József Gaal - Szirmay Ilona - Történeti regény

Az örökké megujuló történettel indul meg ez az élet is. Anyját korán veszti el, apja ujra megnősül, minélfogva elveszti apját is; a mostoha kimarja előbb az apja szivéből, aztán a házból, világgá megy támasz nélkül, apja haragjával, küzdelmek, szenvedések erdején keresztül.

Gaal József a fokosok fénykorában, 1811-ben született az ólmos botok vármegyéjében, Szathmárban, hol atyja gazdatiszt volt a Károlyi grófoknál. Abban az időszakban a magyar műveltség a gazdatiszteknél és a nemesi udvarházakban húzódott meg; se följebb, se lejebb be nem vették még. Maga az öreg Gaal is verselő ember volt és szenvedélyes praenumerans. A kis Józsiban már korán mutatkozott némi mesemondási talentum. Pompásan, ötletesen adott elő mindent. Ez a tulajdonsága felkölti benne az irodalom művelésének vágyát. Sokat olvas, mindent, a mi a keze ügyébe esik. Kölcsey nimbusa közelről perzseli. S még élesebb sarkantyú a szoros barátság, melyet az egyetemen Szalay Lászlóval és báró Eötvös Józseffel köt, kiknek esze már ifjonta magasra hord. E két jó barát közt ő is bontogatni kezdi szárnyait, verseket ír, midőn lecsapnak rá a megélhetés gondjai. A mostoha anya ármányainak sikerül őt összeveszíteni apjával s 18 éves korában egy garas pénz nélkül elhagyja az atyai hajlékot, hogy elbujdosson a bizonytalanságba és csak 32 éves korában tér abba ismét és utoljára vissza, de már akkor, mint hires író, kit Szatmár városa (a hol atyja 1843-ban lakott) ünnepélyesen fogad, s tiszteletére este a szinházban az ő darabját, a Peleskei nótárius-t adják, a melyhez fogható magyar bohózatot még azóta se írtak.

De az elbujdosott árva fiúnak nagy utat kellett megtennie a Peleskei nótáriusig. Mint nevelő és másoló tartotta fenn magát az egyetemen, hol életkedvét, szivósságát a két jó barát vonzalma aczélozta. Velök élt, velök érzett és gondolkozott, de fényes pályájukon követni nem tudta. A korán hámba jutott kis csikóból nem lesz jó versenyparipa. Gyorsan emelkedtek ezek, ő lassan döczögött utánok, de az ő levegőjükben és hiven utánuk mindenütt.

A Szalay atyja titkár volt a helytartóságnál, az Eötvösé magas rangú hivatalnok. Ők ketten segítették be a fiaik jó pajtását egy kis hivatalba a helytartóságnál.

Vidám, megenni való fiatal ember lett, csupa elevenség, tréfa és kedélyesség. Az egész országban híre támadt, mint «a legkedvesebb diskuratornak». Mindenki szerette, a hol megjelent, felvillanyozta a társaságot. A nők is rajongtak érte, pedig nem volt csinos ember, mégis számos szerelmi kalandját mesélték.

Víg pajtás azonban csak üres óráiban volt, hivatalnok társai közt a kedélyes budai kis vendéglőkben, melyeknek kocsmárosai versenyeztek érte, mert a hova ő járt, az a hely divatba jött. Bent a hivatali szobában pontos, lelkiismeretes, otthon este pedig a legtermékenyebb irók egyike.

Sok mindenfélét ír, könnyen dolgozik, mint a milyen könnyen hozza a rét a maga virágait. Versei, apró novellái a Kovacsóczy Urániájá-ban, majd a Munkácsy által szerkesztett, különben gyarló Rajzolatok-ban kezdenek sűrűn megjelenni a harminczas évek közepén. A versekben nem mutatkozik sem eredetiség, sem hangulat, egyszerű, jelentéktelen klapancziák, de mint elbeszélő, egészséges humorral, sok elevenséggel és meseszövési ügyességgel fogja meg az olvasót. Az igénytelen helytartósági számjegyző neve ismerősen és rokonszenvesen fonódik a legjobbak közé; még a nagyképü kritika is Fáy András- és Kovács Pállal egybe emlegeti.

Barátjai, sikerei, de kivált lebilincselő, szinte varázslatos modora révén bejut a legelőkelőbb körökbe, a hol csodálatos tapintattal mozog, soha sem felejtvén el, hogy ő csak kis hivatalnok, mint a hogy nem felejti el a kis hivatalnokok sokszor alacsony mulatozásainál, hogy ő Eötvösék barátja.

Elbeszélései leginkább haramia-történetek, mert ezek keringnek a népdalokban és a szóbeszédekben. A rabló-romantikának tápot nyujt bár, de legalább közelebb hozza az olvasót az eddig szerepelt varázslók, hosszúszakállú remeték és titokzatos tündérek helyett a valóságos élethez. Míg más olvasóközönségek királyokkal, méltóságos lordokkal és ladykkel álmodják álmaikat Scott Walterék jóvoltából ősrégi várak zajában és ragyogásában, addig a magyar közönség jól mulat a Zöld Marczi csinytevésein. Egy kis jellemzés, tájleirás, a párbeszédekben némi természetesség már mutatkozik, mint mikor a zöld gyümölcs kezdi fölvenni az érettség pirosló, kéklő vagy aranysárga szineit. Gaal József a szó szoros értelmében átmeneti író; úgy áll a hid közepén, mint Nepomuk János szokott. A régi úttal nem tud végkép szakítani, de jelzi már a másik partot.

Első nagyobb munkája a Szirmay Ilona czimű regény, nagy haladás a magyar elbeszélő irodalomban. Az akadémia pályázatára nyujtotta be 1836-ban. A regény jó volt, hanem az esztendő volt rosz a regényre. Ugyan akkor érkezett be annyi regényszűk esztendő után a Jósika Abafi- ja is, mely Szontagh Gusztávot, a regények birálóját arra a lelkes felkiáltásra készté: «Uraim, le a kalappal!» Abafi nélkül Szirmay Ilona előre láthatólag ugyanazt a nagy hatást teszi, de hát Abafi megvolt, vele egyszerre ugrott ki a napfényre és végre Szontagh Gusztáv is csak egy kalapot viselt a fején egyszerre és az már le volt emelve.

Szirmay Ilona tehát nem tette meg a kivánt hatást, daczára jelességeinek; sőt az a kis figyelem is, a mit keltett, elveszett a Jósika dicsőségének fölvert porában. A szerény, finom és gyöngéd érzésű Gaalban nem az irigységet és a versenyzési vágyat keltette fel az eset, hanem a bámulatot Jósika iránt a saját tehetségében megrendült hittel kapcsolatban. Elvesztette kedvét a regényiráshoz, mondván:

– Jósikát úgy sem érhetem utol; minek erőlködjem?

A helyett színművek irására vetette magát annyival is inkább, mert ugyancsak akkor, midőn Szirmay Ilonát elhomályosította Abafi, A király Ludason czímü vígjátéka dicséretet nyert az akadémián s előadva zajos tetszést aratott. Még ennél is jobban tetszett a Szerelem és champagnei, míg a harmadik színműve: A peleskei nótárius, melynek tárgyát Gvadányi jóizű verses krónikájából merítette, egyszerre meghódította a közönséget. A legjobb színműirónak tartják és játszák szerte az országban darabjait. Itt éri el Gaal írói működésének tetőpontját.

Derűre-borúra írja most már a darabokat, sokszor nagyon felületesen és elhamarkodva, úgy hogy némelyik Tiszavirág életű, – míg nem megjelenik egy napon, mint a regényírásban Jósika, itt is a valódi mester, Szigligeti Ede.

Tőrül metszett darabjai felvillanyozzák az országot, sőt Gaalt is, de egyszersmind megdermesztik, csüggedten ejti ki kezéből színműírói tollát, mintegy udvariasan kitér a Szigligeti útjából:

– Utol nem birom érni, minek erőlködjem?

Munkássága mind szűkebb térre szorúl, marad ezentul a kis lélekzetü novelláknál, azokat sem a maga kedvéért írja, mint inkább a szerkesztők csikarják ki tőle. Egyre ritkábban veszi fel tollát, hogy mint Széchenyi, majd később mint Kossuth politikájának hive, egy-egy szatirával vagy poemával ostorozza a táblabirói maradiságot. Szerénységében azt hiszi magáról, hogy visszamaradt a kortól.

De e közben korántsem háborgatja a divatból kijött nagyságok világfájdalma, nyugodt, egészséges és friss ezentúl is. Se az étvágya, se a gyaloglási szenvedélye, se a vidámsága nem hagyta el, csak ő hagyta abba a hírnév utáni futkározást. Találóan írja róla Tóth Lőrincz: «A budai várban lakott; reggelire megnézte egy kicsit Pestet és itt lakó barátait, azután felment a hegyre hivatalába, innen visszajött ebédelni a Sasba, fekete kávéra átsétált ismét Budára, onnan egy kis sétát rögtönzött a Zugligetbe, keresztül a Svábhegyen, talán megérintve Budakeszit is; a szinház-időre visszajutott Pestre, a szinházból haza kisért egy-egy ismerős családot talán ismét Budára, s még azon este ott kaczagott velünk a Sebestyén-téri Csigában poharak mellett.»