Harry Harrison - Halálvilág 1

— Nem így értettem azt, hogy öreg. — Jason keresgélte a megfelelő szót. — Nem öreg, hanem… érett, megfontolt. Felnőtt.

— Mindenki felnőtt — válaszolta a lány. — Legalábbis rögtön azután, amint elhagyják az őrizetet. Ez pedig hatéves korban történik. Az én első gyerekem is felnőtt már, és a második is az lenne, de meghalt.

így hát én biztosan felnőtt lehetek.

Úgy tűnt, ezzel lezárta a témát, bár Jason gondolatai összevissza cikáztak a lány szavaiban rejlő idegen fogalmak körül.

Méta beütötte az utolsó módosítást, és a gép ontani kezdte magából a pályamódosítás adatait tartalmazó szalagokat. A lány figyelme újra Jason felé fordult.

— Örülök, hogy itt vagy a hajón, bár sajnálom, hogy a Pyrrusra jössz. Rengeteg időnk lesz beszélgetni, és anynyi dolog van, amit meg szeretnék tudni a többi bolygóról. És hogy mit miért csinálnak ott az emberek. Egyáltalán nem úgy viselkednek, mint otthon, ahol az ember tudja, miért tesznek bizonyos dolgokat. — Egy pillantra homlokát ráncolva nézett maga elé, majd újra Jason felé fordította a figyelmét. — A te szülőbolygód milyen?

A férfinak egymás után jutottak eszébe a szokásos hazugságok, amiket az embereknek eddig mesélt, s ő egymás után vetette el őket.

Vajon miért nem akar hazudni ennek a lánynak, akit igazából nem érdekel, hogy rabszolga volt-e, vagy úr? Aki számára csak kétféle ember létezik a galaxisban: a pyrrusiak és a többiek. Először, mióta elmenekült a Porgorstorsaandról, azon kapta magát, hogy valakinek az igazat mondja a származásáról.

— A szülőbolygóm? Körülbelül a legporosabb, a legunalmasabb és a legelmaradottabb bolygó a világegyetemben. El sem hiszed, milyen hanyatló és rothadó tud lenni egy bolygó, amely főként mezőgazdasági jellegű, kasztrendszerű, és tökéletesen elégedett a saját unalmas létével. Nemcsak hogy semmi sem változik… de senki nem is akarja a változást. Az apám farmer volt, tehát nekem is farmernek kellett volna lennem… ha hallgattam volna a jóakaróim tanácsaira. Elképzelhetetlen… s egyben tilos is… volt, hogy bármi mást csináljak. Bármibe is szerettem volna kezdeni, törvénybe ütközött. Tizenöt évesen tanultam meg olvasni… egy, a nemesi iskolából lopott könyvből. Ezután már nem volt visszaút. Mire tizenkilenc éves koromban elrejtőztem egy teherűrhajón, valószínűleg már a bolygó összes törvényét megszegtem. Méghozzá örömmel. Olyan volt nekem elhagyni az otthonomat, mint kiszabadulni a börtönből. Méta megrázta a fejét a gondolatra.

— El sem tudok képzelni egy ilyen helyet. De biztos vagyok benne, hogy nem tetszene.

— Szerintem sem — mosolygott Jason. — Szóval, amint kijutottam az űrbe… persze nyoma sem volt bennem a törvénytiszteletnek… csak vándoroltam ide-oda. Ebben a modern korban mindenütt oda nem illő ember voltam. Ó, persze, bizonyára nagyon jól ment volna a sorom valamelyik hadseregben, de a parancsteljesítés nem erős oldalam. Aztán jöttek a szerencsejátékok. Bármikor játszottam, nyertem, így fokról fokra belesodródtam. Az emberek mindenütt egyformák, így egészen jól boldogulok, ahová csak megyek.

— Tudom, hogy érted azt, hogy az emberek egyformák, de egyben olyan különbözőek is — mondta a lány. — Nem világos, amit mondok, ugye? Úgy értem, otthon tudom, mit fognak tenni az emberek, és ugyanakkor azt is, hogy miért. Az emberek az összes többi bolygón hasonlóan cselekszenek, ahogy te is mondtad, de állandóan bajban vagyok, mert nem tudom, miért. Én például szeretem kipróbálni a helyi ételkülönlegességet, amikor leszállók egy bolygón, s ha van időm, meg is teszem. Minden űrrepülőtér közelében vannak bárok és éttermek, tehát odamegyek. És állandóan bajba kerülök a férfiakkal.

Italt akarnak venni nekem, meg a kezemet fogdossák.

— No igen, egy magányos lány nagyfokú érdeklődésre számíthat a férfiak részéről az ilyen kikötői csomópontokon.

— Ó, ezt tudom — felelte Méta. — Csak azt nem értem, miért nem hallgatnak rám, amikor kijelentem, hogy nem érdekelnek, és menjenek el. Csak nevetnek, és többnyire még rámenősebbek lesznek. De már rájöttem, hogy egy dolog mindig hat. Szólok nekik, hogy eltöröm a karjukat, ha nem hagynak békén.

— És ez visszatartja őket? — kérdezte Jason némi kétkedéssel.

— Természetesen nem. De miután egyiküknek eltöröm a karját, a többiek sem zaklatnak. Egy csomó felhajtásba kerül az egész, s többnyire az étel is szörnyű.

Jason nem nevetett. Különösen amikor rájött, hogy ez a lány képes eltörni a galaxis bármelyik kikötői vagányának karját. Különös keveréke a naivitásnak és az erőnek, senkire sem hasonlított, akivel eddig Jason találkozott. Újra az jutott eszébe, hogy meg kell néznie magának azt a bolygót, amely ilyen embereket hoz létre, mint Kerk és ez a lány.

— Mesélj nekem a Pyrrusról! — kérte. — Miért feltételezitek, te meg Kerk automatikusan, hogy amint leszállok, meg fogok halni? Milyen a bolygó?

A lány arcáról eltűnt minden melegség.

— Nem tudom elmondani. Neked magadnak kell megnézned. A Pyrrus semmihez sem hasonlít, amit ti, kinti emberek valaha is tapasztalhattatok. Ezt onnan tudom, hogy sok más bolygón jártam már. Te el sem hiszed, amíg túl késő nem lesz. Megígérnél nekem valamit?

— Nem — válaszolta a férfi. — Legalábbis addig nem, amíg nem hallom, hogy mi az. Majd akkor döntök.

— Ne hagyd el a hajót, amikor leszállunk. A fedélzeten eléggé biztonságban leszel, és néhány héten belül újra felszállók egy teherrakománnyal.

— Semmi ilyesmit nem ígérek. Akkor szállok ki, amikor akarok.

Jason tudta, hogy a lánynak kétségtelenül jó oka volt ezt mondani, de zokon vette a fölényességét.

Méta egyetlen szó nélkül fejezte be az ugrás előkészítését. Feszültség lógott a levegőben, s egyikük sem szólalt meg.

Jason csak az utazás következő napján látta újra a lányt, s az is teljesen véletlenül történt. Méta a navigációs kupolában tartózkodott, amikor belépett, és a hiperűr szikrázó fénypontokkal teli feketeségét nézte. Most először látta szolgálaton kívül, és nem űrhajósruhában.

Vékony, lágyan fénylő köntös simult a testéhez.

Rámosolygott a férfira.

— Olyan csodálatosak a csillagok! Gyere, nézd te is!

Jason szorosan mellé állt, és felnézett. A hiperűr páratlan geometriai mintái ismerősnek tűntek számára, de még mindig ellenállhatatlanul vonzották. Sőt most még inkább. Méta jelenléte zaklatóan megváltoztatta a kupola sötét csendjét. A lány félrehajtott feje csaknem a vállán pihent, hajkoronája elhomályosította az ég egy részét, és Jason érezte kellemes illatát. Csaknem öntudatlanul ölelte át, érezve forró és kemény testét a vékony köntös alatt. A lány bizonyára nem vette zokon, mivel ő is átfonta karjával a férfi karjait.

— Mosolyogsz — mondta. — Te is szereted a csillagokat?

— Nagyon — felelte Jason. — De nemcsak ezért mosolygok.

Eszembe jutott, amit meséltél. Nem akarod eltörni a karomat, Méta?

— Persze hogy nem — jelentette ki a lány nagyon komolyan, aztán visszamosolygott rá. — Tetszel nekem, Jason. Még akkor is nagyon tetszel, ha nem vagy pyrrusi. És olyan magányos vagyok.

Amikor a lány fölnézett rá, Jason megcsókolta, s Méta olyan szenvedéllyel viszonozta a csókot, melyben nyoma sem volt szégyenkezésnek vagy álszeméremnek. Aztán így szólt:

— A kabinom itt van a folyosó végén.