Lenke Beniczkyné Bajza - Végzetes tévedés - Regény

– Nem tudtam czímét, rangját, míg most tudom, kivel beszélek.

– Az nem változtatja meg viszonyunkat. Én neked nevelőanyád vagyok és leszek! Haldokló anyádnak igértem meg, hogy gondoskodni fogok rólad, s azt megtartottam és míg élek, semmi körülményben sem hagylak el. De bizalommal kell lenned hozzám. Nem mondom, hogy szeress, mert az érzés dolga, de arra kérlek, tekints úgy, mintha gyermekem volnál, s gondold meg, hogy neked rajtam kívül senkid sincs e földön.

– Kik voltak szülőim?

– Erre most nem felelhetek, sőt azt hiszem, soha nem is fogok felelni, de hisz az rád nézve mindegy.

– Nem egészen, – viszonzá szomorúan a leányka, – mindenki szereti tudni, kiktől származik, s mindegyik tudta is, a ki az intézetben volt, csak én nem, és ez sokszor nemcsak leverőleg, de szégyenítőleg hatott rám.

– És mégis mostanáig sohasem kérdezted azt tőlem.

– Gyanítottam, hogy nem szeretne róla beszélni, s féltem a felelettől.

– Mi vitt erre a föltevésre?

Dózia körülpillantott a szobában, mely elegáns budoire volt a legkényelmesebben, sőt pompával bútorozva, azután Hermancera függeszté szemeit.

– Nem hittem, hogy az, a kinek mondja magát – viszonzá jelentőséggel. – Obrennét is nagyságos asszonynak hívják cselédjei, s ugyanaz a czím nem illett magára.

– Mi különbséget találtál köztünk?

– Oh, azt könnyen megmondhatom. Grófné szép és előkelő külsővel bír, másforma ruhái vannak, más a modora, beszéde, taglejtése, míg Obrenné nagyon közönséges.

– Lám, lám, mily éles megfigyelő tehetséggel bír a kis Dózia, – mondá nevetve Hermance. – Ki hitte volna, hogy ily birálgatásba bocsátkozik… És mióta keletkezett ez a gyanúd?

– Mióta regényeket olvastam, hol gyakran történik ilyen.

– Regényeket? Obrennénál tehát meg van engedve a regényolvasás! – kérdé kellemetlen meglepetéssel Hermance.

– Nincs! Titokban olvassák ott a könyveket, ő nem tud arról semmit.

– És hogy jutnak a növendékek olyan olvasmányokhoz?

– Két bejáró növendék hozza őket.

– És ezeket nem zárja ki Obrenné intézetéből!

– Nem tudja, s nem is fogja megtudni soha, mert mindnyájan titoktartást igértünk és azt meg is tartottuk.

Hermance pár perczig hallgatott; igen kellemetlenül érinté ez a vallomás, de talán még inkább Dózia hosszú pilláktól árnyékolt szeme, mely kutatóan függött rajta.

– Ez szomorú, – mondá azután megrovó hangon. – Ti nem tudjátok, mily káros hatással van a tapasztalatlan leányokra az oly könyvek olvasása, melyek birálatlanul kezeikbe kerülnek, mielőtt élettapasztalással bírnának, s most már kezdem érteni szökési kisérletedet és kérlek, beszélj nekem arról őszintén.

– Okvetetlen szükséges az? – kérdé Dózia oly száraz, majdnem elutasító hangon, hogy Hermance nemcsak meglepetve, de igen kellemetlen hatás alatt viszonzá:

– Azt hiszem, erre a kérdésre alig kell felelnem s te is meggondolatlanul intézted azt hozzám, mert hiszen tudnod kell, hogy csak az alatt a föltétel alatt maradhatunk jó barátnők.

A leányka lesüté fejét, arczát pirosság önté el, s mintha érezte volna kérdésének helytelenségét, majdnem alázatosan mondá:

– Azért kérdeztem azt, hogy okvetetlen szükséges-e beszélnem, mit Obrenné előtt semmi esetre sem tehettem volna, mert vallomásommal egy valakit kellene vádolnom, kin ő, hozzám hasonló módon állt volna bosszút.

– Ki az? – kérdé nyugtalanul Esztheyné.

Dózián erős habozás látszott.

– Igérem, hogy rajtam kívül soha senki sem tudja meg nevét, – mondá

Hermance.

– Valóban számíthatok arra? – kérdé a leány s elhagyva helyét, a grófné elé térdelt és megragadva annak kezét, bájos, esdeklő kifejezéssel tekintett szemébe.

– Megigértem! – viszonzá Esztheyné, kezét a leányka hullámos hajára téve, ki most kérő, szelid arczocskájával a régi Dózia volt s kire visszaemlékezett, hogy az az első látásra megnyerte rokonszenvét, holott akkor majdnem gyűlölettel közeledett hozzá.

De Dózia e határozott kijelentés daczára még mindig habozott feleletével.

– Egyik növendék társnőd serkentett az intézetből való távozásra? – kérdé Hermance, hogy megkönnyítse vallomását.

– Igen!

– És hova szándékoztál menni?

– Hozzá, ki árva s nemsokára megkapja vagyonát és akkor együtt szándékoztunk élni, miután sem neki, sem nekem senkink sincs, kihez tartoznánk.

– Nem hálátlanság ez, a mit most mondasz? – kérdé neheztelve a grófné.

– Egész történetet kellene elbeszélnem, hogy megértessem elhatározásomat, – mondá zavarral a leány s arcza piros lett, – de azt nem mondhatom el.

– Szóval, nem vagy bizalommal hozzám, pedig ha tudnád, Dózia, mit teszek én érted, lehetetlen, hogy hálát ne éreznél irántam, – kiáltott föl Hermance s szemei könnyesek lettek.

Dózia láthatólag megdöbbent e szívből fakadó fájdalmas hangra; egy pillanatig kérdőleg nézett e könnyes szemekbe, azután ajkához vonta a grófné kezét.

– Bocsánat! – rebegte meghatott hangon, – tudom, hogy nagyon rossz és hálátlan teremtés vagyok s az is maradok mindig.

– Ezt nem akarom hinni és mondani, Dózia. Te fiatal és tapasztalatlan vagy, kinek fogalma sincs az élet göröngyös útjairól s arról a lejtőről, hova a meggondolatlanság sodorhat.

– Ebben igaza van. Nem ismerem az életet, csak könyvekből.

– Örülök, hogy ezt belátod, s talán azt is, hogy én jobb tanácsokat adhatok neked, mint növendék társnőid, vagy a regények.

– Meg vagyok róla győződve, azonban meg kell jegyeznem, hogy Klára nagyon okos leány.

– Klárának hivják! És a vezetékneve?

– Engedje azt elhallgatnom, grófné.

– Legyen, különben is nem nagyon érdekel, miután sem én, sem te, nem fogunk többé vele találkozni.

– Ah, azt nagyon sajnálnám! – kiáltott föl ijedten Dózia.

– Rossz befolyással volt reád, minek most láthatod káros következményeit. Semmivé tette tanulmányaid folytatását, mikre még nagy szükséged lett volna.

– És mi fog történni most velem?

– E perczben még nem tudok e kérdésre felelni. Ma itt maradsz, s holnap majd beszélünk róla. Gondolkoznom kell, mi volna rád nézve a legczélszerűbb.

– Tehát nem haragszik reám, nem vetett ki kegyeiből?

– Arról szó sincs! Azonban nem titkolhatom, hogy fájdalmat okoztál, mert azt hittem, ragaszkodol hozzám és csalódtam!

– Nem, nem csalódott! – kiáltott föl Dózia ijedten. – Nem akartam háládatlan lenni s elhatározott szándékom volt tudósítani hollétemről, bár nem tudtam volna hova czímezni levelemet, miután sem kilétét, sem lakását nem közölte velem, de Obrenné közvetítette volna a tudósítást.

– Okom volt arra, hogy ne tudassam kilétemet. De különben minden hónapban fölkerestelek egyszer, sőt midőn beteg voltál, többször is meglátogattalak és gondoskodtam rólad minden irányban s hogy ki vagyok, az neked mindegy lehetett.

– De miért nem volt szabad azt tudnom, még csak imádságomba sem foglalhattam igazi nevét?

– És valóban imádkoztál értem?

– Minden este és reggel, buzgón, hálateljes szívvel.

– És mégis szó és búcsú nélkül akartál elhagyni?

– Magam sem tudtam, mit teszek… És Klára oly kecsegtetően írta le a jövőt, midőn függetlenek leszünk, tetszésünk szerint élhetünk. Ő gazdag s én örökre vele s nála maradok, a mi, azt hittem, nagy előny rám nézve, mert sejtettem, hogy szegény vagyok, sőt Obrenné burkolt szavakban többször meg is mondá azt nekem, hálára, szorgalomra intve annak kedvéért, ki gondoskodik rólam, mert nélküle nem élvezhetném az ő nagyszerű intézetét.