Isaac Asimov: Az Alapítvány pereme

— Összesen hányan vannak itt? — kérdezte. — Egy egész hadsereg?

— Nem, tanácsos — felelte egy kemény, határozott hang. — Azokon kívül, akiket lát, csak magam vagyok, és már elég régóta várok magára.

A nappaliba nyíló ajtóban Harla Branno, Terminus polgármesternője állt.

— Éppen ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit, nem gondolja? Trevize elképedve bámult rá.

— És mindaz a szócséplés, ami…

— Nyugalom, tanácsos! — vágott közbe Branno halk, parancsoló hangon. — Maguk pedig induljanak kifelé. Kifelé! Idebent minden rendben lesz.

A négy őr tisztelgett, majd sarkon fordult. Trevize és Branno egyedül maradtak.

Branno már egy órája várakozott, s eközben fáradt agyában egymást kergették a gondolatok. Formálisan bűnt követett el, amikor betört a házba. Ráadásul, merőben alkotmányellenesen, megsértette egy tanácsos jogait. A polgármesterekre vonatkozó szigorú törvények értelmében — melyek csaknem két évszázaddal ezelőtt, még III. Indbur és az Öszvér idejében léptek életbe — akár vádat is emelhettek ellene.

De a mai napon, huszonnégy teljes órán keresztül senki nem róhat föl neki semmit.

Csakhogy ez a nap is elmúlik. Nyugtalanul megmozdult.

Az első két évszázad volt az Alapítvány aranykora, a hőskorszak — legalábbis visszamenőleg, ha azoknak a szerencsétleneknek nem is, akik akkor ama bizonytalan időkben éltek. Salvor Hardin és Hober Mallow volt az a két hős, akikből végül félisteneket csináltak, s már-már úgy tekintették őket, mint magát az utolérhetetlen Hari Seldont. Ők voltak az a szentháromság, melyen az Alapítvány-legenda (de még az Alapítvány történelme is) nyugodott.

De akkoriban az Alapítvány még csak egy jelentéktelen kis világ volt, melyet erőtlen kötelékek fűztek a Négy Királysághoz, és legföljebb sejtették, milyen hatalmas védelmet jelent számukra a Seldon-terv, még a fenséges Galaktikus Birodalom maradványaival szemben is.

És minél nagyobb hatalomra tett szert az Alapítvány mind politikai, mind kereskedelmi téren, látszólag annál jelentéktelenebbé váltak vezetői és harcosai. Latban Deverst jóformán elfelejtették. Ha emlékeztek rá egyáltalán, annak sokkal inkább a rabszolgabányában bekövetkezett tragikus halála, mintsem a Bel Riose ellen vezetett fölösleges, de sikeres háborúja az oka.

Ami pedig Bel Riose-t illeti, az Alapítvány ellenségeinek legnemesebbikét… nos, az ő emlékét is elhomályosította az Öszvér, mert ő volt az egyetlen, aki megtörte a Seldon-tervet, aki legyőzte és uralma alá kényszerítette az Alapítványt. Ő volt az Ellenség — tulajdonképpen az utolsó a nagyok közül.

Arra se nagyon emlékeztek már, hogy az Öszvért lényegében egyetlen ember — egy asszony, Bayta Darell — győzte le, méghozzá teljesen egyedül, sőt, a Seldon-terv támogatása nélkül! Ugyanígy merült a feledés homályába az is, hogy fia és leányunokája, Torán és Arkady Darell legyőzte a Második Alapítványt, s ezzel az Alapítvány — az Első Alapítvány — egyeduralomra jutott.

Ezek a minapi győztesek már nem számítottak hősöknek. A túlságosan kitáguló időben a hősök közönséges halandókká zsugorodtak. Nem beszélve róla, hogy Arkady nagyanyjáról írt életrajzában a hősies asszonyból romantikus regényalak lett.

És azóta nem születtek hősök — de még romantikus regényalakok sem. Utoljára a kalgan háború fenyegette erőszakkal az Alapítványt, és az is csak amolyan kisebbfajta konfliktus volt. Csaknem két évszázada béke van! Százhúsz éve még egy űrhajójukon sem esett karcolás!

Jó béke volt ez — Branno egy percig sem tagadta —, mondhatni, hasznos béke. Bár az Alapítvány nem hozta létre a Második Galaktikus Birodalmat — a Seldon-terv szerint még csak félúton tartanak —, de az Alapítvány Szövetség révén szoros gazdasági ellenőrzésük alatt tartják a Galaxis szétszórt politikai egységeinek harmadát, és befolyásuk van az ellenőrzésük alá nem esőkre is. Kevés hely akadt, ahol „az Alapítvány polgára vagyok” kijelentés nem váltja ki a köteles tiszteletet. A sokmilliónyi lakott világban nem ismertek rangosabb címet, mint az Alapítvány polgármesteréét.

Még mindig ezt a címet használták. Egy ötszáz évvel ezelőtti, a civilizált világ szélén tengődő, magányos bolygó kicsiny, érdektelen városkájának vezetőjétől örökölték, de senki egy pillanatig sem gondolt rá, hogy megváltoztassák, hogy csengését akár egy parányival is dicsőségesebbre hangolják. A polgármester címmel legföljebb a majdnem elfeledett Császári Felség titulus vetekedhetett.

Kivéve magán a Terminuson, ahol a polgármester hatalmát gondosan korlátozták. Még élt az Indburök emléke. A zsarnokságukat talán hajlandó lett volna elfeledni a nép, de azt nem, hogy veszítettek az Öszvérrel szemben.

És itt van ő, Harla Branno, a legerősebb kezű uralkodó az Öszvér halála óta (maga is tisztában volt vele), és a női polgármesterek közül mindössze az ötödik. De csak ezen a napon alkalmazhatja nyíltan az erőpolitikát.

Keményen harcolt, hogy elfogadtassa a helyes cselekedetekről alkotott értelmezését — szívós ellenfelekre talált azokban, akik a Galaxis nagyobb presztízsű Belseje felé sóvárogtak, akik a császári hatalom dicsfényére vágyakoztak —, és győzött.

Még nem. Még nem! Ha túl hamar rontanak be a Galaxis Belsejébe, könnyen elronthatják a dolgukat. És Seldon megjelent, és szinte szó szerint elismételte az ő véleményét.

Az Alapítvány szemében egy időre tehát csaknem olyan bölcs vezetővé vált, mint maga Seldon. Azt is tudta azonban, hogy erről akármelyik pillanatban meg is feledkezhetnek.

És éppen ezen a napon merészelt kikezdeni vele ez a fiatalember!

Ráadásul igaza volt!

Éppen ettől vált veszélyessé. Hogy igaza volt! És mert igaza van, még a végén elpusztítja az Alapítványt!

Most itt áll előtte, egyedül.

Szomorúan mondta:

— Nem kérhetett volna tőlem magánkihallgatást? Ostoba vágyától vezérelve, hogy bolondot csináljon belőlem, a tanácsteremben kellett kitálalnia? Mit művelt, maga esztelen fiú?

Trevize érezte, hogy elvörösödik, és nagy nehezen tudta csak féken tartani a dühét. A polgármester idős nő, hamarosan a hatvanharmadik születésnapját ünnepli. Nem akart veszekedésbe bonyolódni olyan emberrel, aki majdnem kétszer annyi idős, mint ő.

Ráadásul az asszony jártas a politikai csatározások terén, s jól tudta, ha ellenfelét a kezdet kezdetén elbizonytalanítja, félig már meg is nyerte a csatát. Ám egy ilyen taktikai hatás eléréséhez hallgatóságra lett volna szükség, csakhogy most nem volt hallgatóság, amely előtt megalázhatná ellenfelét. Egymás közt voltak.

Trevize tehát elengedte a füle mellett a polgármesternő szavait, inkább megpróbálta tárgyilagosan szemügyre venni az asszonyt. Öreg volt, és az immár két nemzedék óta divatban lévő uniszex öltözéket viselte. Nem illett hozzá. A polgármesternő, a Galaxis vezére — ha lehet itt vezérről beszélni — egyszerű öregasszony, akit akár öregembernek is nézhetne bárki, ha szürke haját nem kötné szorosan hátra, ahelyett hogy kibontva hordaná a hagyományosan férfias viselet mintájára.

Trevize elmosolyodott. Idős ellenfele bármennyire sértő szándékkal ejtette is ki a „fiú” szót, éppen ez a „fiú” árulta el, milyen behozhatatlan előnyt jelent számára a kora és a kellemes külseje — nem beszélve arról, hogy mindkettőnek tudatában is van.