Poul Anderson - Az idő folyosói

— Csend! — csattant fel Storm. — Befelé! Gyorsan!

Dermedten indult meg a nyílás felé. Lejáró vezetett lefelé, mely beleveszett a sötétbe. Lockridge nyelt egyet. Csak azért nem torpant meg, mert a nő figyelte. Bement a domb belsejébe. Storm követte. Megfordult, babrált valamit a kezében lévő csővel. A földkorong visszaereszkedett. Sűrített levegő sziszegése hallatszott, ahogy ez a fedél gépi pontossággal a helyére csusszant. Ugyanakkor fény gyulladt, ami nem egy meghatározott forrásból világított.

A lejáró csak egy hordós tetejű alagút volt, alig szélesebb, mint az az ajtó, amely valamivel lentebb egy kanyar mögött állt. Ezt a furatot körös-körül kemény, sima anyag borította, abból eredt a fény, ez a hideg, fehér ragyogás, melynek az árnyékot nem adó mivolta nehézzé tette a távolságok megítélését. A levegő friss volt, mozgott, bár nem látszottak ventillátorok.

Lockridge szembefordult Stormmal, és valamit hebegett. A nő eltette a csövet. Már nem volt olyan nyers. Odalépett a férfihoz, vállára tette a kezét, és elmosolyodott.

— Szegény Malcolm — motyogta. — Érnek még nagyobb meglepetések is.

— Júdás! — mondta Lockridge erőtlenül. — Remélem, nem! — Azonban a nő közelsége és érintése még most is felderítette. Kezdte visszanyerni az önuralmát.

— Hogy a fenébe csinálták ezt? — kérdezte. Üres visszhangok kísérték a szavait.

— Pszt! Ne olyan hangosan! — Storm a színes korongra pillantott. — Jelenleg senki sincs itt, de alulról is jöhetnek, és ez az alagút átkozott jól felerősíti a hangokat. — Mély lélegzetet vett. — Ha attól jobban érzed magad, elmagyarázom az alapelveket. A földdugót egy energiaháló tartja össze, melynek hálózata ezekbe a falakba van ágyazva. Ugyanez a hálózat árnyékol le minden kisugárzást, mely hatással lehetne egy fémdetektorra, egy hangszondára vagy bármi más műszerre, mellyel ez az alagút felfedezhető lenne. Ugyanez végzi a légfrissítést molekuláris porozhassál. A cső, amelyet a földdugó felemelésére használtam, csupán egy távvezérlő; maga az áram csak úgy a hálózatból jön.

— Csakhogy… — Lockridge a fejét rázta. — Lehetetlen. Elég járatos vagyok a fizikában. Úgy értem… nos, legalábbis elméletben… azonban a gyakorlatban nem létezhet ilyen eszköz.

— Mondtam neked, hogy ez egy titkos kutatási program — felelte Storm. — Sok mindent felfedeztek. — Ajkai közel hajoltak a férfiéhoz… de még milyen közel! — Ugye, nem ijedtél meg, Malcolm?

Lockridge kihúzta magát.

— Nem. Gyerünk tovább!

— Igazi férfi vagy — mondta a nő, s második szavát kissé megnyomta, hogy Lockridge-nak gyorsabban kezdett verni a szíve. Storm elengedte a vállát, és megindult lefelé.

— Ez csak a bejárat — mondta. — A valódi folyosó harminc méterrel lentebb van.

Csiga alakban haladtak lefelé a föld mélyébe. Lockridge észre vette, hogy kábultsága eltűnt. Tettvágy dübörgőit testében. Storm hatása volt. Istenem, gondolta, micsoda kaland.

A járat egy hosszúkás terembe torkollott, mely a szemközti falat kivéve jellegtelen volt. Ott egy nagy láda vagy szekrény állt, ugyanabból a fényes, önműködően csukódó fémből, mint Storm öve, meg egy három méter széles, hat méter magas ajtó. Elfüggönyözve? Nem. Ahogy közeledett, látta, hogy lágy, színjátszó fátyol vibrált benne, minden színárnyalat felvillant, amit valaha is látott (úgy vélte); sok olyan is, amit még nem, és anyagtalan volt: egy térjelenség, egy délibáb, egy lüktető fénylap. Alig hallható zümmögést adott, és a levegőben elektromosság érződött.

Storm megállt előtte. Lockridge látta, amint magas alakja megfeszül. Vele egyszerre rántotta ki a pisztolyát. Storm rápillantott.

— Ezen túl már a folyosó következik — mondta éles hangon. — Most figyelj! Már céloztam rá, hogy lehet, küzdenünk kell. De az ellenség ott van mindenhol. Lehet, hogy megtalálták a rejtekhelyünket. Lehet, hogy itt vannak az ügynökeik a kapu túloldalán. Készen állsz rá, hogy lőjj, amint parancsolom?

Lockridge felemelte a fejét, aztán le.

— Jól van. Kövess!

— Nem. Várj, majd én…

— Azt mondtam, kövess! — Storm átugrott a függönyön. Lockridge utána. Ahogy keresztezte a küszöböt, kisebb áramütést érzett, és megbotlott. Összeszedte magát, és körülnézett.

Storm kissé lekuporodva állt, jobbra-balra forgatta a fejét. Egy perc múlva a műszerére pillantott, és a pisztoly elsüllyedt kezében.

— Senki — lélegzett fel. — Pillanatnyilag biztonságban vagyunk.

Lockridge remegve szívta tele a tüdejét, és próbálta kitalálni, miféle helyen lehetnek.

A folyosó hatalmas volt. Szintén félkör alakú, ugyanazzal a ragyogó felülettel, mint az előző, de legalább harminc méter átmérőjű lehetett. Nyílegyenesen húzódott jobbra és baka, és a végei elvesztek szem elől — több mérföldnyire nyúlhatnak, döbbent rá. Itt erősebb volt a zümmögés és a kisülések szaga átjárta lényét, mintha valami óriási gépbe került volna.

Visszapillantott az ajtóra, amelyen át bejutott, és megdermedt.

— Mi a pokol?

Erről az oldalról a kapu, bár nem volt magasabb, mint odaát, legalább hatvan méter széles volt. Egymástól néhány centire lévő fekete vonalak nyúltak ki belőle a folyosó padlójára. Mindegyik vonal végénél kurta írásjelek ékeskedtek, de nem olyan jelek, amiket ismert. Azonban úgy három méterenként számok is látszottak: 4950, 4951, 4952… Csak az északi fényhez hasonlatos függöny volt ugyanaz.

— Nincs elvesztegetnivaló idő — rántotta meg Storm Lockridge ruháját. — Majd később elmagyarázom. Oda, fel!

Egy görbe orrú járgány felé intett, mely nem sokban különbözött egy alacsony oldalú tobogántól; fél méter magasságban lebegett. Néhány támla nélküli ülés sorakozott rajta. Az orrában műszerpult látszott; apró fények ragyogtak rajta: piros, zöld, kék, sárga…

— Gyerünk már!

Stormmal együtt ugrott fel rá. A nő foglalta el az első ülést, az ölébe fektette a pisztolyát, és elhúzta kezét a fények előtt. A szán körbe fordult, és megindult bal felé a folyosón. Teljes csendben mozgott, megközelítőleg harmincmérföldes sebességgel, de a szél valahogy nem érte őket.

— Mi a halványkék nyavalya ez? — nyögte Lockridge.

— Hallottál már légpárnás járműről? — kérdezte Storm oda sem figyelve.

Lockridge-nak kezdett elege lenni.

— Hallottam — mondta —, és tudom, hogy ez egyáltalán nem olyan. — A kis szerkentyűre mutatott. — És az micsoda?

Storm sóhajtott.

— Élet-érzékelő. Mi pedig gravitációs szánon ülünk. Most maradj csendben, és figyelj hátrafelé.

Lockridge szinte túl keménynek érezte az ülést, de megült. Lerakta a karabélyt maga mellé. Nyirkos verejték tapadt a bordáira, és természetfölötti élességgel látott, hallott.

Elsuhantak egy újabb kapu mellett, aztán még egy és még egy mellett. A kapuk különböző távolságonként követték egymást, átlagosan úgy félmérföldenként, már amennyire Lockridge meg tudta ítélni ebben a mindent betöltő, hideg megvilágításban. Vad gondolatok zúgtak át a fején. Ezt az alagutat nem a németek építették, és nem is kommunistaellenes mozgalom használja. Hanem egy másik bolygóról, egy másik csillagról, valahonnan az űr mérhetetlen feketeségéből érkezett lények…

Három ember lépett be egy kapun, épp akkor, amikor a szán elsuhant előtte. Lockridge ugyanabban a pillanatban üvöltött fel, mint amikor Storm érzékelője vérvörösre váltott. A nő azonnal hátra fordult. Elvicsorodott.