Poul Anderson - Az idő folyosói

Lockridge csak nézte, ahogy ott hever a tűz mellett, akár egy fiatal vadmacska, és a feltörő érzések száműztek belőle minden félelmet, bűntudatot és magányosságot.

— Nem. Veled tartok. Mint eddig.

— Köszönöm — suttogta a nő. — Ha nem csak szavakban, de a véredben is éreznéd, mit jelentenek ezek az elvek, átugranék a tűzön hozzád.

Mit jelentenek? — akarta kérdezni. Kábultan gondolta: van remény. Azonban mielőtt megszólalhatott volna, Storm elvigyorodott.

— Az elkövetkező néhány hónap érdekes lesz számodra.

— Te jó isten, tényleg! — döbbent rá. — Hát, egy antropológus odaadná a fél… hm… szemét is, hogy itt lehessen. El se hiszem, hogy itt vagyok.

— Veszélyek is várnak — figyelmeztette Storm.

— Tényleg, mi a helyzet? Mit kell tennünk?

— Hadd kezdjem az elején — mondta Storm. — Mint már mondtam, a Védők és az Őrzők közti küzdelmet nem lehet a saját időnkben megvívni nagyobb méretekben, így a harc nagyrészt eltolódott a múltba. Bázisok épültek a stratégiai pontokon, és… ez most nem lényeges. Tudom, hogy a Védőknek van egy erődjük Kékfogú Harald uralkodása idején. Bár már az Asa-vallás is az Égj Atya imádata volt, a kereszténység megjelenése méginkább az ő malmukra hajtotta a vizet; lefektették a központosított monarchia alapjait és megalapították a végső racionalista államot.

— Mi? Várj csak! Azt akarod mondani, megváltoztatjátok a múltat?

— Ó, dehogy. Soha. Az egyszerűen lehetetlen. Ha valaki megpróbálja, rá fog jönni, hogy az események mindig meghiúsítják. Ami megtörtént, ázván. Mi, időutazók, magunk is részei vagyunk a szerkezetnek, De mondjuk úgy, hogyha felfedezünk olyan helyzetet, mely hasznos lehet az ügyünknek, újoncokat toborzunk és erőt gyűjtünk a végső összecsapásra. Nos, az én időmben a Védők tartják a nyugati féltekét, az Őrzők a keletit. Csapatot vezettem a huszadik századba, a tengeren túlra, Amerikába. Mi magunk nem építhetünk semmi fontosat anélkül, hogy az ellenséges ügynökök, akik sokkal többen vannak a ti korotokban, mint a mieink, fel ne fedeznék. Azonban azt terveztük, hogy összeszedünk egy csapatot, akik látszólag semmi jelentős dologgal nem foglalkoznak, pusztán annak a korszaknak a polgárai. Azért választottunk titeket, mert ez az első század, ahol találhatók olyan alkatrészek, amikre szükségünk van… Mint például a tranzisztorok… Bárhol beszerezhetők feltűnés nélkül. Egy coloradói bányatársaság örve alatt összegyűjtöttük a megfelelő felszerelést, készítettünk egy aktivátort, és egy új folyosót fúrtunk. Azt terveztük, hogy azon keresztül támadunk, a saját időnkben bukkanunk fel, a Védők földjének közepén. Ám alig fejeztük be a folyosót, Brann elsöprő túlerővel rajtunk ütött. Fogalmam sincs, honnan szerzett tudomást rólunk. Csak én menekültem meg. Azután több mint egy évig kóboroltam az Egyesült Államokban, próbáltam lehetőséget találni a visszatérésre. Tudtam, hogy a Védők az összes jövőbe vezető utat őrzik, mert a korai ipari civilizációban nagyon erősek. Sehol sem találtam Őrzőt.

— Miből éltél? — érdeklődött Lockridge.

— Te rablásnak hívnád — mondta Storm.

A férfi megrezzent. Storm felnevetett.

— Ezt az energiafegyvert, amit itt látsz velem, úgy is be lehet állítani, hogy csak kábítson. Könnyedén össze tudtam szedni néhány ezer dollárt, mindig csak egy keveset. Elkeseredett voltam. Hibáztatsz érte?

— Hibáztatnom kellene. — A nő szemébe nézett a tűz fényében. — De nem teszem.

— Biztos voltam benne — mondta lágyan. — Alig mertem remélni, hogy ilyen embert találok, mint te. Szükségem volt egy segítőre, egy testőrre, valakire, akinek a társaságában már nem látszom magányosan utazó nőnek. Ez minden múltbéli korban nagyon gyanús. És vissza kellett jönnöm. Kiderítettem, hogy a Dán-folyosót nem őrzik. Ez az egyetlen az erre az évtizedre nyílók közül, mellyel megpróbálkozhattam. Még így is, láthattad, milyen közel álltunk a pusztuláshoz. Azonban most már itt vagyunk. Van egy Őrző bázis Krétán, ahol még erős a régi hit. Sajnálatos módon, nem hívhatom őket csak egyszerűen, hogy jöjjenek értünk. A Védők is jelen vannak ebben a miliőben… mely, mint már említettem, válságos időszak… Valószínűleg fognák az üzenetem, és ránk találnának a barátaink előtt. Azonban ha egyszer elérjük Knosszoszt, ott kapunk fegyveres kíséretet folyosóról folyosóra, míg én haza nem érek. Te pedig visszatérhetsz a saját korodba. — Vállat vont. — Egy halom dollárt rejtettem el az Egyesült Államokban. A tied lesz a nehézségek fejében.

— Nem érdekes — mondta Lockridge nyersen. — Hogy jutunk Krétára?

— A tengeren át. Már rég megindult a kereskedelem az itteni partok és a földközi államok között. A Limfjord nincs messze, és egy ibériai hajó, mely a megalit építők vallása alatt áll, hazaindul majd valamikor a nyáron. Ibériában átszállunk egy másik hajóra. Nem telik hosszú időbe, és kevésbé kockázatos, mint a borostyán útvonalát követni a kontinensen keresztül.

— Hmm… oké, ésszerűen hangzik. És feltételezem, van elég fém nálunk, hogy fizessünk a szállításért. Ugye?

Storm felvetette a fejét.

— Ha pedig nincs — mondta gőgösen —, akkor sem fogják megtagadni, hogy elvigyék azt, akit istennőjükként imádnak.

— Mi? — Lockridge-nak leesett az álla. — Úgy érted, el akarod játszani, hogy…

— Nem. Az istennő én vagyok.

Fehér, hajnali köd hömpölygőit végig alacsonyan az ázott talaj fölött. Ezernyi levélről víz csöpögött, megcsillant a levegőben, és elveszett a bokrokban és a páfrányokban. Az erdő harsogott a madárdaltól. Magasan fenn egy sas körözött, fiatal fény ragyogott szárnyain.

Lockridge arra ébredt, hogy egy kéz rázza, és bizonytalan szemhéjjal hunyorgott.

— Hogy? Hú… Nem… — A tegnap eléggé kimerítette, merev volt, zúgott a feje, sajogtak az izmai. Storm arcába bámult, ő pedig próbálta beazonosítani magában, tudni és elfogadni, ami történt.

— Kelj fel — mondta a nő. — Újra tüzet raktam. Elő kell készítened a reggelit.

Csak ekkor vette észre, hogy a nő meztelen. Felült a hálózsákjában, és elfojtotta feltörő kiáltását a megdöbbenéstől, a gyönyörtől és — a tisztelettől; igen ez a jó szó. Nem sejtette, hogy egy emberi test ennyire szép lehet.

Első reakciója szinte azonnal elhalt. Nemcsak azért, mert Storm nem szentelt több figyelmet neki, mintha csak egy másik nő vagy egy kutya lenne. Az ember nem veti rá magát Samothracei Nikére.

Távoli, mély hangú bőgés harsant végig az erdőn, még egy sereg süketfajd is felröppent tőle, és szárnyaikkal elsötétítették a napot. Ez elvonta Lockridge figyelmét.

— Mi az? — kiáltotta. — Bika?

— Bölény — mondta Storm. A tény, hogy személy szerint ő is itt van, csak most hasított Lockridge-be.

Kikászálódott a hálózsákból, megborzongott a pizsamájában. Storm oda se figyelt a hidegre, bár dér csillogott a hajában és az ágyékán. Ember ez a nő? — kérdezte magától. Annak dacára, amin keresztülmentünk, és ami még előttünk áll, nyoma sincs rajta a fáradtságnak: szuperember. Mondott valamit a genetikus szabályozásról. Emberfölötti embereket teremtenek valahol a jövőben. Nem sok színjátékra volt szüksége, hogy évszázadokkal ezelőtt megteremtse a Kettősbárd kultuszát Krétán. Csak önmagára.

Storm leguggolt, és felnyitotta az előcsarnokból magukkal hozott egyik batyut. Lockridge kihasználta az alkalmat, és átöltözött a háta mögött. Storm odapillantott.