Poul Anderson - Az idő folyosói

A nő gőgössége feloldódott a nevetésben.

— Köszönöm. Már az a veszély fenyegetett bennünket, hogy komollyá válunk, nem igaz? És itt jön az osztriga.

Storm olyan ragyogóan csevegte át az étkezést és utána a lüktető fedélzeten való utazást, hogy Lockridge alig vette észre, milyen ügyesen elterelte a beszélgetés fonalát önmagáról.

Elhajtottak Nyborgnál, Fyenen keresztül, át Hans Christian Andersen szülővárosán, Odensén.

— Ez a név „Ódin Tavát” jelenti — mondta Storm Lockridge-nak —, és valaha embereket akasztottak itt fel, hogy feláldozzák Ódinnak.

És végül átmentek a hídon a jut félszigetre. Lockridge felajánlotta, hogy átveszi a vezetést, de Storm visszautasította.

A föld egyre nőtt, ahogy észak felé száguldottak, ritkábban lakottá vált, hosszan elnyúló, erdővel vagy virágzó hangával borított dombos tájon haladtak, szédítően magas ég alatt. Lockridge futólag kaempehojé kat pillantott meg, dolmeneken felülkerekedő, nagy lapos köveket, melyek mereven álltak a hosszabbodó éjszakában. Tett néhány megjegyzést rájuk.

— A kőkorszakból származnak, remélem, emlékszel — mondta Storm. — Több mint négyezer évvel ezelőttről. Ezekhez hasonlók találhatók véges-végig az Atlanti-óceán partján és lentebb a földközi-tengeri vidéken. Erős hit volt.

— Keze megfeszült a kormányon; egyenesen maga elé bámult, az út rohanó sávjára. — Azok, akik idehozták ezeket a temetkezési szokásokat, a Háromság Istennőjét imádták, őt, aki az északiaknak csupán egy fakó emlék volt, a Szűz, az Anya és a Pokolkirálynő. Gonosz módon cserélték fel a Mennydörgések Atyjával.

A gumiabroncsok csikorogtak a betonon, a kettéhasított levegő zúgott a nyitott ablakoknál. Az árnyékok mélyen ültek az egyenetlen felföldön. Egy sereg varjú röppent föl egy fenyvesből.

— Az istennő vissza fog térni — mondta Storm.

Lockridge már kezdte megszokni az ilyen homályos megnyilatkozásokat. Nem válaszolt. Amikor Holstebro felé fordultak, megnézte a térképet, és összeszoruló torokkal rájött, hogy nem kell már messzire menniük — hacsak a nő nem akar keresztülkorcsolyázni az Északi-tengeren.

— Talán jobb lenne, ha most már eligazítanál — javasolta. Storm arca és hangja egyaránt értelmezhetetlen volt.

— Keveset mondhatok. Már végeztem felderítést. Az alagút bejáratánál nem szükséges problémákat várni. Valamivel bentebb, talán… — Intenzitása elővillant. Olyan keményen megmarkolta a férfi karját, hogy körmeivel felsértette. — Légy felkészülve meglepetésekre. Nem mondtam el neked minden részletet, mert a kísérlet, hogy megértsd, túlságosan lefoglalná az agyadat. Ha vészhelyzetbe ütközünk, nem szabad leállnod csodálkozni, csupán cselekedned kell. Érted?

— Úgy… úgy vélem. — Tudta, hogy ez jó karatepszichológia. De… Nem, ördög és pokol, elkötelezett vagyok. Őrült, hülye, ábrándkergető, hívj ahogy akarsz, de Storm mellett állok… nem kell ennél több előzetes figyelmeztetés… történjék bármi!

A vér száguldott az ereiben. Keze hidegnek érződött.

Nem sokkal Holstebrón túl Storm letért a kövesútról. Egy földút kígyózott nyugatnak a mezők között, amiből hamarosan út nyílt jobbra egy faültetvényhez. Storm lehajtott az út szélére, és leállította a motort. Csend árasztotta el a világot.

Lockridge megmoccant.

— Most…

— Pszt! — Reccsent rá Storm. A kesztyűtartóból egy apró, vaskos korongot húzott elő. Furcsa színek játszottak a felületén. A nő ide-oda mozgatta, s fejét hajának fekete szárnyai közé hajtva figyelte a színárnyalatokat. Malcolm látta, hogy megnyugszik. — Nagyszerű — suttogta Storm. — Sikerrel jártunk.

— Mi ez? — nyúlt érte Lockridge. A nő nem adta oda.

— Jelzőkészülék — mondta kurtán. — Gyerünk! A terep jelenleg biztonságos.

Malcolm emlékeztette magát elhatározására, hogy a nővel tart, bármit tesz is az. Úgy tűnt ehhez az is hozzátartozik, hogy ne tegyen fel buta kérdéseket. Kiszállt, és felnyitotta a csomagtartót. Storm kicsatolta az egyik bőröndjét.

— Gondolom, azokban a hátizsákokban teljes túrafelszerelés van. — A férfi bólintott. — Akkor fogd a magadét. Én viszem az enyémet. Mindkét fegyvert töltsd meg!

Lockridge engedelmeskedett, s közben éles, de nem kellemetlen bizsergést érzett a bőrén. Amikor felszedelőzködött, a Webley a hüvelyében lógott az oldalán, a Mauser a kezében, megfordult, és látta, amint Storm bezárja a bőröndjét. A nő egy olyan töltényövet vett magára, amilyet ő még sosem látott, egy sötéten csillogó, hajlékony fémvalamit, aminek kidudorodásai mintha részei lettek volna. Jobb oldalon, mintha mágnes tartaná ott, komplikált csövű dolog lógott. Lockridge még egyszer megnézte.

— Hé, miféle pisztoly ez?

— Nem számít. — A korong színeit nézegette. — Látsz még ennél furcsábbat is. Zárd le a kocsit, és menjünk!

Behatoltak a facsemetésbe, és megindultak visszafelé, az úttal párhuzamosan, de a szabályos fenyősorok elrejtették őket. Esti világosság vágott át az átható, édes illaton, és világosságfoltokat vetett a fenyőtűkkel borított lágy talajra.

— Értelek — mondta Lockridge. — Nem akarjuk, hogy a kocsi elárulja, hová mentünk, ha valaki erre jár.

— Csend! — parancsolta Storm.

Valami egy mérföldön át vezette Storm az úthoz és azon túl. Ott learatott búzaföld terült el, sárgán és tarlósán, s egy domboldalra vitt, ami eltakart szem elől bármilyen tanyát. A közepén egy halmocska emelkedett, csúcsán egy dolmennel. Storm fürgén átbújt a drótkerítésen, mielőtt Lockridge segíthetett volna, és szaladni kezdett. Bár hátizsákja nem sokkal volt könnyebb, mint a férfié, mégis könnyen vette a levegőt, amikor elérték a dombtetőt, pedig Malcolm kissé kifulladt.

Storm megállt, és övéből előhúzott valamit. Egy csövet, ami nagyjából egy jókora zseblámpára emlékeztetett, csiszolt lencsével. A nap szerint betájolta magát, és megindult a halmocska körül. Azt fű és földi szeder nőtte be; jelzőtáblácska jelezte, hogy ez az emlékmű államilag védett. Lockridge meztelennek érezte magát a széles, üres ég alatt, pulzusa felgyorsult, és úgy nézte a dolment, mintha az örökkévalóság emlékműve lenne. Szürkén és zuzmótól foltosán, a felfelé meredő kövek ugyanúgy merengtek súlyos fedelük alatt, mint azóta egyfolytában, amióta a letűnt nép megalkotta őket, hogy halottaik síremléke legyen. De a belső sírkamrát, jutott eszébe, valaha nagy földhalom borította, amelyből csak ez a bucka maradt…

Storm megállt.

— Igen, itt. — Mászni kezdett az emelkedőn.

— Mi? Várj! — tiltakozott Lockridge. — A háromnegyed részét már megkerültük. Miért nem a másik irányba indultál?

Most először látszott zavar a lány arcán.

— Mindig az óramutató járásával ellentétesen megyek — nevetett keményen. — Megszokás. Most maradj le egy kicsit.

Félúton járhattak, amikor megállt.

— Ezen a helyen ásatások folytak 1927-ben — mondta. — Csak a dolment tisztították meg, és a tudósoknak már nincs több okuk ide jönni, így hát ezt használjuk kapuként. — Valamit babrált a nála lévő cső gombjain. — Különös módon álcázzuk a bejáratokat. — Ne lepődj meg nagyon!

A lencséből tompa fény áradt. A cső zümmögött, és remegett a nő kezében. A földi szeder remegni kezdett, bár egy szellő se rezzent. Egy kör alakú földdarab váratlanul felemelkedett. Egy három méter átmérőjű, hat méter vastag, fűből és földből álló dugó függött minden támasz nélkül a levegőben Lockridge szeme előtt. A férfi üvöltve ugrott félre.