Margit Kaffka - Csendes válságok

Ráleltek a régi utakra, és mámorosan, szinte öntudatlanul lebegve járták őket keresztül-kasul. A Duna-parton erős szélroham jött szembe velük.

– A gallérját, Viksi, föl kell hajtani.

Az asszony gépies engedelmességgel gyűrte föl a puha prémet, és mosolygott. Így mentek soká, együtt, mint régen.

Csak mikor a csendes, előkelő belvárosi utcába értek, a keskeny átjáróba, ahol a néni lakott, akkor néztek egymásra hirtelen, megrettenve, csodálkozón.

A néni lakása, az öt első emeleti ablak világosságban úszott, a villamos lámpafény kisugárzott a nyitott erkélyajtón is, megvilágította a tömött, szürke kőkorlátot. Felülről zongoraszó hallatszott, és néhány karcsú árnyék járt-kelt a libbenő függönyök megett.

– Hát még most is fogad a néni? – csodálkozott a férfi.

– Újra négy húga nőtt fel – magyarázta suttogva az asszony.

Csendesen, elszomorodva ballagtak a kapuig. A férfi szorongva kérdezte:

– Nem megyünk föl, ugye?

Már a küszöbön voltak, és valami szomorú józanság most már egészen hatalmába kerítette az asszonyt.

– Én fölmegyek, Gábor – mondta most a keresztnevén szólítva őt —, de maga ne jöjjön fel. Tudom, így nem is lehetne, de később se jöjjön, átöltözve sem. Lássa, elfelejtettem mondani az előbb, a néni egészen új bútorokat szerzett megint, és az almaszagú szobából is szalont csináltak most. Lányszalont, mert a mostani húgai közt gazdag lányok is vannak. Általában nagyon megváltozott a néni, én is megváltoztam, maga is. Jobb lesz…

– Mikor jön megint Pestre?

– Nem tudom, éppenséggel nem tudom.

– Viktorin! Nem lehet!

– De. Az jobb lesz úgy, Gábor. Én már olyan jól megszoktam az életet, én már nem is tudnám másképp, nem is bírnám.

– Mi lett belőlünk, Viksi.

– Jobb így. Azért jó, hogy találkoztunk… Az is jó, hogy minden így történt, úgyis elromlott volna lassankint minden, ami valaha szép volt. Isten vele, Gábor, kívánom, hogy hamar egészséges legyen a felesége.

Gyorsan megfordult, és sietve iramlott föl a lépcsőn. Még látni lehetett a puha, finom köntöse egy-egy redőjét, és egyszer megcsillant a hófehér arcbőre is a lépcsőház lámpája mellett. Aztán sietve csengetett be a kivilágított lakásba.

1906

A korai téli alkonyat lomhán hullott egyre lejjebb a tetők meg a kopár internátusi udvarok fölé, mint mikor egy csúnya, nagy, százlábú póknak a hálója növekszik, csak egyre növekszik, és buta rendíthetetlenséggel gunnyaszt a közepében a pók. Hogy mászik az idő – még csak háromnegyed négy. Milyen csupaszok a klastromi kert fái, és hogy terpeszkedik a nagy, rostélyablakú ház két szürke épületszárnya. Unalom – unalom! Nem is jó kinézni az ablakon, mikor az ember csak tizenhét éves, mikor nagy, repeső türelmetlenséggel kíváncsiskodik a jövendője után, és még egy szép, hosszú esztendőre be van csukva ebbe a rettentő kőkoporsóba. Itt ma úgy, mint holnap, kétségbeejtően ugyanaz következik a félórás csengettyűszóra: imádkozás, mise, tömjén, lelkigyakorlat, refektórium, munkatermek, együgyű magolások, halott napok és mély álmú, elveszett éjszakák. És számtanóra, földrajzóra meg zene és újra kezdődik.

Most zene volt, és én zongoránál ültem. Szemben velem a padsorok; pókhálós szemű, álmos leányfejek szép sorjában, és mellettem hátradőlt a széken a soror Annuncia, a mesternő.

Istenem, hisz nagyon jól tudtam azt a darabot. A zongora kötelező tárgy volt: ahhoz a kenyérkeresethez nagyon is hozzátartozó, amire én készültem. Itt kezdtem csak el a szakiskolán, és a lelkem eredendő tehetetlensége lázongott a hosszú, rugalmas ujjaim ellen, de kellett – a diplomához kellett —, és én tanultam, a fajtám lebírhatatlan szívósságával, dresszírozott kötelességtudással, kétségbeesett rezignációval, amíg az ígérkező gyerekagyamban más ritmusok, szóritmusok bontakoztak, és elvontságok leltek formát. Kotta nélkül tudtam én azt a leckedarabot, és amíg a szemem ott a téli ég szürke semmijébe merült – számoltam félhalkan, rekedten, mint a gép: e-egy, kettő, három, né-égy! E-egy…

A szavam elakadt, és ijedve rezzentünk össze valamennyien. Egy kezet láttam, egy torzultan szétterpesztett ujjú, görcsösen gyötrődő fehér asszonykezet, amint megrepkedett a levegőben, aztán ökölbe szorult, és süketítő csattanással vágódott a billentyűkre, az ujjaimra. Kurtán és halkan megcsuklottam a fájdalomtól, és két hegyes köröm csíkos nyoma piroslott a kezem fején. Vért látott serkedni, az arcát sietve eltakarta Annuncia nővér, a következő percben üresen, értetlenül néztünk egymásra. Megszólalt, szinte lángot fújva a lüktető, finom orrlikain.

– Őrült vagy? Hisz ez rettenetes!

A két kezem ölembe hullott. Már derengett bennem a megértés szomorúsága. Hamis akkordot fogtam – igen, már megsejtettem a szenvedést, amit egy disszonáns zárlat okozhatott valakinek, akiben él a muzsika; és hogy vannak napok, mikor valaki csupa érzékenység, csupa kitakart sebhely. Megtörültem a kezem, és valami nagy, ihletett részvét lobbant fel a hangomban.

– Bocsásson meg nekem, soror Annuncia!

Megdöbbent, az ajkán rezgett valami.

– Te bocsáss meg. Hiszen… a kezed! De hát nem érzed, mondd?

– Nem tudom, nővér – suttogtam végtelen levertséggel —, nem érzem a zenét. Más egyebet mindent érzek…

– Mi az a minden?

Lehajolt, hogy a szemembe lásson; megfogta a karom, és éreztem a keze forró lüktetését. A pillantása kutatva turkált bennem. Ismételte:

– Mit érzel?

– Mindent – az egész mindent. Az egész világot.

– A világ nagy.

– Még többet is akarnék – nővér!

– Te…!

Újra a kezem után nyúlt, megfogta, puhán, gyöngéd, kitartó szorítással. A látás perce volt ez, a megértésé. A padsorokból már senki sem figyelt ránk, valami rejtelmes, illatos köd szállongott a szürkekék téli esthomályban; a nővér hátrahajolt, és lehunyta a szemét. A groteszk, porcelánkemény fejdísze megropogott egy töredezett madármozdulatában a finom, intelligens fejének, és a hosszú fátyol nagy, fehér foltban esett a szék karjára. Olyan különös perc volt. Miért volt különös? Nem tudom. De néha az ember látása, mintha léket ütne a rejtelmek falán, valami új beidegzés rezzen át valami új neuronban, és a tudat felérezve kap utána egy megismerésnek, amire talán csak messze évezredek múlva, egy kései unokánk ajka fogja meglelni az illő szót. Míg az ember nagyon fiatal, többször él át ilyen bomlásos, furcsa perceket. Még nem zavarja egyéb.

Megint csengettek. Négy óra volt, már csaknem egészen sötét. A padokban könyveket csomagoltak a künnlakók, az apácajelöltek imához készültek. És a zavar percében valaki szorosan a vállamhoz simult, valaki suttogott.

– Többet nem zaklatlak ezzel, kicsikém!

A borzas hajam közt babrált az a fehér kéz, meghajoltam, és ő elfordult hirtelen. Azontúl sohasem zongoráztatott, elméletből kellett felelnem néha, és a zeneórákon olvastam azontúl komoly, merész és idegen lapokat, anatémás könyveket. Odaát az ó-épületben azt úgysem lehetett volna.

Az ó-épület. Csak egy kopár udvar meg egy szűk utcaköz választotta el az iskolaháztól, amit újabban építettek hozzá. A régi nagy ház anyakolostor volt, lakótermek és kápolnák, tornyok és boltíves, zárt folyosók; a konyhák, a kórház és a sírbolt odalenn élete és halála a klastrom szüzeinek; egy darab középkor volt ez. A levegője beszivárgott a fiatal lelkekbe, mint valami rejtélyes járvány. Voltak közöttük, akik szorosan összeszorított alsó ajakkal, révedező és fásult tekintettel, kimerülten jártak-keltek; mozdulatuk, ahogy a keblük fölött a sötét szőrkendőt összefogták, hasonlított a primitívek palástos, liliomos szentképeihez, kezük az olvasó gyöngyszemét szorította, és a szájuk némán rezgett az imádság szavaitól. Érezni lehetett itt a félhomály szuggesztív erejét. Lenn, a kőkockás templomban, amikor tömjénfelhők mögül imbolygott elő a viaszgyertyák világa, és reszkető fénygyűrűkre, pásztás sugárkötegekre tört szét, ha a szemünk egy kicsit megnedvesedett a hidegtől; itt csak be kellett hunyni félig a szemet, és nem szegezni meghatározott pontra a tekintetet – a többi magától jött. Zengő egyhangúságban, félhalk, zümmögő refrénnel milyen csodásan mélyről szakadtak fel a litániák rejtelmes mondatai, miket a Sáron buja virágmezőiről lopkodott össze e vérontás nélküli áldozat sápadt szimbólumaihoz a kereszténység.