Lenke Beniczkyné Bajza - Végzetes tévedés - Regény

– Képzeld, Berni, mi történt ma velem; én, ki fél életemet e városban töltém, eltévedtem.

A gróf kételkedve s figyelmesen tekintett rá.

– Egész nap iszonyú fejfájásom volt, – folytatta kissé akadozva a grófné – és azt hittem…

– A reggelinél nem említettél arról semmit, – vágott szavába a gróf.

– Nem akartalak nyugtalanítani oly csekély bajjal, azt hittem elmúlik s végre midőn láttam, hogy nem szűnik a szobai levegőben, sétálni mentem.

– Este egyedül?.. Mily különös gondolat. Miért nem fogattál be?

– Az nem lett volna mozgás s azt hittem, a járás gyorsabb keringésbe hozza véremet s idegességem lecsillapul.

– Tehát ideges voltál?

– A főfájás mindig idegességből ered s tudod, hogy én minden ok nélkül olykor nagyfokú idegességben szenvedek.

– Tudom! De hát hova tévedtél el?

– Arról később, – viszonzá gyorsan Hermance, mert e perczben a szolgák a második tál étellel léptek be s nem akart előttük beszélni.

Mialatt tányért váltottak s az ételt körülhordták, Barnabás gróf kérdé:

– Nem akarsz ma velem szinházba jönni? a darab, melyet adnak, új és nagyon hallom dicsérni.

– Már későn lesz, csak a végére jönnénk, mert még át kellene öltöznöm.

– Sajnálom, hogy éppen ma így elkéstünk az ebéddel, nos, de most, miután ismét magunk vagyunk, folytasd az eltévedés történetét. Mi, mellesleg mondva, igen valószínűtlennek látszik, – mondá Eszthey nevetve.

– Csak nem hiszed, hogy valótlanságot mondok? – kérdé Hermance, kinek nagyon kedve szerint jött ez az udvariatlan megjegyzés s tettetett nehezteléssel függeszté szemét férjére.

– Nem éppen valótlanságot, de leplezni kivánsz valamit, a mi…

– Nos, jól van! Tehát egyetlen szót sem fogok többé kiejteni, a mi késésemre vonatkozik.

– De ha én mégis kérnélek, hogy tedd, – viszonzá ingerkedve a gróf, mialatt igen jó étvággyal evett és ivott, mi a legnagyobb lelki nyugalomra mutatott.

Hermance ajkán szomorú mosoly röpült keresztül.

– Minek? Úgy sem sokat törődöl vele, bármerre jártam, – mondá önkéntelen szemrehányóan, mi nem volt szokása.

– Mondjuk, hogy bizom benned! Ez szebben hangzik, – viszonzá nevetve

Eszthey, mialatt egy pohár bordóit öntött le.

– Köszönöm!

– Mily szárazon, hidegen ejted ki e szót, mintha jobb szeretnéd az ellenkezőt.

– Nem tudom, nem szeretném-e jobban.

– Hermance! – kiáltott föl megrovóan Eszthey. – Csak nem akarod magadat azon hölgyek közé sorozni, kiket férjeiknek félteniök kell?

– Azokat jobban szeretik a férjek.

– Milyen beszéd! Tudod, hogy én effélékkel nem szeretek tréfálni. Házasok között föltétlen bizalommal kell lenni! Az első kétely vagy gyanu megingatja a házasélet bensőségét, s akkor az többé nem is házasság!

– Egyaránt érted ezt férjre és nőre? – kérdé szép ibolyaszínű szemét feszülten függesztve férjére Hermance, ki erősködése daczára kissé zavarba jött erre a kérdésre, de határozottan mondá:

– Kétségkívül!

– És ha például te csalhatatlan bizonyítványát birnád annak, hogy én házasságunk ideje alatt másba voltam szerelmes, mit tennél akkor?

– Ne beszéljünk ily szomorú lehetetlenségekről. Én tudom, hogy szeretsz s a ki egyet szeret, az nem hevülhet másért!

Hermance ajkain elnyomott sóhaj röppent el s miután az ebédnek vége volt, gyorsan emelkedett föl helyéről és férje dohányzójába mentek.

Az ebéd alatti társalgás a ki – és bejáró szolgák miatt csak megszakításokkal folyhatott, míg most egyedül voltak, s a gróf szivarra gyujtva mondá:

– Tulajdonképpen mi okból választottad ma ezt a különös beszédtárgyat, Hermance? Nem emlékszem, hogy ilyenekről házasságunk alatt beszéltünk volna.

– Magam sem tudom. De ne is folytassuk, – mondá gyorsan Hermance, félve, hogy férjének ismét eszébe jut kérdezősködni hollétéről és késése okáról. – Különben is, ha szinházba akarsz menni, sietned kell, hogy a darab legvége előtt ott lehess.

Esztheyt meglepte ez a felelet és sürgetés. Egy futó, kérdő tekintettel függeszté szemét feleségére, azután az órára pillantott.

– Igaz! – mondá félre téve szivarját, – megyek és te mit fogsz ma este művelni, nem jön valaki teára hozzád?

– Nem! Korán lefekszem, mert…

– Még mindig nem mult el a főfájásod?

– Jobban vagyok, – viszonzá gyorsan a kérdett s hévvel tette hozzá:

– Azután a kaszinóba mégy?

– Talán; még nem tudom, ha kivánod, itthon töltöm az estét. De igaz, le akarsz pihenni.

– Igen! Tehát a viszontlátásra holnap.

Bertalan gróf melegen ölelte meg nejét, azután távozott, mialatt az szomorú, fájdalmas kifejezéssel tekintett utána s könnyet törült ki szeméből.

– A ki egyet szeret, az nem hevülhet másért, – sóhajtá, férje szavait ismételve, azután lassú léptekkel ment szobáiba és komornájának csöngetett, ki azonnal megjelent a hivásra.

Hermance az első pillantásra észrevette, hogy az öreg Ernesztine-nek nagyon rossz kedve van s majdnem félénken kérdé:

– Kapott valamit enni az a fiatal leány, kit magammal hoztam?

– Nem, hisz azt mondta méltóságod, hogy senkinek sem szabad tudni a nálamlétéről.

– Igaz, erről elfeledkeztem. Beszéltél vele?

– Olyan büszke az, mintha valami főherczegnő volna; alig felelt kérdéseimre s azután nem szóltam hozzá.

– Némán ültetek együtt egész este? – kérdé csodálkozva Hermance.

– Ő kinézett az ablakon, én pedig kézimunkán dolgoztam.

– Ez különös.

– Honnét hozta őt grófné s mily czélból hozzánk?

– Ma itt fog maradni. Holnap tovább viszem. Most vezesd ide s menj estelizni. A szobád mellett lévő szobában fog aludni, de az estét velem tölti.

– Tetszeni fog neki a lakás?

– A szoba, melyben elhelyezzük őt, csinos és tiszta. Mást nem kivánhat.

– De hát ki ő? Legyen hozzám bizalommal, grófné, – mondá nyugtalanul a komorna.

– Kérdésedre nem felelhetek, Ernesztine, csak annyit mondok, hogy midőn koronként távoztam hazulról, úgy mint ma is, őt látogattam meg, kiről kiskora óta gondoskodom.

– Ezt most legalább tudom. Sok nyugtalanságot okozott nekem gyakori távozása, grófné, s köszönöm, hogy megmondta.

– Nem volt arra ok, – viszonzá mosolyogva Hermance. – Most küldd be vendégedet, ki nagyon elunhatta magát ma este, mihez nincs szokva.

– Azt magam is hiszem, de hát nem akart velem mulatni, – viszonzá nevetve a komorna, s elhagyta a szobát és pár pillanat mulva Dózia lépett be.

Hermance egy pillanatig fájdalmas kifejezéssel nyugtatta a kecses alakon szemeit, ki valóban nagyon szép leány volt.

Tartása egyenes s öntudatos. Megjelenése előkelő, vonásai finomak és nemesek s a gyönyörű szempárban most komoly, majdnem megrovó kifejezés ült.

– Hivatott, grófné, – mondá hideg, ünnepies hangon, s kissé meghajtá magát, azután merev mozdulatlansággal állt helyén.

– Tehát megtudtad, ki vagyok, – kezdé elmosolyodva Hermance. – Ülj ide mellém, s beszélgessünk a történtekről és a jövőről.

– Nekem nincs mondanivalóm.

– Igazán mondod ezt, Dózia. Nem érzed szükségét, hogy bizalommal légy hozzám? – kérdé meghatott hangon Hermance és megölelve őt, a pamlaghoz vezette, s leült és maga mellé vonta.

– Nem tudom, mit akar tudni, grófné.

– Miért hívsz grófnénak, eddig mamának neveztél. Mi változott azóta?