Margit Kaffka - Csendes válságok

És nem jött álom a halvány selyemmel húzott spanyolfal mögé. Egyszer – igen, a más asszonya volt még, egyszer ő is odaadta ennek az embernek az ajkát, egy félig szűzies, de millió vad gondolattal megterhelt kicsi csókra, egy búcsúcsókra.

Előrehajolt arcát, könnyes szemét, vonagló száját adta oda a sok szomjas tilalomból, és a férfi, míg halkan, imádatosan könyörögve alig érintette csókjával, igen – emlékszik —, őrült, vonagló szorítással csaknem összetörte a két kezét, amit a magáéba fogott. Ő akkor azt hitte, sokat, nagyon sokat adott, és egy útszéli parasztleány ugyanazt adta neki, és talán erre sem volt kevesebb szüksége. Ez a Julcsa egészen derék, kötelességtudó ember, ügyes és jóravaló személy. Milyen mérhetetlenül értékes azokhoz képest, akik a kóborlás éveiben pazarul osztottak neki mindent, amit ő megtagadott. Hát ilyen otrombán egyszerű az élet?

Az ember éhes, az udvari ebédek lakomáin pedig csak finom, eszményi játéka folyik az evésnek. Pfuj!

Most már a végleteknél tartott. Azt gondolta: talán minden ajak egyformán értékes, amíg csókolni tud. De miért nem érzik így az asszonyok is – egy munkás, egy kocsis csókját, gyalázat!

A selyemfalon túl megmozdult a férfi.

– Alszol, Ilona?

– Azt hiszem, már aludtam!

– Nézd, asszonykám! Nézd, valamit szeretnék mondani neked. Azt hiszem, ma félreértettél valamit. Az egész egy nagy ostobaság volt. Belátom, hogy nagyon ízléstelen, de te okos és jó vagy, és az egész nem nagy dolog. Ugye, nem vetted komolyan. Ha akarod…

Akadozva, kérve, röstelkedve beszélt, és rekedt iszonyattal sikoltott bele az asszony. Már felugrott volt, sápadtan reszketve ült az ágy szélén, és kezét maga elé tartotta.

– Hallgass! Az istenért! Egy szót sem!

Az ura hozzá akart sietni. De mikor látta, hogy vonaglik az undortól, a gyűlölettől, láztól, haragtól, ijedten hátrált, és nem merte érinteni.

Hetek következtek, amikről nincs mit beszélni. Mindennap reggeliztek és ebédeltek, dolgoztak és társalogtak, mint azelőtt, békés, szerető hitveseknek látszottak szinte önmaguk és egymás megtévesztéséig, és mégis az egész világ megváltozott bennük. Pedig a kicsi, sápadt fiú félve lovagolt a mostohaapja ölében, a szabó elhozta az őszi ruhákat, és Julcsa ügyes bevásárlásokat csinált téli zöldségből.

Ez az élet a pokol minden gyötrelmét hozta valakire, és ez a valaki a férfi volt. Mint valami börtönben, úgy érezte magát. A tömlöc minden fala átlátszó, puha ködből van, és csak amikor nekiront, hogy kimeneküljön, akkor válik kemény sáncfallá. Néha, mikor ránézett erre a komoly, nemesen nyugodt, szomorú asszonyarcra, rázni, fojtogatni, ütni szerette volna vak gyűlölettel. Hát mit akar vele?

Igen, beszélnünk kell egymással! – határozta el egyszer hazamenet.

– Tisztába kell jönnünk – vagy-vagy —, ez az élet nem folyhat tovább. A zavar, kényszer és szégyenkezés költözött be hozzánk, vége a nyugalomnak, már nem tudok dolgozni.

– Hol van édesmama? – kérdezte a kisfiától, aki a karszék támlájából és a függöny lelógó végéből sátort csinált magának, és csendesen üldögélt benne, mert az az ő háza volt.

– Mama ott benn, a díványon!

Csakugyan ott feküdt, nagyon sápadtan, kuszált hajjal, valami ismeretlen testi szenvedéstől elgyötörve. Amikor ránézett az ura, csaknem könny szökött a szemébe. A férfi szerelmének minden nemesebb vonása, a védelem, a gondoskodás, a becézés vágya mind feltámadt benne ebben a percben a szegény összetört teremtés iránt. És valami homályos sejtés is megfogta – mi ez? Az asszony csakugyan halványnak és gyöngének látszott az utolsó hetekben és ő…, talán félremagyarázta… talán…?

Gyorsan lépett közelebb, és csak egy hajszálon múlt, hogy túláradó, gyöngéd szerelemmel elé ne térdeljen bűnbánva, esdekelve: “Aljas kutya vagyok, kívánj akármit, büntess, gyötörj, sírj, fenyegess, de szeress, ahogy én imádlak!”

Mielőtt szólt volna, az asszony arcára nézett. Látta a keményen, szigorú akarattal összeszorított szájat, dacosan lezárt szemeket, görcsösen kapaszkodó vékony ujjait a sötét hajhullámok közt. Az asszony ébren volt, tudta, hogy mellette állt, és nem nyitotta fel szemét. Világos, el akarja kerülni a szóváltást. A férfi pedig csendesen, lehajtott fővel ment ki a szobából.

És megint jöttek hetek, és megint nem történt semmi, vagy ami történt is, azt nem lehetett észrevenni, mert nagyon benn, a legmélyen folytak a napok és éjszakák gyilkos kis tragédiái. A sárga orchideák leszegték fejüket a kertben, és az ablak deres lett néha, a csendes kisfiú pedig sokszor rajzolt ujjával a homályos, nedves üvegtáblán. Már szürke volt az alkonyat, mikorra hazaért naponta az asszony, és csendesen köszöntötte az embert, aki a tűz mellett, a hintaszéken gunnyasztott.

– Ma elseje van! – mondta egyszer bizonytalanul a férfi.

– Igen, elseje.

– Hideg felvágottat fogok venni vacsorára és egyebet. Mert elbocsátottam a cselédet, ugye, nem haragszol?

– Akkor hát majd én csinálok valami vacsorát inkább.

Mikor a tűzhelyhez ért, már belátta, hogy milyen gonosz, lelketlen durvaság van ebben a pár szóban, a rideg, közömbös hangban. Már idesodródott, már nem tudott “jó” lenni. Már nem értette a szívét, csak a gőgös, konok, mindenkit megszégyenítő kötelességtudást.

A csatarendbe állított, tiszta lábasokból válogatott, és csendesen tett-vett körülöttük. Milyen rendes, tiszta volt a Julis konyhája, különös!

Az ura lépett be, kalapban, felöltőben.

– Ilona! Ne fáradjon, kérem! Én inkább elmegyek ide valamelyik kiskocsmába.

Az asszony bólintott, és hallotta távolodni a lépéseket. Már leült, az ölébe tette a kezét, mikor a léptek újra közeledtek. Visszajött.

– Ilona – mondta csaknem kérlelve —, ha te is akarnál jönni, megvárnálak. Mit csinálsz egyedül?

– Én korán fekszem ma, köszönöm! Pityut vidd el inkább.

És egyedül maradt a nagy, kietlen csendességben, és a percek egymást érve peregtek el mellette. Az asszony nagyon homályosan érezte már, hogy ezek a látszólag nyugodtan, egyenletesen lüktető pillanatok a végső konzekvenciáktól terhesek. Miért ma? Valahogy minden megérett, betelt, mintha csak ezzel a mai, közömbös nappal veszett volna el menthetetlenül mindene, amije volt, önmaga is. De azért nagyon soká elüldögélt a konyhaablakban, nézte a kert puszta kóróit, a deres, fiatal fákat, az ég homályos üvegszínét és a kerítésen néhány felfordított köcsögöt. Tudta, hogy történni fog valami, akkor is, ha nem siet, nem határozza el, ha nem is akarja. Így, ölbe tett kézzel, ülve is maradhatna, és mégis elkövetkeznék ma a megoldás, biztosan, mint a vak ösztönök munkája.

És mégis, mikor már egészen besötétedett, felállt, és a szobájába ment. A kis fehér íróasztal, a kedves, percegő tollak. Igen, írni akart, levelet írni. De mit! Igazságot? Hisz tudta, hogy amit most átél és érez, azt szokták hivatalosan “pillanatnyi elmezavar”-nak mondani. Mosolygott is ezen. Itt nincs okfejtés, magyarázat, semmi határozott gondolat, milyen jó, mert ez az állapot át fogja őt segíteni valami nehézségen, ilyen kábultan, most könnyű – és az a fő, hogy azutánra is minden elcsitul. Sietni kell, míg tart ez a könnyű, furcsa zavar. Letette a tollat, és a halántékát fáradt mosollyal hajtotta kicsi forgópisztolya csöve fölé. A ház üres volt, senki sem hallott semmit. És csendesen – egyenként, szinte melódiás csepegéssel esett a padlóra egyik piros vércsepp a másik után. Egy kései légy zümmögött buta mámorban az összetapadt, vértől nedves hajcsomóba keveredve.