A táj egyre laposabb és szárazabb lett, a hegyek egyre távolibbak, egyre kevesebb havas csúcs látszott, azok is csak homályosan a sápadt égen.

A kemény, kicsi mongol lovak baktattak az élen — dobogtak a paták, nyikorgott a szerszám. Visszatekintve Everard egyetlen összefüggő masszának látta a sort, lándzsák emelkedtek-süllyedtek, tollak, köpönyegek lobogtak alattuk, és végül legalul a sisakok a barna, ferdeszemű arcokkal, és itt-ott a furcsán festett bőrpáncélokkal. Senki sem szólt, ő pedig nem tudott olvasni ezekben az arcokban.