Isaac Asimov: Az Alapítvány pereme

— Éppen a Seldon-terv követeli meg a leghatékonyabb védelmet, mert pontosan ez az a terület, ahol a dolgok vitatása végzetessé válhat.

— Nem gondolja, Branno asszony… — Trevize ekkor megfordult, végignézett a tanácsosok sorain, akik egy emberként, lélegzetvisszafojtva figyeltek, mintha párbaj zajlana a szemük előtt. — Nem gondolják-e a Tanács tagjai, hogy teljes joggal feltételezhetjük, miszerint a Seldon-terv egyáltalán nem létezik?

— Éppen ma győződhettünk meg a működéséről — mondta Branno polgármesternő, aki annál nyugodtabban beszélt, minél hangosabbá és szónokiasabbá vált Trevize hangja.

— Pontosan azért, mert ma láthattuk a működését, tanácsosok és tanácsosnők, meg kell értenünk, hogy a Seldon-terv, amely létezésének hitében felnevelődtünk, egyszerűen nem létezhet.

— Trevize tanácsos, megzavarja az ülést, ezért a továbbiakban megvonom magától a szót.

— Csak hivatali jogommal élek, polgármester asszony.

— A jogát visszavonom, tanácsos.

— Nem vonhatja vissza. A szólásszabadság korlátozásáról szóló bejelentése önmagában még nem törvényerejű. Formális szavazásra még nem került sor a Tanácsban, és ha megtörtént is volna, jogom volna megkérdőjelezni a szavazás törvényességét.

— A visszavonásnak, tanácsos, semmi köze a Seldon-terv védelmére szolgáló bejelentésemhez.

— Akkor hát milyen alapon vonja vissza?

— Árulással vádolom, tanácsos. Tartozom annyi udvariassággal a Tanácsnak, hogy nem itt, az ülésteremben tartóztatom le magát, de már az ajtóban állnak a Biztonsági Szolgálat emberei, akik kifelé menet őrizetbe fogják venni. Most pedig megkérem, csendben hagyja el a termet. Ha csak egyetlen meggondolatlan mozdulatot tesz, a Biztonsági Szolgálat természetesen közvetlen veszélyként fogja értelmezni, és emberei behatolnak az ülésterembe. Gondolom, ezt maga sem tartja szükségesnek.

Trevize összeráncolta a homlokát. A teremben néma csend volt. (Vajon mindenki számított erre a fordulatra — csak ő és Compor nem?) Hátranézett a kijárat felé. Nem látott semmit, de egy pillanatra sem képzelte, hogy a polgármesternő blöffölt.

Dühében dadogni kezdett:

— Én egy fo-fontos választókerületet ké-képviselek, Branno asszony…

— Nem vitás, hogy csalódni fognak magában.

— Miféle bizonyíték alapján vádol ilyen szörnyűséggel?

— Majd megtudja annak rendje és módja szerint, de legyen nyugodt, kezünkben van a szükséges bizonyíték. Maga nagyon elővigyázatlan fiatalember, pedig tudnia kellene, hogy lehet valaki a barátja, mégsem tart magával az árulásban.

Trevize megpördült, és belebámult Compor kék szemébe. A szempár hidegért nézett vissza rá.

Branno polgármesternő nyugodt hangon jelentette be:

— Tanúskodni szólítom fel mindnyájukat, hogy utolsó kijelentésem hallatán Trevize tanácsos megfordult, és Compor tanácsosra nézett. Óhajt-e távozni, tanácsos, vagy kényszerít rá, hogy a Tanácsülés helyszínéhez méltatlan erőszakhoz folyamodjak?

Golan Trevize megfordult, újra fölment a lépcsőn. Az ajtóban két egyenruhás, állig fölfegyverzett ember fogta közre.

Harla Branno pedig, aki közönyösen nézett utána, összeszorított fogai között ezt suttogta: „Bolond!”

Liono Kodell volt a Biztonsági Szolgálat igazgatója Branno polgármesternő teljes kormányzási időszaka alatt. A munka nem volt kimerítő, ahogy ő maga előszeretettel mondogatta, de hogy hazudott-e vagy sem, természetesen senki sem tudta. Nem látszott hazudozós fajtának, de ebből sem lehetett messzemenő következtetéseket levonni.

Nyugodt, barátságos ember benyomását keltette, és munkája természetéhez éppen ez tűnt helyénvalónak. Inkább alacsony volt, mint magas, inkább testes, mint sovány, és — terminusi polgárnál merőben szokatlan — bozontos bajusza immár inkább fehér volt, semmint szürke. Barna. szeme csillogott, csakúgy, mint az a jellegzetes, élénk színű folt drapp egyenruhájának mellzsebén.

— Üljön le, Trevize — mondta —, csináljuk végig barátságosan, amennyire lehet.

— Barátságosan? Egy árulóval? — Trevize selyemövébe akasztotta hüvelykujját, és állva maradt.

— Egy árulással gyanúsítottal. Még nem tartunk ott, hogy a vád, még ha magától a polgármesternőtől ered is, egyenlő volna az ítélettel. Remélem, el sem jutunk odáig. Az én feladatom az, hogy amennyiben módomban áll, tisztázzam magát. És inkább hajlok rá a jelen körülmények között, amikor még nem történt semmi baj, legföljebb talán a maga büszkeségével, mint hogy nyílt tárgyaláson legyek kénytelen fellépni magával szemben. Bízom benne, hogy a segítségemre lesz. Trevize azonban hajthatatlan volt.

— Ne fárassza magát ezzel a megnyerő viselkedéssel — mondta. — A maga feladata, hogy úgy bánjon velem, mintha valóban áruló volnék. Nem vagyok az, és rossz néven veszem, hogy nekem kell ezt bebizonyítanom a maga megelégedésére. Miért nem maga bizonyítja be együttműködési szándékát az én megelégedésemre?

— Elvben nem volna akadálya. De azzal a szomorú helyzettel kell számolnunk, hogy az én oldalamon a hatalom áll, a maga oldalán pedig nem áll semmi. Ebből következik, hogy nekem jogom van kérdezni, magának meg nincs joga. Egyébként, ha személyem a hűtlenség vagy az árulás gyanújába keveredne, gondolom, én ülnék a maga helyén, engem faggatna valaki, s őszintén remélem, az a valaki nem bánna rosszabbul velem, mint én szándékozom magával.

— És hogyan szándékozik bánni velem?

— Mint baráttal, mint velem egyenrangú féllel, ha maga is így kezel engem.

— Talán még egy italra is meghívhatom? — kérdezte Trevize keserű gúnnyal.

— Később, talán, de most, kérem, üljön le. Barátilag kérem!

Trevize tétovázott, aztán leült. A további ellenállás hirtelen értelmetlennek tűnt fel.

— Mi következik most? — kérdezte.

— Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, őszintén, világosan és köntörfalazás nélkül.

— És ha nem? Miféle fenyegetés következik? Pszichikai szonda?

— Remélem, nem.

— Én is remélem. Egy tanácsossal nem így bánnak el. Még kiderülne, hogy nem vagyok áruló, és mihelyt felmentenek, vége a maga politikai karrierjének és talán még a polgármesternőének is.

Talán még meg is érné, hogy alkalmazza azt a pszichikai szondát.

Kodell összeráncolta a homlokát, és fejcsóválva mondta:

— Ó, nem, azt már nem. Az ilyesmi könnyen okozhat agykárosodást. A gyógyulás olykor nagyon lassú, és nem is hozza meg az eredményt. Egyáltalán nem. Tudja, néha, amikor elkeseredésünkben a szondához folyamodunk…

— Fenyeget, Kodell?

— Csak tényeket ismertetek, Trevize… Ne értsen félre, tanácsos! Ha szükségét látom, használni fogom a szondát, és még ha ártatlannak bizonyul is, a maga számára már nem lesz segítség.

— Mit akar tudni?

Kodell elfordított egy kapcsolót az előtte lévő asztalon.

— A kérdéseimet és a kérdéseimre adott válaszait hangilag is, képileg is rögzítjük. Nem szeretném, ha kérdezés nélkül bármit mondana, avagy nem válaszolna a kérdésekre. Ilyesminek most nincs értelme. Bizonyára érti. — Értem: csakis azt rögzíti, amit jónak lát — felelte Trevize megvetően.

— Úgy van, de ismételten kérem, ne értsen félre. Amit mond, abból semmit sem fogok meghamisítani. Mindössze arról van szó, hogy vagy felhasználom, vagy nem. De maga is tudni fogja, mi az, amit nem használok fel, így aztán sem az én időmet, sem a magáét nem kell pocsékolnia.