Lenke Beniczkyné Bajza - Végzetes tévedés - Regény

– Semmi, rosszul aludtam, kellemetlen álmaim voltak.

– Pedig én is kellemetlent akarok mondani, – folytatta mosolyogva

Eszthey. – Jobban meg kellene válogatnod a házban lakó személyzetet!

Éjjel ki – és bejárnak a palotából. Tegnap éjfélkor távozott innét valaki, midőn hazajöttem.

– Éjfélkor? – kérdé visszafojtott lélekzettel Hermance, s keze, mely a teás csészét tartá, reszketett.

– Vagy valamivel később, midőn hazajöttem, s a kis kapu zárját kulcsommal kinyitottam, egy női alak surrant ki mellettem, és futott az utcza hosszában tova.

– Miért nem tartóztattad föl? – kiáltá oly szenvedélyes izgatottsággal a grófné, hogy férje csodálkozva tekintett rá.

– Mert csak akkor vettem észre, midőn kint volt az utczán.

– Az lehetetlen!

– De úgy van. Beléptemkor kiesett számból a szivar, s azt lehajolva keresgéltem, ezalatt a kapu egy pillanatig tárva maradt, s ő ezt a perczet fölhasználva, kisiklott az utczára.

– Így nem is láttad őt?

– Nem, de fürge, könnyed mozdulatairól itélve fiatal lehetett, mert mint a nyul, röpült végig az utczán.

– Utána néztél?

– Hogyne, sőt utána is mentem volna, ha a sötétben el nem tünik szemem elől.

Hermance gondolkodva nézett maga elé.

– Van fogalmad róla, ki lehetett? – kérdé a gróf.

– Sejtelmem sincs, de tudakozódni fogok utána.

Oly különös, szórakozott hangon ejté ki Hermance e szavakat, hogy férje mindjobban meg volt lepetve, de azt hivén, hogy annak kellemetlen arról beszélni, elejté a tárgyat s kérdé:

– Mikor jön vissza Anika?

– Utolsó levelében azt irta, hogy pár nap mulva.

– Úgy látszik, jól mulat, s talán mégis teljesül óhajtásunk a házasságra nézve.

– Nagyon összeillő pár lenne!

– Mintha egymásnak teremtették volna őket, s ezenkivül Jakab egyike a leggazdagabb embereknek és születésére nézve sem hagy kivánni valót!

– Mindez úgy van, de az, a mi fő, az egyéniségében és jellemében rejlik. Sokszor aggódtam a miatt, hogy Veronika ebben a szomorú társadalomban nem talál olyan férjet, ki méltó volna hozzá, mert ő egészen más, mint a mai leányok.

– Ebben igazad van, ő különös teremtés. A fővárosi élvezetek egészen érintetlenül hagyták jellemét, s olyan, mintha soha ki sem mozdult volna hegyeink közül, – mondá gondolkodva, de nagy melegséggel hangjában Bertalan gróf, – s félek, ha ez a házasság nem jönne létre, nem fog találni olyat, ki megértené őt s boldog lenne vele.

– Azt én is hiszem, pedig ő nem olyan leány, ki boldogtalanságában kárpótlást keresne. A szépségét csodálók terhére vannak, a társadalmi sikerek, luxus, stb. érintetlenül hagyják, s majdnem azt mondhatnám, hogy mindenütt egyedül, elhagyatva érzi magát, még közöttünk is, kik mindent megteszünk, miről tudjuk, hogy örömet szerez neki és éppen azért gyakran reszketek miatta. A hozzá hasonló természetek ritkán vagy soha sem érik el azt, mit az élettől várnak, de mind a mellett szeretném, ha Béla kissé hasonlítana hozzá.

– Az egészen más! – kiáltott föl kissé zavartan Eszthey. – A férfit más mértékkel kell mérni, mint a nőt, s Béla, bár kissé könnyelmű, de ki nem volt az közülünk húsz éves korában, s ő kifogástalan, derék, jó fiú.

– Az atyák sokat elnéznek fiaiknak, s talán ebben rejlik a későbbi baj és szomorúság, mit azok szüleiknek okoznak.

– Lassan kiforrják magukat s később megcsendesednek.

– Nem mindegyik! s félek, hogy fiunk nem azok közül való!

– Fölösleges és időelőtti félelem!

– Mondd csak, Bertalan, óhajtanál te Veronikának olyan férjet, mint

Béla?

Eszthey kissé megzavarodott erre a kérdésre.

– Nem! De a többi leányok nem is olyanok, mint ő, s meg vagyok győződve, hogy Béla boldoggá fogja tenni feleségét, ha egyszer megnősül.

– A boldogság nagyon relativ fölfogás, s félek, hogy e tekintetben nem értünk egyet…

– Én pedig bizonyos vagyok benne, hogy Béla fölött nem kell aggódnunk; ő sokban hasonlít hozzám, s azt hiszem, nem lehet kifogásod ellenem, mint férj ellen, – mondá nevetve a gróf és az asztalon át melegen nyujtá kezét nejének, mit az megszorított, de ajkait, talán akarata ellenére, egy áruló sóhaj hagyta el, minek hallatára Eszthey kissé meglepetve vizsgálta arczát.

– Mit jelent ez a sóhaj? – kérdé enyelegve, de szemöldökei összerándultak.

– Semmi különöst… De bevégeztük a reggelit, s én megyek és tudakozódni fogok az éjjeli szökevény felől.

– Ne büntesd nagyon szigoruan, azonban ne nézd el az ilyen éjjeli kirándulásokat, ha nyomára jösz kilétének, – mondá nevetve Bertalan gróf, s mindketten elhagyták az ebédlőt.

Hermance, bármily nagy erőfeszítéssel igyekezett a reggelinél nyugodtnak látszani, úgy érezte, hogy tűkön ül az egész idő alatt. Ajka beszélt, gépiesen mondta el félelmét fiára nézve, reményét leánya házasságát illetőleg, de gondolatai másfelé kalandoztak, s midőn bemehetett szobáiba, sietve kereste föl Ernesztinet, ki összekulcsolt kezekkel látta őt belépni, s arczán leírhatatlan nyugtalanság és aggodalom volt kifejezve.

– Semmi nyom! – kiáltott föl a komorna. – Már az egész házat kikérdeztem, persze óvatosan, hogy ki hol volt az este, s nem távozott-e valaki a házból? Portást, inasokat, a konyhaszemélyzetet, de senki sem tud semmit, s ha babonás volnék…

– Nem babonáról van itt szó, Ernesztine! hanem meggondolatlanságról! – kiáltott föl haragban kitörve a grófné. – Hogy és miként tünt el ama fiatal leány, azt én már tudom; kisurrant a kiskapun, midőn a gróf hazajött, s nyitva hagyta maga után pár pillanatig az ajtót, de hogy jutott odáig, sötétben, tájékozatlanul, innét, ebből a szobából rajtad keresztül? … Azt kivánnám megfejteni, mi majdnem hihetetlen.

Az öreg komorna szájtátva hallgatta e gyorsan, idegesen kiejtett szavakat.

– A gróf eresztette ki? De hát ő mit gondol róla? – kérdé bámulva.

– Nem eresztette ki, de midőn kinyilt a kapu, ő kiosont mellette, s futott az utczán végig. A gróf utána nézett, de már messze volt, s azt hitte, valamelyik cselédleány szaladt ki a palotából.

– Ez valószinű lehetett volna! De hát miért ment el, s hova lett?

– Azt az Isten tudja, s én csak annak szeretnék nyomára jönni, hogy ment ki innét?

– Valószinüleg mélyen elaludtam és nem vettem észre távozását, – mondá bűnbánóan Ernesztine. – Azonban mondhatom, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy így távozzék egy ismeretlen házból, hol soha meg nem fordult, nem ismerte a helyiségeket, és neki mert menni rossz szándékának és a mi a legkülönösebb, hogy az sikerült is neki.

– Most keresnem kell, de hol és merre? Erre a kérdésre nem tudok magamnak felelni, holott okvetlen föl kell találnom.

– Érdemes ő arra, grófné, hogy fáraszsza magát érte? – kérdé Ernesztine haraggal.

– Ez a tett nem volt szép tőle, de nem is érte, hanem magam miatt kell őt föltalálnom, még pedig mielőbb, mert nincs egy nyugodt perczem, míg nyomában nem vagyok.

E szavak után Hermance komornájától követve, lakosztályába sietett, gyorsan átöltözködött, bérkocsit hozatott, mert nem akart oda, a hová készült, saját fogatán menni s elhajtatott Obrennéhez, mert egyedül tőle tudhatott meg valamit.

A rendőrséghez nem fordulhatott, s természetszerüen azt lehetett következtetni, hogy Dózia oda mehetett csak, hova már az intézetből titkon menni akart, s hol bizonynyal várták őt, miután odamenetele meg volt előre beszélve.