Harry Harrison - Halálvilág 1

Idővel megtanul majd teljesen úrrá lenni rajta, de most már legalább értette, miért nem veszik le a pyrrusiak soha a fegyverüket. Ez olyan lenne, mint lecsatolni a testük egy darabját. A pisztoly lendülése a fegyvertoktól a kezéig túl gyorsan zajlott le ahhoz, hogy érzékelni tudja. Bizonyára gyorsabb volt, mint az agy által kiadott parancs, amely fegyvert tartó helyzetbe irányította a kezét. Olyan volt ez, mintha az embernek egy villámlónyíl lenne az ujja hegyén — nyilvánvaló célból. Célozz az ujaddal, mintha lőnél, s máris ott a robbanás.

Brucco hagyta, hogy Jason egyedül gyakoroljon.; Amikor fájó keze már nem bírt ki több erőfeszítést, abbahagyta, és a szállása felé indult. Befordult az egyik sarkon, s egy ismerős alakot pillantott meg a szeme sarkából, amely távolodott tőle.

— Méta! Várj egy pillanatra! Beszélni akarok veled.

A lány türelmetlenül fordult meg, ahogy a férfi odacsoszogott hozzá, olyan gyorsan haladva, ahogy csak tudott a kétszeres gravitációban.

Úgy tűnt, mintha Méta nem is az a lány lenne, akit a hajón megismert. Nehéz csizmái a térdéig értek, egész alakja elveszett fémes szővetből készült formátlan overaliban. A derekán vastag töltényöv dudorodott. A lány egész megjelenése hidegnek hatott, és távolinak.

— Hiányoztál — mondta Jason. — Nem is tudtam, hogy; ebben az épületben vagy.

A lány kezéért nyúlt, de az elhúzta előle.

— Mit akarsz? — kérdezte.

— Hogy mit akarok?! — visszhangozta Jason alig álcázott dühvel. — Jason vagyok, emlékszel még rám? Barátok vagyunk. Barátok között pedig megengedett dolog beszélgetni anélkül, hogy “akarnának”

valamit.

— Ami az űrhajón történt, annak semmi köze a pyrrusi élethez. — Miközben beszélt, türelmetlenül el is indult. — Befejeztem a rekondicionálást, és vissza kell térnem dolgozni. Te itt maradsz a zárt épületben, így nem is foglak látni.

— Ja, igen én itt maradok a többi gyerekkel, erre célzol, ugye? És persze meg se próbáljak kimenni, előbb még néhány dolgot rendbe kell hoznotok odakint…

Jason elkövette azt a hibát, hogy kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa a lányt. Nem igazán tudta, mi történt ezután. Az egyik pillanatban még állt — a következőben hirtelen elterült a földön. A válla szörnyen sajgott, Méta pedig eltűnt a folyosó végén.

Miközben visszasántikált a szobájába, szitkokat motyogott az orra alatt. Levetette magát sziklakemény ágyára, és megpróbált visszaemlékezni az okokra, amelyek idehozták erre a helyre.

Mérlegre tette őket a gravitáció folyamatos gyötrelmeivel, a félelemmel teli álmokkal és az itteni emberek automatikus megvetésével szemben. Hamarosan egyre inkább sajnálni kezdte magát. Pyrrusi mértékkel mérve valóban gyenge és gyámoltalan. Ha azt akarja, hogy jobb véleménnyel legyenek róla, nagyon meg kell változnia.

Aztán a fáradtságtól kábult álomba zuhant, amelyet csak álmainak üvöltő félelme szakított félbe.

Reggel gyötrő fejfájásra ébredt, és olyan érzés kínozta, mintha napok óta nem is aludt volna. Bevette a gondosan adagolt élénkítőszereket, amelyeket Brucco adott neki, újra eltűnődött a tényezők kombinációján, melyek ilyen szörnyűségekkel töltötték meg álmait.

— Egyél gyorsan! — mondta neki Brucco, amikor találkoztak az étkezőben. — Nem tudok már több időt fordítani az egyéni képzésedre. Csatlakozni fogsz a rendes osztályokhoz, és elvégzed az előírt tanfolyamokat. Csak akkor gyere hozzám, ha valamilyen különleges probléma merül fel, amivel az oktatók vagy az edzők nem tudnak mit kezdeni.

Az osztályok, ahogy azt várni lehetett, szigorú arcú kisgyerekekből álltak. Keménykötésű testükről és elég az ostobaságból — viselkedésükről felismerhetően pyrrusiak voltak. Ahhoz azonban eléggé gyerekek maradtak, hogy nagyon mulatságosnak találják azt a tényt, hogy egy felnőtt is van az osztályban. Az egyik pici padba bepréselődött, piruló Jason nem találta ezt olyan viccesnek.

A normális iskolákhoz való hasonlatosság a tanterem fizikai megjelenésében ki is merült. Először is minden gyerek — legyen az bármilyen kicsi — fegyvert viselt. Emellett az összes tantárgy a túléléshez kapcsolódott. Egy ilyen tananyag esetében az egyetlen lehetséges teljesítmény a 100 %-os volt, és egy-egy óra addig tartott, amíg a gyerekek tökéletesen el nem sajátították az anyagot. A normális iskolai tantárgyak közül egyet sem tanítottak itt. Ezeket feltehetően azután tanulták meg a gyerekek, hogy elvégezték a túlélőiskolát, és egyedül is szembe tudtak nézni a világgal. Ez egészen logikus. Persze tény, hogy bármely pyrrusi cselekvést a logikusság és a higgadtság jellemzi.

A reggel legnagyobb része az egyik derékra szíjazva hordott medikittel való gyakorlással telt. Ez egy fertőzés — és méreganalizátor volt, amelyet a nyílt sebre kellett szorítani. Ha bármilyen méreg jelenlétét észlelte, automatikusan befecskendezte az ellenszert. A használata egyszerűnek, a felépítése viszont roppant bonyolultnak bizonyult. Mivel minden pyrrusi maga tartotta karban a felszerelését — így csak magát okolhatta, ha az felmondta a szolgálatot —, meg kellett tanulniuk minden eszköz szerkezetét és javítását. Jason sokkal jobban csinálta, mint a kis nebulók, bár az erőfeszítés kimerítette.

Délután először tapasztalta meg, hogy milyen egy edzőgép. Az oktatója egy tizenkét éves fiú volt, akinek hideg hangja nem titkolta a gyenge külvil ágival szembeni megvetését.

— Minden edzőgép a bolygó valódi felszínének fizikai másolata, amely állandóan követi a kinti életformák változásait. Az egyetlen különbség köztük az, hogy különböző mértékben halálosak. Az első gép, amit használni fogsz, természetesen az, amelyikbe a a csecsemőket tesszük…

— Ez kedves — morogta Jason. — Igazán hízelgő.

Az oktató folytatta, nem vett tudomást a megjegyzésről.

— …a csecsemőket tesszük, amint megtanultak járni. Lényegében minden valódi, de teljesen hatástalanítva van.

Az “edzőgép” nem a legtalálóbb kifejezés volt rá, mint Jason megállapította, amint beléptek a vastag ajtón. A külső világ egy darabját másolták be ebbe a terembe. Nem kellett túlságosan félretennie a realitásérzékét ahhoz, hogy a festett mennyezettől és a mesterséges naptól függetlenül a kinti világba képzelje magát. A helyszín eléggé békésnek látszott. A láthatáron tornyosuló felhők azonban heves pyrrusi viharral fenyegettek.

— Körbe kell járkálnod, és megvizsgálni a dolgokat — mondta az oktató Jasonnek. — Amikor megérintesz valamit a kezeddel, információkat kapsz róla. így…

A fiú lehajolt, és odanyomta ujját a földet takaró lágy pázsit egy fűszálához. A rejtett hangszórókból azonnal megszólalt egy hang.

— Mérges fű! Mindig viselj csizmát!

Jason letérdelt, és megvizsgálta a füvet. A szál csúcsán egy fényes, kampószerű képződmény libegett. Riadtan vette észre, hogy minden egyes fűszál ugyanilyen. A puha, zöld pázsit halálos szőnyeget képezett. Ahogy fölegyenesedett, megpillantott valamit egy széles levelű növény alatt. Egy lapuló, pikkelyes állatot, melynek hosszú, elvékonyodó feje hegyes tüskében végződött.

— Mi ez itt a kertek alján? — kérdezte. — Ja, persze, adtok a bébiknek valami játszótársat is. — Jason megfordult, és észrevette, hogy a levegőhöz beszél; az oktató már elment. Megvonta a vállát, és megsimogatta a pikkelyes szörnyecskét.