Poul Anderson - Az idő folyosói

— Akkor legyen harc! — mondta mintegy felszólítóan, és visszafelé tüzelt.

Vakító fénysugár vágódott ki a fegyveréből. Az egyik ember megtántorodott, és összerogyott. Füst szállt fel a mellkasában tátongó lyukból. A másik kettő máris előkapta a fegyverét, mielőtt a társuk elterült volna. Storm tűzsugara közöttük csapódott be, sokszínű szikraesőt zúdított rájuk, és élénk fénybe borította a folyosó falát. A levegő sercegett. Ózonszag terjengett.

Storm megnyomott egy gombot a fegyverén. Fénysugár vágódott ki. Bizonytalan, sercegő pislákolás burkolta be a két embert.

— Energiapajzs — mondta Storm. — A teljes kimenetet rá kell adnom, és még így is, ha két lövedék ugyanazt a helyet találja el, átjöhet. Lőjj!

Lockridge-nak nem volt ideje megdöbbenni. A vállához emelte a karabélyt, és célzott. Egy hatalmas férfit látott, de a távolság miatt csak homályosan, így csak szűk fekete öltözetét és rómaiszerű sisakját tudta kivenni; arctalan célpontot nyújtott. Egy pillanatra Lockridge emlékezetében az otthoni erdő villant fel, a csendes rengeteg meg egy mókus a lombok között… Lőtt. A golyó talált, a férfi elesett, de feltápászkodott. Mindketten beugrottak egy gravitációs szánba, mely minden kapunál ott várakozott.

— Az energiapajzs az anyagi tárgyakat is lelassítja — mondta Storm kifejezéstelenül. — Ilyen távolságból a golyód csak csekély sebességgel csapódott be.

A másik szán üldözőbe vette őket. Fekete ruhás utasai lehúzódtak a védőfal mögé. Lockridge csak sisakjaik csúcsát látta.

— Jókora előnyünk van — mondta. — Nem tudnak gyorsabban menni, mint mi, igaz?

— Nem, de megfigyelik, hol lépünk ki, visszamennek, és jelentik Brann-nak — felelte Storm. — Az is elég nagy baj, ha engem felismertek. — Szeme lángolt, orrlyukai kitágultak, melle emelkedett és süllyedt, de sokkal higgadtabban beszélt, mint Lockridge számos egykori társa, amikor éleslövészeten voltak. — Át kell mennünk ellentámadásba. Add ide a pisztolyodat. Amikor felállók, hogy magamra vonjam a lövéseiket… nem, ne tiltakozz, a pajzs megvéd… akkor majd lőjj!

Körbefordította a szánt, és suhanva indultak a másik felé. A jármű rettenetesen lassan növekedett Lockridge látóterében. És igazi emberek ülnek benne, akiket meg kell ölnie. Elhessegette az émelygését. Ők is meg akarják ölni őket, vagy nem? Az oldalpajzs mellé térdelt, és karabélyát lövésre készen tartotta.

Az ütközés mindkét járművet megpördítette. Storm talpra ugrott az energiafegyverrel a bal kezében, a Webley felugatott a jobbjában. A másik szán méterekkel arrébb megfordult. Két fénysugár találta el a nőt, szikrák röpködtek, és a sugárzó foltok egymáshoz közeledtek. Az egyik fekete egyenruhás férfi vaskos csövű, nesztelen fegyveréből golyó süvített elő.

Lockridge felugrott. A szeme sarkából látta Stormot, ahogy egyenesen áll a vörös, kék, sárga lángok tűzhányójában, haja szétterült a válla fölött a mennydörgő energiáktól. Lőtt és nevetett. Lockridge egyenesen a fakó arcok közepébe célzott. A lőfegyver feléje fordult. Lockridge pontosan kétszer tüzelt.

A másik szán elhaladt mellettük, és továbbsuhant a folyosón.

A visszhangok elhaltak. A levegőből eltűnt a szúrós szag. Csak az ismeretlen erők csontig ható zümmögése maradt, elektromosság szaga és egy kapu csillogása.

Storm utánanézett a tovasuhanó, kiterült testeknek, felkapta életérzékelőjét az ülésről, és bólintott.

— Eltaláltad őket — suttogta. — Szép lövés volt! — Ledobta a műszert, megragadta Lockridge-ot, és szinte felhorzsolta az arcát, olyan vadul csókolta meg.

Mielőtt a férfi viszonozhatta volna, Storm elengedte, és megfordította a szánt. Arca még piroslott, de kimondott higgadtsággal beszélt.

— Csak az időt és a töltést vesztegetnénk azzal, hogy szétporlasszuk őket. A Védők pontosan fogják tudni, hogy Őrzők kezétől estek el. Ennél többet azonban nem fognak kideríteni. Tűnjünk el a folyosóról, mielőtt véletlenül felbukkan még valaki.

Lockridge leroskadt az ülésére, és próbálta megérteni, mi történt.

A kábulat csak akkor foszlott le róla, amikor Storm megállította a szánt, és sürgette, hogy szálljon le. A nő odahajolt a műszerfalhoz, babrált valamit. A szán visszafelé indult.

— A kiindulási helyére — magyarázta kurtán. — Ha Brann megtudná, hogy embereinek gyilkosai 1964-ből léptek ki, itt pedig egy plusz járművet találna, mindenre rájönne. Most erre megyünk.

Közeledtek egy kapuhoz. Storm kiválasztott egy vonalat az első csoportból, melyet az 1175-ös számjelölt.

— Itt nagyon gondos légy — mondta. — Könnyen elszakadhatunk egymástól. Lepj rá pontosan erre a vonalra. — Hátra nyúlt, és ujjait a férfi kezére kulcsolta. Lockridge még túl kába volt ahhoz, hogy értékelje ezt az érintkezést, de homályosan tudta, hogy egyébként örült volna neki.

Szorosan a nő mögött lépett át a függönyön. Storm elengedte a kezét, és ő látta, hogy egy pontosan ugyanolyan szobában vannak, mint amilyenből a folyosóra léptek. Storm kinyitotta a szekrényt, egy időmérőszerűséget nézegetett, majd elégedetten bólintott. Egy pár gubancos, durva szövésű, kék anyagból készült batyut vett ki, az egyiket odaadta a férfinak, majd becsukta a szekrényt. Felmentek a spirális feljárón.

A járat végén a csőszerű távvezérlővel kinyitott egy újabb földajtót, beléptek, és bezárták maguk mögött. Tökéletesen illeszkedett.

Lockridge oda se figyelt. Túl sok minden kötötte le a figyelmét.

A nap még jóval a láthatár fölött járt, amikor beléptek az alagútba, és egy fél óránál tovább nem lehettek bent. Odakinn mégis éjszaka volt, és most majdnem teljesen kerek hold fénylett magasan az égen. Annál a fakó világításnál látta, hogy a domboldal most teljesen betakarja a dolment, fel egészen a fenti lapos kőig, és az alatta levő durva faajtóig. Körülötte a fű ringott a hideg, nedves széltől. Odalenn nem látszottak tanyák; a dombtetőt bokrok és fiatal fák vették körül, a vadon másodsarjadzásai. Délen egy szirt emelkedett, mely rettenetesen ismerős volt, de most erdő borította. Azok a fák hihetetlenül, lehetetlenül öregek voltak, csak Amerika érintetlenül hagyott részein látott ilyen hatalmas tölgyeket. A csúcsuk deresnek tűnt a holdfényben, alattuk sűrű árnyék honolt.

Bagoly huhogott. Farkas vonított.

Újra felnézett, és látta, hogy ez nem szeptemberi ég; május végi égbolt volt.

— Igen, természetesen hazudtam neked — mondta Storm.

A tábortűz magasan lángolt, szikrák záporoztak, a fények tompán táncoltak a füstön, és kirajzolták a nő erős vonásait a sötétből; olyan volt, akár egy Rembrandt festmény. Az éjszaka sötétje vette körül őket. Lockridge megborzongott, és a parázs fölé tartotta a kezét.

— Nem hitted volna el az igazságot, ha nem látod — folytatta Storm. — Ugye? Legjobb esetben is sok időt elvesztegettünk volna a magyarázkodással, és én már így is túl sok időt töltöttem a huszadik században. Minden óra sokszorosára növelte a veszélyt. Ha Brann gondolt volna rá, hogy őriztesse a Dán-kaput… Bizonyára azt hitte, megöltek. Több nő is volt a csoportomban, és néhányuk a felismerhetetlenségig összeroncsolódott a vele vívott összecsapásban. Mindazonáltal nyomoztathatott utánam.

Lockridge túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy csodálkozzon. Csupán ennyit mondott:

— Ezek szerint te a jövőből jöttél? A nő elmosolyodott.