Lenke Beniczkyné Bajza - Végzetes tévedés - Regény

Végre egy boldog asszony! S még hozzá irónő, ami kétszeres csoda. Mert az irói világban még ritkább a boldogság, mint egyebütt. Más fajta ember boldog lehet, ha ő magának semmi baja nincs s dolgai jól mennek, de az irónak az érzékeny lelkénél fogva a mások bajai is fájnak. Világfájdalom, melancholia vesz erőt e gyakorta abnormis természeteken, az élet sötét oldalainak festésébe azért merülnek el, de azok se mindig boldogok, akik felderítik az olvasót; mint ahogy a vidáman szökellő forrás gyakran éles, nagy sziklák közül tör ki, úgy serked ki a humor is nem egyszer fájdalmas sebek alul.

Beniczkyné élete egy szép út ebben a siralom völgyében, egy szép út, göröngyök nélkül való, mindvégig fölfelé visz s ragyogó verőfény önti el. 1840-ben született Pesten, leánya Bajza Józsefnek, a rendkivül tisztelt költőnek. Olyan volt ő, mintha nem is az anyja szülte volna, hanem Bajza gondolta volna ki. A híres császárfürdői bálokon, a platánok alatt, a legkáprázatosabb jelenség, a legjobb csárdás tánczosné, kit országszerte emlegetnek. Már korán megmozdul benne az irodalmi hajlam, nem csak kotillion-emlékeket őriz a titkos fiókjában, de kéziratokat is, melyek lázasan szaporodnak és – mi lehetne nagyobb szerencse egy kezdő iróra – hamarosan férjhez megy egy módos kiadóhoz, Heckenast Gusztávhoz, kit nemsokára 1857-ben megajándékoz egy könyvvel.

Az írónőt az úgynevezett «Schöngeist-ot» kielégítette volna ez a frigy, de e szép lélek még egy sokkalta szebb testben lakott. A legszebb menyecskét hódolattal rajongták körül az akkori idők előkelő gavallérjai. Bajza Lenkének, akármilyen jól választott volna is, éreznie kellett lassankint, hogy jobban is választhatott volna, rövid idő alatt felbontotta házassági kötelékét s 1862-ben Beniczky Ferencznek, a pestmegyei fiatalság egyik legképzettebb vezér alakjának nyujtotta kezét.

Ez a házassága boldog és zavartalan maradt egész haláláig s mindenben kielégíthette, mert mig neki a megfelelő vagyoni viszonyok mellett módjában volt irószobájába vonulni s csendesen elmerülni képzeletvilágába, addig a férj is közpályákon foglalkozhatott s a beállott alkotmányos élet folyamatjában majd mint országgyülési képviselő, később mint szolnokmegyei főispán, majd belügyi államtitkár, szinházi intendáns s végül pestmegyei főispán, egyre emelte neje társadalmi állását is s lett lassankint méltóságos, sőt excellentiás asszony. Hiszen a szaporodó kötetek is elég öröm, de a szaporodó czímek se okoznak migraint, kivált az asszonyoknál.

Sokat írt. Legtermékenyebb összes női iróink között, a hatvanas és a hetvenes évek szépirodalmi lapjai tele vannak az ő novelláival és regényeivel. Gyakran látja szalonjában az irói köröket, nagy összeköttetései vannak, néhány novellája németben is megjelenik a jó Silberstein fordításában. A hetvenes években keletkezett Petőfi- társaság őt is beválasztja tagjai közzé s így lesz az első nőiró, akit az irodalmi férfiak bevesznek a czéhbe. Noha társadalmi állásánál fogva az arisztokrata társaságokhoz tartozik s azoknak egyik kedvelt nemes alakja, nem a főrangu műkedvelők mennyezetes magaslatáról nézi az igazi irókat, hanem egész lélekkel közéjük számítja magát, látogatja a Petőfi-társaság üléseit, folytonos érintkezésben van szerkesztőkkel, kiadókkal, irókkal, részt vesz apró-cseprő bajaikban, kisszerű intrikáikban és pártoskodásaikban, sőt a Parnassusra való csörtetéseikben is, mint bármely vérbeli bohém.

Amint korban előhalad, egyre termékenyebb lesz, regényei, kivált a nyolczvanas évek óta, kettesével jelennek meg évenkint, a Mártha és a Tévesztett utak után 1884-ben Ruth és a Fátyol titkai jelennek meg, a következő évben már három regénye jön (Az első nyom. – A porban született. – Nem ösmerem a mult történetét), az azutáni évben, 1876-ban már négy (A vér hatalma. – Zárt ajtók mögött. – Saját kezébe. – Az erdei lak.) Később ez a termékenysége megcsappant, de nem is lett volna jó, ha szorgalma olyan arányban növekedett volna, mert az irály pongyolasága és a szerkezet lazasága e kövér esztendőkben a legszembetünőbb.

Tárgyait a főrangu világból merítette, melyben élt, mint annak jelentékeny tényezője, de nem az életből rajzolt, hanem franczia regények után, melyeket olyanok írtak, akik talán nem is hatoltak be a főrangu világba; hősei és hősnői a sikos parketteken, puha szőnyeges boudoirokban, parfümos levegőben élnek; szeretnek, csalnak és csalattatnak, diadalmaskodnak és elbuknak. Nem volt elég írói ereje e megfestett (különben a természetben is szintelen) magyar főúri köröknek külön levegőt, karaktert és ízt adni (pedig valami megkülönböztető mégis van bennök); az ő alakjai bizony csak marquis-k és marquise-ek, akik magyar nevek alatt bujkálva, áttették mulatozási szinhelyüket Párisból Budapestre. De ettől eltekintve, nem lehet eltagadni, hogy novellái és regényei a jó ízlést szolgálták és a nemesebb irányokat s előadási modora nem nélkülöz bizonyos, inkább asszonyias, mint művészeti bájt, mely az olvasót kellemes hangulatba ringatja. Találóan nevezték Magyar Marlittnak; semmivel se volt rosszabb, de jobb se, mint a kis Thüringen e folyamatosan mesélő nénikéje.

Későbbi regényeivel, lassabban írván őket, a jellemekre és pszichológiára ügyelve, kiengesztelte a kritikát is, mely a legnehezebben hódolt meg a szép asszonynak. A közönség, kivált az asszonyolvasók, állandóan kedvelték, úgy, hogy regényei, ami csak a legkiválóbb írókkal esik meg nálunk, egyöntetü összkiadásban is megjelentek, mint aránylag kelendő portéka a könyvpiaczon.

Férje intendánssága idején szini irodalommal is próbálkozott, de a nemzeti szinház közönsége – ahogy ő szokta magát a regényeiben előkelően kifejezni – «fel ette hűvösen fogadta».

Ez volt talán az egyetlen bárányfelhő a derült, napfényes égbolton, mely áthajlott életútja fölött – az utolsó mozdulatáig, az utolsóig, mellyel az örök éjszakába lép.

Meghalt – 1905. április 2-án.

Mikszáth Kálmán.

– Ernesztine, a kalapomat.

– Itt van a kezemben, de ujra kérem, ne menjen grófné.

– Miért fecsérled a szavakat? Minden hónapnak ezen a napján felöltözöm, úgy mint ma. Télen fekete szőrruhába, szürke nyúlprémes bundába, s a kalappal, melyet négy forintért vettél számomra a Kerepesi-úton. Keztyűim kopottak, a lábamon sárczipők. Nyáron szürke vászonruhába, mely talán még egyszerübben fest, mint a téli öltözék, s az utczán mindenki legföljebb nyelvmesternőnek néz, a ki óraadással keresi kenyerét és te rendesen lamentácziókkal akarsz visszatartani utamtól! Miért? Hisz úgy is tudod, hogy az hasztalan!

E szavakat magas termetű, komoly, okos kifejezésű, harmincz-negyven év között lévő szép asszony ejté ki nevetve, s komornájához beszélve, mialatt az kalapját fejére illeszté, de kinek nagyon komor, megrovó tekintete mulattatni látszott úrnőjét.

– De hát hova megy, grófné?

– Hányadszor kérded ezt, Ernesztine? – folytatta a tükörtől visszafordulva Hermance grófné, s ujra jóízüen nevetett; majdnem csúfolódva ejté ki szavait. – Mondd, miért akarsz visszatartani, hisz tudod, hogy rossz helyre nem megyek!

– Nem tudom.

Komor, megrovó, de kissé bizonytalan hangon voltak e szavak kiejtve, s a grófné gyors pillantással mérte őt végig, kinek öreg, ránczos arczát e tekintetre sötét szégyenpír borítá.