Poul Anderson - Az idő folyosói

— De… de… miért én? Vannak saját embereik.

— Sosem hallott még kívülálló idegenvezető megbízásáról? Nagy a valószínűsége, hogy egy kelet-európait figyelnek vagy átkutatnak. De amerikai turisták bárhová mehetnek. A csomagjaikat ritkán nyittatják ki a határon, főleg, ha olcsón utaznak. A lapokká vert arany belevarrható a ruháinkba, a hálózsákjaink bélésébe, és így tovább. Motorkerékpáron megyünk majd Genfbe, és ott átadjuk az illetékes személynek. — Kihívóan nézte a férfit. — Benne van?

Lockridge az ajkába harapott. A dolog túl meredek volt, semhogy lenyelje egy falatra.

— Ugye, nem gondolja, hogy továbbot intenek majd nekünk ezzel az arzenállal, amit vettem?

— A fegyverek puszta elővigyázatosságból kellenek, arra az időre, míg indulásra készítjük az aranyat. Aztán hátrahagyjuk őket. — Storm Darroway hallgatásba mélyedt egy ideig. — Nem akarom megsérteni az intelligenciáját — mondta gyengéden. — Ez bizonyos törvénysértésekkel jár. Nagyon nagy sértésekkel, ha harcra kerül a sor. Szükségem van egy olyan férfira, aki vállalja a kockázatot, képes szembeszállni a problémákkal, és ha kell, tud kemény is lenni, de mégsem bűnöző, akit a személyes nyereség lehetősége hajt. Maga alkalmasnak látszott. Ha tévedtem, könyörgök, most szóljon!

— Nos… azaz… — Lockridge valamelyest visszanyerte humorérzékét. — Ha James Bondot akart, biztosan tévedett.

A nő kifejezéstelenül pillantott rá.

— Kit?

— Nem számít — felelte Lockridge, nagyrészt, hogy fedezze saját megdöbbenését. — Izé… Jól van, nyíltan fogok beszélni. Honnan tudjam, hogy az, akinek mondja magát? Közönséges csempészés is lehetne, vagy egy beugrató játszma, vagy… vagy akármi. Akár egy orosz akció is. Honnan tudhatom?

A város elmaradt mögöttük, az út olyan tiszta volt, hogy a nő hosszan szemügyre vehette társát.

— Nem mondhatok többet, mint eddig — szólalt meg. — A feladatához az is hozzátartozik, hogy bízzon bennem.

Lockridge belenézett ebbe a szempárba, és örömmel megadta magát.

— Rendben! — kiáltott fel. — Rendelkezésére áll egy csempész.

A nő jobb keze a férfi baljára hullott, és megszorította.

— Köszönöm — mondta; ennyi elég is volt.

Csendben hajtottak tovább, zöldellő vidéken és kicsi, vöröstetős falvakon át. A férfi sóvárgott, hogy beszélhessen társnőjével, de az ember megvárja, amíg a királynő nyitja meg a beszélgetést. Már beértek Roskildébe, amikor végül meg merészelt szólalni.

— Jobb lenne, ha elárulna néhány részletet. A tervet meg ilyesmit.

— Később — felelte a nő. — Ez a nap túlságosan szép. Lockridge nem tudott olvasni a nő arckifejezéséből, de látta, hogy lágyság telepedett az ajkára. Igen, gondolta, a te életformádban meg kell ragadnod, műiden szépséget, amit tudsz, amíg tudsz. Egy hatalmas, három kupolás székesegyház mellett haladtak el, és Lockridge szeretett volna jobb szavakat találni, mint:

— Ez pontosan olyan, mint egy templom.

— Száz király nyugszik itt eltemetve — felelte a nő. — De a piactér alatt van a St. Lawrence még ősibb romja; és még annak megépülte előtt pogány templom állt itt, oromzatainak végein faragott sárkányfejekkel. Mert ez volt a Viking Dánia királyi székhelye. — Ettől valahogy remegés futott végig a férfi idegein. Ám a nő borús hangulata elsuhant, mint egy elfújt felhő; elmosolyodott. — Tudta, hogy a modern dánok a Perszeida meteorokat St. Lawrence könnyeinek hívják? Elbűvölő képzelőerejű nép.

— Úgy tűnik, maga komolyan érdeklődik irántuk — jegyezte meg Lockridge. — Ezért akarta, hogy tanulmányozzam a múltjukat?

A nő hangja megkeményedett.

— Szükségünk van egy álcázó történetre arra az esetre, ha figyelnek bennünket. A régészi érdeklődés jó indok rá, hogy egy ilyen öreg földön turkáljunk. De mint mondtam, nem kívánok most ezekre a dolgokra gondolni.

— Sajnálom.

A nő újra zavarba ejtette gyors változásával.

— Szegény Malcolm — ugratta. — Ennyire nehezen tud tétlenül ülni? Akkor gyerünk, turistapár leszünk majd, sátorban alszunk éjszaka, szegények fogadóiban eszünk és iszunk, mellékutakon, elfeledett falucskákon át kanyargunk innen Svájcig. Kezdjük el gyakorolni a szerepet!

— Ó, én könnyen leszek csavargó — mondta, hogy a nő kedvére tegyen.

— Sokat utazott, a helyszíni tanulmányutaktól eltekintve is?

— Úgy valahogy. Stoppoltam egy keveset, eljártam a hátországba Okinawán, amikor kaptam kimaradást és Japánban töltöttem az eltávozásom…

Lockridge elég tapasztalt volt ahhoz, hogy csodálja az ügyességet, amivel a nő arra bátorította, hogy magáról beszéljen. Azonban ettől az egész nem lett kevésbé élvezetesebb. Nem mintha szívesen kérkedne; ám, amikor egy ragyogó nő ilyen érdeklődéssel hallgatja, természetesen kedvére tesz.

A Dauphine végigzúgott a szigeten, Ringsted, Soro, Slagelse, és így tovább Korsóhoz, a Tengerszoroshoz. Onnan kompon kell átkelniük. Storm megjutalmazta azzal a férfit, hogy tegeződést ajánlott; és ez olyan volt, mint egy lovaggá ütés — a fedélzeti étterembe vitte.

— Megfelelő idő az ebédre — mondta —, már csak azért is, mert nemzetközi vizeken vagyunk.

— Szerinted ez a csatorna az?

— Igen, úgy 1900 körül Anglia, Franciaország meg Németország tartott egy konferenciát, és meghatóan egyhangú nézeten voltak azügyben, hogy a Dánia közepét keresztülszelő tengerszoros a nyílt tenger része.

Leültek, akvavitot ittak, meg egy pohár sört kísérőnek.

— Rettenetesen sokat tudsz erről az országról — szólt Lockridge. — Te magad is dán vagy?

— Nem. Amerikai útlevelem van.

— Akkor a származásod szerint? Nem úgy nézel ki.

— Hát milyennek nézek ki? — provokálta Storm.

— Boldog lennék, ha tudnám. Mindenből egy kevés, és ez így jobb, mint a különböző részek bármelyike.

— Micsoda? Egy déli jó szóval illeti a fajkeveredést?

— Szűnj meg, Storm! Én nem vagyok olyan szaralak, aki megszabja a húgának, hogy csak makulátlan fehérhez menjen hozzá. Az enyémnek van annyi esze, hogy kiválassza magának a megfelelő embert, a fajtól függetlenül.

A nő nyaka megemelkedett.

— A fajok mindig is léteznek — mondta. — Nem az eltorzult huszadik századi értelemben, nem. Hanem örökléstanilag. Van jó vérvonal és vannak satnyák.

— Hmm… elméletileg. Azonban hogy különbözteted meg őket, ha nem úgy, hogy megszülöd?

— Van rá mód. A születendő csecsemőt genetikus kódok határozzák meg. Egyszer majd lehetséges lesz megszületése előtt tudni az emberről, hogy mire alkalmas.

Lockridge a fejét rázta.

— Nem tetszik ez az elképzelés. Ragaszkodnék hozzá, hogy mindenki szabadnak szülessen.

— Ez mit jelent? — kötekedett Storm. — Szabadon tenni mit? E faj kilencven százaléka természeténél fogva háziállat. Az egyetlen jelentéssel bíró felszabadítás a maradék tízé a százból. És mégis, ma őket is meg akarod szelídíteni. — Kinézett az ablakon a naptól csillogó vízre és a habokat súroló sirályokra. — Ott a civilizáció öngyilkossága, amiről beszéltél. Egy csapat kancát csak csődör őrizhet… nem herélt.

— Meglehet. De az örökletes arisztokrácia már kipróbáltatott, és nézd meg a feljegyzéseket!

— Úgy gondolod, egy soi disant demokráciának jobb van?

— Ne érts félre! — válaszolta Lockridge. — Szeretnék dekadens arisztokrata lenni. Csak nem áll módomban.