Margit Kaffka - Csendes válságok

– Hát a szerelemről nem beszéltek éjfél előtt?

Mariska elgondolkozva, komolyan nézett vissza.

– Hogyne. Azt mondta, hogy a földi egyesülés csömörletes és szomorú, hogy ő már sok beteg mellett virrasztott, akik jajgatva átkozták a testüket. A szív ragaszkodása pedig álság, mert csak az egészen kicsiny gyermekeket lehet büntetlenül szeretni meg az Istent, mert annak a neve mindig egyet jelent, és mindig az, aki volt – ésszel felérhetetlen. – A végin megesküdött nekem Erita nővér, hogy ő boldog.

Az orvos mosolyogva csóválta a fejét, és lerázta a szivar hamuját.

– De mennyit csárálok én itt magának, doktor úr – nevetett a leány. – Még belép franciskánusnak. Tudja mit? Ne udvariaskodjék itt velem – érzem, hogy visszatartom valami dolgától, amikor lefoglalom. Hisz én már egészen nyugodt vagyok.

– Köszönöm. Nagyon őszinte, de nem megyek; meg akarom várni a műtét végét, és igazán, nagyon jó nekem hallgatni, ha maga beszél. Mondjon valamit: valamit önmagáról, az eddigi elveiről. Milyen az élet az olyan nagy leányinternátusokban, ahol idáig volt? A pajtásnőiről meséljen!

– Nem valami szeretetre méltók többnyire – beszélte készséggel a leány. – Vagy üres és hiú bábok, vagy a hisztériáig túlfinomodott idegemberek. Legtöbbször kerültem őket – sokat voltam egyedül, és az igazán jó volt. Néha reggelig is fennmaradtam a laboratóriumban – a kis vegyészlámpán teát főztem, és vastag fadarabokat dobáltam a tűzbe. Akkor olyan teljes beidegzéssel tudtam dolgozni – az éjszakai csendben —, szinte éreztem, hogy bizseregnek, nőnek, terjednek az agysejtjeim, szinte már átfogtam mindent egy gondolatban – ezek olyan fiatal éjszakák voltak. Kár, hogy már vége, most jön a verejtékszagú kenyér, ki kell mennem a világba, és nincs protekcióm – szóval most nyikorog az élet kereke. Nevet rajtam?

– Dehogy. Egyébre gondoltam. Hát a fiúkollégákkal hogy volt, Mariska? Az egyetemen – az érdekes élet lehet.

– Kevésbé, mint hinné – folytatta a leány a bizalmaskodást. – Tudja, mindennap érintkeztünk a fiúkkal, azért nincs meg köztünk az az ibolyaszínű köd, mint a társaságban. Ők meglehetősen ünnepietlenül mutatkoznak a vastag, diákos tréfáikkal, néha szenvelgésükkel, néha az ostobaságukkal is. Egy csoportot azért eléggé szerettem köztük – félig-meddig közéjük is tartoztam, a – szocialista diákokat.

– Ahá! Az “üldözöttek”.

– Nézze, ezek derék fiúk. Persze, túlzók egy kicsit, de lelkesek, komolyak, jól lehet velük vitatkozni, és olyan örömmel tesznek apró bajtársi szívességeket. Persze, nem értek velük mindenben egyet.

– Gondolom. Az asszonynép az elvei mellett érzésben azért mindig arisztokrata marad egy kicsit.

– Az is. Aztán meg ők pózolnak valamicskét. Örökösen fel vannak fegyverkezve az elveikkel; valami furcsa pátosz súlyával, olyan forradalmi, átalakító jelentőséggel csináltak mindent – aszfaltbetyárokat pofoztak, vadházasságokat protezsáltak, utcaseprők kezét szorongatták. Az elveik és a gyakorlati lehetőség közé mindig befért volna három cigányleány; de kedvesek, fiatalosak voltak. Persze, sokat bosszantottam őket.

– Egyikük sem szeretett bele magába?

– Furcsán csinálták ők. Miután először “elv”-ben elhatározták, hogy a jövő férfia a jövő asszonyának az eszébe lesz szerelmes, és kimondták szintúgy “elv”-ben, hogy én igazán nagyon csúnya vagyok; – hát valami bolondos önszuggesztióval vagy heten-nyolcan állandó kultuszt űztek belőlem. De csak egy volt köztük, aki valóban szépnek látott.

– No – és?

A leány elkomolyodott.

– Alighanem az lesz a vége, hogy a felesége leszek.

– A házasság készülő reformja szellemében?

– No nem! Mondom, hogy ők csak eszmei harcosok. Anyakönyvvezetőhöz fog kísérni, sőt paphoz is – annak rendje szerint —, bár kijelenti, hogy csak az én meg a rokonok kedvéért. A cselédünket sem fogjuk magunkkal egy asztalhoz ültetni, ha ugyan lesz cselédünk.

– Hát miből akarnak élni?

– Ő a Bogdán – Vaziliu Bogdán a neve, erdélyi fiú —, segédszerkesztője a pártlapnak, a M u n k á -nak. És ha én is Pesten kaphatnék állást…

– No lám! Eszerint idáig már három csinos kis lehetőségéről tudok az életnek; lehet jómódú falusi földeskisasszony, szelíd apáca és formás fővárosi menyecske. Valóban keresztúton áll. A kosztümök közül a legutolsó illik legjobban magához, az asszonyos viselet – jobban a fodros kötőnél. Érdekesnek kell lennie, nem bájosnak – hatásosnak és nem takarosnak.

Megint valami különös, édeskés árnyalat volt a hangjában, és míg konok buzgalommal nyomkodta a leégett szivar csutkáját az ablakpárkányhoz – a szemüvege fölött kicsit gúnyosan mosolygott. Mintha egyre kérdezne, kutatna, akarna valamit. Ettől a pillantástól nem szabadulhatott a leány; félig érdekelte, félig feszélyezte – és sehogy sem tudta eltalálni, hogy a sohasem látott ibolyaszínű fénycsillám a doktor szeméből ered-e egyenesen, vagy csak az üveg okozza. És úgy hatott rá ez a fiatalos észjárású, arisztokratikus ízlésű öreg, aki az ember komoly érdeklődésével és a férfi kíváncsiságával faggatta őt ebben a különös órában; – mint némely émelyítő és kesernyés orvosságok, melyeket üde és zamatos gyümölcsök szörpjébe rejtenek. Most hirtelen újra odafordult a leányhoz.

– Eszerint mindenáron itt akar állást a fővárosban. Hol próbálkozott már idáig?

– Jártam a minisztériumban.

– Állami középiskola nagyon kevés van Pesten, és szocialista vőlegény rossz ajánlat, azt ne említse! Van valami előkelő embere?

Mariska a fejét rázta.

– Mindössze egy titkár ismerősöm van odabenn. A megyénkből való, hajdan mint szegény diák, instruktora volt a nagybátyámnak, és úgy mondja, a boldogult nagyanyám volt az első szerelme; – ő akkor megyeszép híres özvegyasszony volt és túl a negyvenen. A nagybátyáim azóta meghaltak, vagy elzüllöttek, ez a fiú pedig gyönyörűen indul fölfelé. Már előadták néhány darabját – a szamárlétrán is felvisz az út a tanácsosságig legalábbis, a miniszternek pedig négy eladó leánya van és szegények. Hát eléggé kedves ember ott az én emberem. Ha a kegyelmes, az államtitkár meg az osztálytanácsos nyaralni megy, akkor a személyi ügyeket rábízzák, és talán lehet valamit csinálni, valakit szabadságolni vagy iskolát párhuzamosítani.

– Aligha fog sikerülni. Inkább kerítsen valami asszonyt magának, valami mágnásasszonyt, az ér a legtöbbet. A polgárminiszternek hízeleg, ha egy kékvérű hölgy valamit kér tőle, a másiknak is hízeleg, ha valamit keresztülvihet. Én felajánlottam a pártfogásomat a városnál – de abban talán nem fog bízni, eléggé. Hát csak próbálgasson.

– Ó – hiszen én nagyon, nagyon hálás vagyok!

A férfi újra ránézett a leányra, most már kissé gonoszul és csaknem sértően, éhes szemmel, úgyhogy az egyszerre elvörösödött, és kényelmetlenül fordította el a fejét a betegszoba hűs fehérségei felé. Bántani kezdte a gondolat, hogy ő most haszonvágyból tűri e sajátságos pillantásokat, és a természetes szűziessége fellázadt az erőltetett elfogulatlanság mögött – de azért mégis és mindenekfelett kíváncsi volt a folytatásra. Ehhez az emberhez hasonlóan még senki sem foglalkozott vele, ilyen gúnyosan jóakaró fölénnyel és némi hódolattal.

Egy apáca jött be, ablakot nyitott, hogy a dohányfüstöt kiszellőztesse. Az orvos eldobta a kiégett szivarját.