Harry Harrison: Halálvilág 1

sajátját viszont sohasem találta meg. Egészen addig, amíg Kerkkel nem ta-lálkozott, nem talált legyőzőre, sem olyanra, aki hozzá fogható lett volna. Ez nemcsak puszta egoizmus volt. Kézzelfogható tény. Most pedig kénytelen lenne elfogadni azt a tényt, hogy létezik egy világ, tele emberekkel, akik mindannyian fölötte állnak erőben és gyorsaságban. Jason sohasem fog addig megnyugodni, míg erről saját szemével meg nem győződik. Még ha bele is hal a próbálkozásba…

Erről azonban egy szót sem szólt Kerknek. Hiszen vannak más indokok is, amit a férfi jobban meg fog érteni.

— Nem gondolta át, mit mond, amikor kijelentette, hogy nem engedélyezi a Pyrrusra lépésem — mondta Jason. — Azt nem is említem, hogy morálisan sokkal tartozik nekem, amiért megnyertem a szükséges összeget. De mi lesz legközelebb? Ha egyszer ismét szüksége lesz fegyverekre és muníciókra? Nem sokkal jobb, ha kéznél vagyok… a régi jó, bevált módszer… mint kitalálni valami új módot a pénzszerzésre?

Kerk hosszasan elkérődzött a második adag sült maradványai fölött.

— Nem is hülyeség. És el kell ismernem, hogy ez eddig eszembe sem jutott. Nekünk, pyrussiaknak az az egyik nagy hibánk, hogy viszonylag keveset gondolunk a jövőre. Az is elég gondot okoz, hogy napról napra életben maradjunk. így hát csak az adott helyzetekre koncentrálunk, és hagyjuk, hogy a jövő megformálja magát. Velünk jöhet. Remélem, életben marad addig, amíg újra szükségünk lesz a trükkjeire. Mint számos világ pyrrusi nagykövete, ezennel hivatalosan meghívom önt a mi vendégszerető bolygónkra.

Minden költségét álljuk. Azzal a kikötéssel jöhet, hogy a személyi biztonságával kapcsolatos minden utasításunknak eleget tesz.

— A kikötést elfogadom — felelte Jason. Es sehogy sem értette, minek örül annyire, hogy dalolva írja alá saját halálos ítéletét.

Kerk már a harmadik desszertjét fogyasztotta, amikor az órája halkan pittyegni kezdett. A nagykövet azonnal lerakta a villát, és felállt.

— Ideje menni — közölte. — Most már időben vagyunk. Miközben Jason felkászálódott, a férfi aprót dobált a pénznyflásba, míg a fizetve lámpa ki nem gyulladt. Aztán kiléptek az ajtón, és sietve indultak.

Jason meg sem lepődött, amikor egy nyilvános mozgólépcsőhöz értek, nem sokkal az étterem mögött. Kezdett rájönni, hogy mióta elhagyták a kaszinót, azóta egy gondosan megtervezett útvonalon haladnak. A riadó minden bizonnyal már felhangzott, és az egész bolygó rájuk vadászhat. Ez idáig azonban a legcsekélyebb jelét sem észlelték annak, hogy követnék őket. Nem ez volt az első alkalom, hogy Jason mindig egy lépéssel a hatóságok előtt járt — azonban most először engedte, hogy valaki más a kezét fogva vezesse eközben. El kellett mosolyodnia saját engedelmes belenyugvásán.

Annyi éven át magányos farkasként működött, és most szinte perverz örömöt érzett abban, hogy valaki mást követhet.

— Siessünk! — morogta Kerk, miután gyors pillantást vetett az órájára. Hatalmas, döngő léptekkel haladt a mozgólépcső felé. Öt szintet mentek felfelé — anélkül, hogy bármilyen gyanús személyt láttak volna —, mielőtt Kerk lelépett a mozgólépcsőről.

Jason áldotta magát a mindennapos testedzésekért. Azonban ez a nagy rohanás az átalvatlan éjszaka után még így is alaposan megizzasztotta és kimerítette. Kerk normálisan lélegzett, a homlokán egyetlen verejtékcsepp sem látszott; az erőfeszítés legcsekélyebb jelét sem mutatta.

Egy lépcsőn kapaszkodtak fel, aztán a második motorszinten egy csarnok felé fordultak. Ahogy kiléptek a kijáraton, egy kocsi húzott eléjük, a járdaszegély mellé. Jasonnak volt annyi esze, hogy ne kapkodjon a fegyvere után. Pontosan abban a pillanatban, ahogy odaértek, a sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilépett. Kerk egyetlen szó nélkül átnyújtott neki egy papírlapot, és beült a kormány mögé.

Jasonnak épp csak annyi ideje maradt, hogy beugorjon, a kocsi máris meglódult. Az egész helycsere alig három másodpercet vett igénybe.

A sofőrt nem látta jól a hajnali homályban, de Jason még így is felismerte. Természetesen sohasem látta még ezt a férfit, de Kerket ismerve, el sem téveszthette egy pyrrusi lakos jellegzetes külsejét.

— Az Ellustól kapott elismervényt adta oda neki — jegyezte meg Jason.

— Persze. Az váltja ki a hajót és a rakományt. Mire a kaszinó a csekk alapján eljut Ellushoz, már rég elhagyják a bolygót. Na, foglalkozzunk magunkkal! Részletesen elmagyarázom a tervet, nehogy eltévesszen valamit. Csak egyszer fogom elmondani, és ha van valami kérdése, csak akkor tegye fel, miután befejeztem.

A parancsoló hangszín olyan egyértelmű volt, hogy Jason azon kapta magát, hogy engedelmesen figyel. Habár tudata egy része mosolyogni kívánt azon, milyen engedelmesen elfogadta ezt az embert főnökének.

Kerk csatlakozott a kocsival az űrtér felé tartó, szakadatlan forgalomhoz. Könnyedén vezetett, miközben beszélt.

— Ezóta már keresnek bennünket, de egy lépéssel előttük járunk.

Abban biztos vagyok, hogy a cassyliaiak nem akarnak nyíltan színt vallani, így úttorlaszra nem kell számítanunk. Azonban a kikötő nyüzsögni fog a legkülönfélébb ügynököktől. Tudják, hogyha egyszer a pénz elhagyja a bolygót, fújhatják. Amikor megpróbáljuk lerázni őket, biztosak lesznek abban, hogy a pénz még nálunk van.

így hát a fegyverszállító hajó akadálytalanul elhagyhatja a bolygót.

Jason enyhén megremegett.

— Csak nem azt akarja mondani, hogy agyaggalambosdit játszunk, hogy fedezzük a hajó szökését?

— De bizony. Mivel úgyis távozni akarunk a bolyóról, nem árt, ha közben ködösítünk egy keveset. Most hallgasson, amíg befejezem, ahogy mondtam! Még egy félbeszakítás, és kihajítom az útra.

Jason ebben nem kételkedett. Feszülten — és néma csendben — figyelt, ahogy Kerk szóról szóra elismételte, amit az előbb mondott, majd tovább folytatta a terv felvázolását.

— A hivatali autóbejárat valószínűleg szélesre tárva áll a forgalom előtt. És egy halom ügynök fog ott lebzselni álruhában. Esetleg bejuthatnánk anélkül, hogy észrevennének, de kissé kétlem.

Mindegy, nincs jelentősége. Keresztülhajtunk a kapun, egyenesen a felszállópályához. A Darkhan Kincse, amire a jegyünk szól, épp akkor fogja megadni a második figyelmeztető szirénát, és kezdi felhúzni a feljárót. Mire az ülésünkhöz érünk, megkezdi a felszállást.

— Ez remekül hangzik — szólt közbe Jason. — És az őrök eközben piros pacsit játszanak?

— Lövöldözni fognak ránk és egymásra. Mi kihasználjuk a zűrzavart, és meglépünk.

Ez a válasz nem túlságosan oszlatta el Jason kétségeit, de elhessegette a baljós gondolatokat egy időre.

— Jó… Tételezzük fel, hogy a fedélzetre jutunk… de mi fogja visszatartani őket attól, hogy lefújják az indulást, leszedjenek bennünket a gépről, és falhoz állítsanak?

Kerk megvetően végigmérte, majd újra az út felé fordította a figyelmét.

— Mint említettem, a hajó neve Darkhan Kincse. Ha vette volna a fáradságot, hogy tanulmányozza a rendszert a legcsekélyebb mértékben is, tudnia kellene, mit jelent ez. Cassylia és Darkhan testvérbolygók, és riválisok minden tekintetben. Még két évszázad sem telt el azóta, hogy gyilkos belháborút vívtak, mely majdnem mindkettejük megsemmisülését okozta. Most mindketten állig felvegyverkezve semlegesen viselkednek, s ezt egyikük sem meri megtörni. Abban a pillanatban, hogy a hajó fedélzetére lépünk, darkhani területen leszünk. A két bolygó nem írt alá kiadatási egyezményt. Cassylia szívesen megkaparintana bennünket… de nem annyira, hogy megkockáztasson egy esetleges háborút.