Poul Anderson - Az egyetlen játék

— Én azt gondolnám, ha nem haragszol meg érte — vágott közbe szelíden Everard — hogy mindenki közül leginkább a te néped lenne az, akinek nem sürgős Amerika meghódítása.

— Ez másfajta hódítás lenne — mondta Sandoval. — Engem nem érdekelnek az aztékok. Ha jobban megnézed a kérdést, te is azt fogod mondani, hogy Cortez szívességet tett Mexikónak. Persze más, ártalmatlan törzsek is szenvedni fognak egy ideig. A mongolok mégsem olyan ördögiek. Vagy igen? Csak a nyugati előítélet mondatja ezt velünk. Elfeledkezünk arról, mennyi kínzásban és gyilkolásban tobzódtak ekkoriban az európaiak.

— A mongolok valójában sokban hasonlítanak a régi rómaiakhoz. Ugyanúgy elnéptelenítik az ellenállást mutató területeket, de tiszteletben tartják azoknak a jogait, akik megadják magukat. Ugyanaz fegyveres védelem és hatékony kormányzás. Ugyanaz a képzelőerőtől mentes, színtelen nemzeti jelleg, de ugyanaz a félelem és irigység a valódi civilizáció iránt. A Pax Mongolica most nagyobb területet fog össze, és több különböző népet hoz ösztönző kontaktusba, mint amiről az a csip-csup római birodalom akár csak álmodhatott.

— És ami az indiánokat illeti — jusson eszedbe, hogy a mongolok pásztorok. Nem lesz meg az a feloldhatatlan vadász-földműves ellentét, ami miatt a fehérek elpusztították az indiánokat. A mongoloknak ezenkívül faji előítéleteik sincsenek. És egy kis harc után az átlag navajo, csiroki, szeminola, algonkin, csipeva és dakota boldogan megadja magát és elfogadja a szövetséget. Miért is ne tenné? Kap lovakat, birkát, marhát, szöveteket, megismeri a kovácsmesterséget. Számbeli fölényben lesz a behatolókkal szemben, és sokkal hasonlóbb alapokon áll velük, mint a fehér farmerekkel és a gép-korszak iparával. És ismétlem, ott lesznek a kínaiak, akik a kovászai lesznek az egész keveréknek, megtanítják a civilizációt és élesítik az elméket…

— Szent isten, Manse! Amikor Kolumbusz ideér, meg fogja találni a Nagy Kánját! A föld legerősebb nemzetének indián kánját!

Sandoval elhallgatott. Everard az ágak reccsenését figyelte a szélben. Sokáig bámult az éjszakába, mielőtt megszólalt volna:

— Lehetne így. Persze addig kellene ittmaradnunk, ebben a században, amíg túl nem jutunk a kritikus ponton. A saját világunk nem létezne. Mi magunk sem léteznénk.

— Úgysem volt olyan nagyon jó világ — mondta Sandoval, mintha álmodna.

— Gondolhatnál a… ööö… szüleidre. Ők sem születtek volna meg soha.

— Nyomorúságos kunyhóban éltek, és egyszer láttam sírni az apámat, mert nem tudott nekünk cipőt venni télire. Az anyámat meg elvitte a TBC.

Everard mozdulatlanul ült. Sandoval volt az, aki megrázta magát, és szinte károgó nevetéssel talpra ugrott.

— Mit fecsegtem össze, Manse? Csak mese volt. Aludjunk. Őrködjek elsőnek?

Everard elfogadta az ajánlatot, de még sokáig feküdt éberen.

Az időgép két napot ugrott előre és most magasan, a puszta szem számára láthatatlanul lebegett. Körülötte ritka és metszően hideg volt a levegő. Everard reszketve állította be az elektronikus teleszkópot. A karaván még a legerősebb nagyításnál is csak zöld alapon mászó fekete pockok sorának látszott. De a nyugati félgömbön senki más nem mehetett lovon.

Megfordult a nyeregben, hogy társára nézzen.

— És most mi legyen?

Sandoval tekintete kifürkészhetetlen volt.

— Hát, ha a demonstráció nem volt hatásos…

— Ezek szerint nem! Fogadjunk, hogy most kétszer olyan gyorsan nyomulnak dél felé, mint eddig. De miért?

— Sokkal jobban kéne ismernem őket, egyénenként is, ahhoz, hogy igazi választ adhassak neked, Manse. De valószínűleg arról van szó, hogy felpiszkálta a bátorságukat. Egy ilyen harcos kultúrában, ahol a szenvtelenség és a keménység az egyetlen erény… mi más választásuk lehetne, mint hogy tovább mennek? Ha visszavonulnának egy puszta fenyegetés miatt, nem tudnának maguknak megbocsátani.

— De hát a mongolok nem hülyék! Nem ugrottak neki rögtön erővel mindenkinek, akit megláttak, hanem előbb jól kiismerték a katonai erejét. Toktainak vissza kéne vonulnia, és jelentenie az uralkodónak, amit látott, aztán pedig egy nagyobb expedíciót szerveznie.

— Ezt megtehetik a hajónál lévők — emlékeztette Sandoval. — Most, hogy így belegondolok, látom, hogy csúnyán alábecsültük Toktait. Nyilván kitűzött egy határidőt, valószínűleg egy évet, amikor a hajók térjenek haza, ha ő nem tér vissza. És ha talál valami érdekeset útközben, például minket, akkor visszaküldhet egy indiánt egy levéllel a kiindulási táborba.

Everard bólintott. Eszébe jutott, hogy ebbe a munkába belehajtották, végig nem volt egy perc megállása sem, hogy a megfelelő módon terveket készíthessen. Ezért volt ez a baki. De mennyiben lehet hibáztatni John Sandoval öntudatlan ellenállását? Egy idő múlva Everard azt mondta:

— Talán megszagoltak valami gyanúsat körülöttünk. A mongolok mindig is jók voltak a pszichológiai hadviselésben.

— Lehet. De mi legyen a következő lépésünk? Lecsapunk fentről, leadunk egy pár lövést a negyvenegyedik századi energiafegyverből, ami itt van a gépünkön, és ezzel vége… Nem, dehogy, azonnal elküldenének a száműzöttek bolygójára, mielőtt egyáltalán megtehetném, megvannak a józan ész határai.

— Csinálunk egy hatásosabb bemutatót — mondta Everard.

— És ha annak se lesz foganatja?

— Hallgass! Add meg az esélyt.

— Én csak gondolkoztam — A szél elsodorta Sandoval szavait. — Miért nem fújatjuk le inkább az expedíciót előre? Menjünk vissza néhány évet, és győzzük meg Kublaj kánt, hogy nem érdemes felfedezőket küldeni keletre. Akkor erre az egészre nem kerülne sor.

— Tudod, hogy az őrjárati szabályok tiltják a történelmi változtatásokat.

— Miért, szerinted most mit csinálunk?

— Valami olyat, amit konkrétan megparancsolt egy felső főhadiszállás. Talán azért, hogy kijavítsunk egy interferenciát valahol máshol, máskor. Honnan tudhatnám? Én csak egy lépcsőfok vagyok az evolúciós létrán. Évmilliókkal később olyan képességeik lesznek, amit én még csak elképzelni sem tudok.

— A papa mindig jobban tudja — mormogta Sandoval.

Everard megmakacsolta magát.

— A lány akkor is marad — mondta. — Kublajnak, a világ leghatalmasabb emberének udvara fontosabb és kritikusabb jelentőségű bárminél, ami itt Amerikában történhet. Ha már belerángattál ebbe a rohadt melóba, akkor élni fogok a magasabb rangommal, ha kell. Nekünk az a parancsunk, hogy rábírjuk ezeket az embereket a felfedezőútjuk félbeszakítására. Ami utána történik, az már nem a mi dolgunk. Ha nem érnek haza, nem érnek haza. Nem mi leszünk a közvetlen okai, mint ahogy akkor sem vagy gyilkos, ha meghívsz valakit vacsorára, és az illető útközben halálos balesetet szenved.

— Elég a szócséplésből, munkára fel — mondta Sandoval.

Everard lefelé irányította a gépét.

— Látod azt a dombot? — mutatott az egyik irányba. — Beleesik Toktai vonulásának útvonalába, de szerintem még előtte letáborozik ma este, azon a kis mezőn, a pataknál. Tehát teljesen rá fog látni a dombra. Állítsuk fel ott a meglepetést.

— Tűzijátékot csinálunk? Akkor annak nagyon dögösnek kell lennie. Azok a katájiak ismerik a puskaport. Még harci rakétáik is vannak.

— Kicsik. Tudom. Amikor összekészültem erre az útra, bepakoltam egy pár eléggé sokoldalú mütyürt, ha az első kísérletem esetleg nem sikerülne.