Poul Anderson - Az egyetlen játék

A mongol főnök kezdett beszélni. Nem tudta hangját olyan simára fogni, mint kínai titkára. Volt benne valami ösztönös berzenkedés: hogy meri egy idegen másképp megszólítani Kha kán emberét, mint hason csúszva? De szavai udvariasak maradtak:

— Most pedig hadd adják elő vendégeink a királyuk ügyét. Először is, mi néven nevezzük őt?

— A nevét nem lehet kimondani — mondta Everard. — Birodalmáról csak a leghalványabb szóbeszédeket hallhattad. Megítélheted hatalma nagyságát abból, Noyon, hogy csak minket kettőnket kellett ilyen messzire küldenie, és hogy fejenként csak egy lóra volt szükségünk.

Toktai morgott egyet.

— Szépek a lovaitok, bár nem tudom, hogyan boldogulnának a sztyeppéken. Sokáig tartott, míg ide értetek?

— Alig egy napig, Noyon. Megvannak a magunk módszerei.

Everard a dzsekije alá nyúlt, és elővett két apró ajándékcsomagot.

— Urunk megkért minket, hogy adjuk át a katáji vezetőknek ezeket az apró figyelmességeket.

Míg amazok a papírt bontogatták, Sandoval odahajolt Everardhoz, és angolul odasziszegte neki:

— Nézd, milyen arcot vágnak, Manse. Ráfaragtunk.

— Hogyhogy?

— A fényes celofán lenyűgözhet egy olyan barbárt, mint Toktai. De nézd Lit. Az ő civilizációja már akkor kalligrafikus írást használt, amikor mi még kékre mázoltuk magunkat. Most meglehet a véleménye az ízlésünkről.

Everard szinte láthatatlanul megvonta a vállát.

— És igaza is van, nem?

Susmogásuk nem kerülte el a másik kettő figyelmét. Toktai kemény pillantást vetett rájuk, de aztán visszatért ajándékához: egy zseblámpához, amelynek működését meg kellett mutatni és el kellett magyarázni. A főnök először félt tőle, még egy imát is elmormolt, de aztán eszébe jutott, hogy egy mongol nem ijedhet meg semmitől a villámláson kívül. Összeszedte magát, és nemsokára úgy örvendezett rajta, mint egy gyerek. Egy Li-féle konfuciánus tudósnak egy könyv tűnt a legmegfelelőbb ajándéknak: az Ember Családja-sorozat, amelynek változatossága és idegen ábrázolási technikája bízvást hatással lehetett rá. A tudós túláradóan megköszönte, de nem látszott rajta, hogy különösebben le lenne nyűgözve. A Járőrök hamar megtanulják, hogy kifinomultság a technikai fejlettség minden fokán létezik.

Az ajándékot viszonozni kellett: egy finommívű kínai kard és egy halom tengerividraprém a partról. Elég sok idő eltelt, mire a beszélgetés visszakanyarodott a lényegre. Sandovalnak sikerült először a másik felet nyilatkozásra bírnia.

— Mivel oly sokat tudtok — kezdte Toktai — nyilyán azt is tudjátok, a Japán elleni támadásunk néhány évvel ezelőtt kudarcba fulladt.

— Az ég másképp akarta — mondta Li udvarias gúnnyal.

— Ugyan már! — morogta Toktai. — Az emberi ostobaság akarta másképp. Túl kevesen voltunk, túl tudatlanok, és túl messzire merészkedtünk a tengeren. És mivégre? Egy napon majd visszatérünk oda.

Everard tudta, hogy sajnos tényleg így lesz, egy vihar elpusztítja a flottát, és ki tudja hány fiatal harcos vész a tengerbe. De hagyta, hogy Toktai folytassa:

— A Kha kán rájött, hogy többet kell megtudnunk a szigetekről. Talán létrehozhatnánk egy bázist valahol Hokkaidótól északra. Aztán meg hallottunk beszélni még nyugatabbi földekről is. A kisodródott halászok időről időre megpillantották, a szibériai vadászok meséltek egy szorosról, amin túl földek vannak. A Kha kán szerzett négy hajót kínai legénységgel, és megparancsolta nekem, hogy vigyek magammal száz mongol harcost, és nézzek meg mindent, amit csak lehet.

Everard bólintott. Nem volt meglepve. A kínaiak már évszázadok óta hajóztak dzsunkákkal, amelyek némelyike akár ezer utast is szállítani tudott. Igaz, hogy ezek a hajók nem voltak még olyan megbízhatóak, mint amilyenek évszázadokkal később portugál hatásra lesznek, és tulajdonosaikat sem nagyon vonzotta az óceán, főleg nem a hideg északi vizek. Mégis akadtak olyan kínai navigátorok, akik ellestek néhány mesterségbeli fogást a koreaiaktól, a formózaiaktól, vagy éppen a saját apáiktól. Legalább a Kurill-szigeteket ismerniük kellett.

— Két sziget-láncot követtünk, egyiket a másik után — mondta Toktai. — Eléggé kietlenek voltak, de néhol meg tudtunk állni, hogy kieresszük a lovakat, és ezt-azt megtudjunk a helyiektől. Bár Tengrire, ez nem könnyű, amikor hat nyelven keresztül kell tolmácsolni. Megtudtuk, hogy két fő szárazföld van: Szibéria és egy másik, amelyek olyan közel vannak egymáshoz északon, hogy csónakon át lehet menni egyikről a másikra, télen pedig néha át lehet gyalogolni a jégen. Végül elértünk az új földre. Nagy ország: erdők, rengeteg vad, és fókák. Bár túl sokat esik az eső. A hajók mintha tovább akartak volna menni, ezért folytattuk utunkat nagyjából a part mentén.

Everard maga elé képzelte a térképet. Ha az ember először a Kurill-, majd az Aleut-szigetek mentén halad, sosem kell eltávolodnia a szárazföldtől. Ha sikerül elkerülniük a hajótörést, ami nagyon is valószínű lehetőség volt, akkor ezek a sekély merülésű dzsunkák még ezeken a sziklás szigeteken is horgonyt tudtak vetni. Az áramlás is segítette őket, szinte körben haladtak. Toktai felfedezte Alaszkát, mielőtt még igazából tudta volna, mi történik. Mivel dél felé haladva a vidék egyre barátságosabb lett, ráment a Puget víziútra, és egyenesen elment a Chehalis folyóig. Talán az indiánok figyelmeztették, hogy a Columbia-torkolat lejjebb veszélyes lesz — és nemrég tutajokon vitte át lovasait a nagy folyamon.

— Tábort vertünk, amikor a harc csillapodni kezdett — mondta a mongol. — Az ottani törzsek fejletlenek, de barátságosak. Mindent megadtak nekünk, ami csak kellett: ennivalót, asszonyt. Viszonzásul tengerészeink megtanították őket a halászat és hajóépítés néhány titkára. Ott teleltünk át, megtanultunk néhány nyelvet, és portyákat tettünk a szárazföld belseje felé. Mindenhol hallottunk meséket nagy erdőkről és síkságokról, ahol vad jószágok tömegei legelésznek. Eleget láttunk ahhoz, hogy hitelt adjunk ezeknek a történeteknek. Még sosem jártam ilyen gazdag földön. — Szemeibe ragadozó csillogás ült ki. — És olyan kevés ember lakja, akik még a vasat sem ismerik.

— Noyon — morogta figyelmeztetően Li. Szinte észrevétlenül a Járőrök felé biccentett. Toktai lakatot tett a szájára.

Li Everardhoz fordult:

— Voltak szóbeszédek egy déli aranybirodalomról is. Kötelességünknek éreztük, hogy ennek utánajárjunk, és amellett a köztes vidékeket is felfedezzük. Nem számítottunk arra a megtiszteltetésre, hogy a ti becses személyetekkel találkozunk.

— Ez nekünk megtiszteltetés — dorombolta Everard. Aztán a legkomolyabb arcát öltötte fel: — Az Arany Birodalom ura, királyom, akit nem lehet megnevezni, a barátság szellemében küldött minket. Fájlalná, ha titeket baj érne. Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk benneteket.

— Micsoda? — egyenesedett fel Tokai. Csontos keze a kardja után kapott, ami éppen nem is volt rajta, udvariasságból. — Ez meg mi a pokol?

— Valóban a pokol, Noyon. Bár ez a föld szépnek látszik, átok ül rajta. Mondd el nekik, testvérem.

Sandoval, akinek jobb orgánuma volt, átvette a szót. Meséjét úgy szőtte, hogy figyelembe vette a félcivilizált mongolokban még mindig ott bujkáló babonásságot, de közben nem keltette fel túlságosan a kínai szkepticizmust. Valójában két nagy déli királyság van, magyarázta. Az övék van messzebb, riválisuké pedig tőlük északra-keletre, erőddel a síkságon. Mindkét állam hatalmas erővel bír, amit nevezhetünk boszorkányságnak is, de finom tervezésnek is. Az északi birodalom, Badguys, az egész területet a magáénak tartja, és nem tűrne el rajta egy idegen expedíciót. Járőreik biztosan egykettőre fölfedezik a mongolokat, és villámmal agyonsújtják őket. Goodguys, a jószándékú déli ország nem tud védelmet ajánlani ellenük, csak követek útján tudja figyelmeztetni a mongolokat, hogy térjenek haza.