Isaac Asimov: Az Alapítvány pereme

Lecövekelt a lépcsőn, s ügyet sem vetett a mellette elhaladó kormánytagokra, a hírügynökségek képviselőire s azokra a divatos előkelőségekre, akik valami módon kiügyeskedték, hogy jelen lehessenek, amikor Seldon visszatér (vagy ha nem is ő személyesen, a képe mindenestre).

Fecsegve, nevetgélve, a dolgok tökéletességében sütkérezve haladtak lefelé a lépcsőn, s mindnyájan meg voltak győződve róla, hogy Seldon helyesli, amit tettek.

Trevize csak állt, s várta, hogy a tömeg elsodródjék mellette. Compor, aki két lépcsőfokkal lejjebb haladt, szintén megállt — láthatatlan kötél feszült közöttük.

— Nem jössz? — kérdezte.

— Minek az a nagy sietség? Úgysem kezdik meg a Tanács ülését, míg Branno polgármesternő össze nem foglalta a helyzetet az ő megszokott, határozott módján, vagyis szótagonként araszolva. Nekem nem sürgős, hogy végigszenvedjek egy újabb, fárasztó beszédet… Nézd a várost!

— Látom. Láttam tegnap is.

— Azt elhiszem, de láttad-e ötszáz évvel ezelőtt, amikor alapították?

— Négyszázkilencvennyolc évvel ezelőtt — helyesbített Compor gépiesen. — Két év múlva rendezik meg a fél évezredes ünnepségeket, amikor még mindig Branno polgármesternő lesz hatalmon, hacsak nem jön közbe valami, amire, reméljük, kicsi a valószínűség.

— Reméljük — visszhangozta Trevize fanyarul. — De milyen lehetett ötszáz évvel ezelőtt, amikor megalapították? Város volt! Kisváros, melyet maroknyi ember foglalt el, akik el akarták készíteni azt az enciklopédiát, amelynek sohasem jutottak a végére!

— De még mennyire hogy a végére jutottak.

— A mi jelenlegi Enciklopédia Galacticá nkra gondolsz? De hiszen ők nem ezen dolgoztak. Ezt betáplálták a komputerbe, és azóta is, nap mint nap kiigazítják. Belenéztél valaha a befejezetlen eredetibe?

— Arra gondolsz, ami a Hardin Múzeumban van?

— Salvor Hardin Származástani Múzeum. Használd, kérlek, a teljes nevét, ha már az időpontokra olyan kényes vagy. Belenéztél valaha?

— Nem. Kellett volna?

— Dehogy, semmi szükség rá. És mégis… — az enciklopédisták maroknyi csapata akkor egy város magvát alkotta meg… egy kisvárost a szinte fém nélküli világban, amely egy elszigetelt nap körül keringett, a Galaxis legtávolabbi peremén. És most, ötszáz évvel később a világunk olyan lett, mint valami előváros. Egyetlen hatalmas park az egész, s van fémünk is, amennyit csak akarunk. Immár mi vagyunk a világ közepe!

— Nem egészen — felelte Compor. — Még mindig a Galaxistól távol eső, elszigetelt nap körül keringünk. Még mindig a Galaxis legtávolabbi peremén.

— Csak azért beszélsz így, mert nem gondolkozol.

Hiszen ez volt az értelme ennek az egész kis Seldon-válságnak. Már jóval többek vagyunk, mint egy bolygó, amelynek Terminus a neve. Mi vagyunk az Alapítvány, melynek csápjai benyúlnak a Galaxis mélyébe, és amely peremhelyzetéből is képes irányítani az egész Galaxist. És ezt azért tehetjük, mert egyáltalán nem vagyunk elszigeteltek, legfeljebb helyzetünket tekintve, az pedig nem számít.

— Rendben van. Ezt elismerem — Comport szemmel láthatóan nem érdekelte a dolog, és lelépett a következő lépcsőfokra. A láthatatlan kötél kissé megnyúlt.

Trevize kinyújtotta a kezét, mintha vissza akarná húzni a társát.

— Nem érted, mit jelent ez, Compor? Végbement ez az óriási változás, de mi észre sem vesszük. A szívünk mélyén még mindig ahhoz a kis Alapítványhoz ragaszkodunk, a régi szép idők magányos bolygójához, pedig a rettenthetetlen hősök és a nemes lelkű szentek ideje örökre elmúlt.

— Ugyan, ne tréfálj!

— Komolyan gondolom. Nézd a Seldon-székházat. Eleinte, a Salvor Hardin életében bekövetkező első válságok idején, még csak az Időkripta létezett, az a kis előadóterem, amelyben Seldon holografikus képe megjelent. Más nem volt. Mára óriási mauzóleummá vált, de építettek-e hozzá erőtérfeljárót? Siklópályát? Gravitációs liftet? Nem. Úgy járunk le-föl ezeken a lépcsőkön, ahogy Hardin járt volna annak idején. Szokatlan és kiszámíthatatlan korokban rémülten kapaszkodunk meg a múlt maradványaiban.

Szenvedélyesen lendítette előre a karját.

— Látsz te itt valami nyilvánvalóan fémből készült építőanyagot? Egyet sem. Nem lenne illő, hiszen Salvor Hardin idejében nem volt említésre méltó fémlelőhelyünk, és nem is igen importáltunk fémet. Inkább beépítettük az ósdi, kortól elszíneződött műanyagot ebbe a monstrumba, hogy az idegen világokból jött látogatók megtorpanjanak, és ujjongva kiáltsák: „A Tejútra mondom! Milyen gyönyörű ez a régimódi műanyag!” Én mondom neked, Compor, komédia ez az egész.

— Ebben nem hiszel hát? A Seldon-székházban?

— És mindabban, amit a székház jelent — suttogta Trevize indulatosan. — És végképp nem látom be, miért kell elrejtőznünk itt a Világegyetem szélén, csak azért, mert az őseink is ezt tették. Szerintem ki kellene mennünk a világ közepére.

— Seldon szerint nincs igazad. A Seldon-tervnek megvan a maga útja.

— Tudom, tudom. És a Terminuson minden gyerek abban a hitben nő fel, hogy Hari Seldon kidolgozott egy tervet, ötszáz évre előre látott mindent, létrehozta az Alapítványt, méghozzá úgy, hogy bizonyos válságokat előre megjósolva a válságok idején holografikus képmása közölje velünk azt a minimális információt, amely segítségével kilábolhatunk ebből, és elindulhatunk a következő válság felé; így vezet bennünket kézen fogva egy évezred történelmén át, mígnem az ötszáz évvel ezelőtt düledezni kezdő, majd kétszáz esztendeje végképp szétesett építmény romjain bízvást fölépíthetjük a Második, még hatalmasabb Galaktikus Birodalmat.

— Miért meséled ezt nekem, Golan?

— Mert azt akarom mondani, hogy az egész csak komédia. Úgy, ahogy van, csalás… Lehet, hogy kezdetben igaz volt, de ma már csak komédia! Nem vagyunk a magunk urai. Nem mi követjük a tervet.

Compor fürkésző pillantást vetett társára.

— Nem először beszélsz így, Golan, de eddig azt hittem, csak azért mondasz ilyen nevetséges dolgokat, hogy felidegesíts vele. A Tejútra mondom, már-már elhiszem, hogy komolyan beszélsz.

— Persze hogy komolyan beszélek!

— Lehetetlen. Vagy valami agyafúrt tréfát űzöl velem, vagy teljesen elment az eszed.

— Sem egyik, sem másik — felelte immár lehiggadva Trevize, s mintha már nem erezné szükségét a szenvedélyes hadonaszásnak, övébe dugta mindkét hüvelykujját. — Bevallom, régóta foglalkoztat a dolog, de eddig csak ösztönös megérzés volt. Ám ettől a ma reggeli bohózattól hirtelen világosság gyúlt az agyamban, és feltett szándékom, hogy beszámolok róla a Tanács előtt is.

— Megőrültél! — kiáltotta Compor.

— Rendben van. Gyere velem, és figyelj!

Elindultak lefelé a lépcsőn. Mögöttük már nem jött senki, ők voltak az utolsók. Trevize könnyedén megelőzte társát, Compor ajka pedig megmozdult, s egy hangtalanul kiejtett szót küldött a másik háta felé: „Bolond!”

Harla Branno polgármesternő megnyitotta a Minisztertanács ülését. Látszólag közömbösen szemlélte az egybegyűlteket, valójában senkinek sem volt kétsége felőle, hogy pontosan tudja, kik vannak jelen, és kik azok, akik még nem érkeztek meg.

Gondosan fésült, őszes haja nem volt sem kifejezetten nőies, sem amolyan férfias viseletet utánzó. Ő egyszerűen így hordta a haját. A kifejezéstelenségig tárgyilagos arca igazán nem volt szépnek mondható, de valahogy soha senki nem kutatta rajta a szépség jeleit.