József Gaal - A peleskei notárius - Bohózat három szakaszban négy felvonással

Gaal József boldogult tagtársunk emlékezetének hozom ez igénytelen koszorút. Meggyőződésem szerint, az ily emlék-koszorút a gyors hervadástól vagy annak alkotó ügyessége és kitűnő tekintélye őrzi meg, a ki fűzi, vagy annak tündöklő és maradandó érdeme, kinek sírjára leteszszük. Én saját gyönge tehetségemben nem bízván, igyekeztem a virágókat hozzá a boldogult életéből és irodalmi érdemeiből gyűjteni. Ez az oka, hogy eddig késtem.

A boldogultnak én csak jó ismerőse, de meghitt barátja nem voltam; életadatait nem ismerem, sem azon benső és igazi jó baráttal közleni szokott indokokat, örömöket és reményeket, melyek oly fényesen megkezdett irodalmi működésében egykor lelkesíték; sem azon kételyeket, aggályokat és tán kiábrándulást, melyek tevékenységét – a drámai irodalom legnagyobb kárára – egyszerre s oly váratlanul elzsibbaszták, s fájdalom, végkép megszűntették; s épen élete délpontján, midőn a megért itélőtehetség, a meggazdagodott élet- és világismeret, s a már megszerzett színpadi jártasság után, vígjátékírói tehetségétől maradandó becsü műveket várhattunk volna. – De a késedelmet nemcsak életadatainak nem ismerése okozta.

Mint a tisztelt társaság előtt is tudva van, Gaal József irodalmi működése az 1849. előtti időszakra esik; apróbb dolgozatai a lapokban elszórva jelentek meg, s egybegyűjtve nincsenek; színművei pedig, melyek legkitűnőbb érdemeit képezik – egyet kivéve – a színpadról már ezelőtt húsz évvel letűntek: ennél fogva, hogy az írónak képét csak némi hűséggel is visszatükrözhessem, műveivel újra meg kellett ismerkednem; s ha emléke iránt méltányos és igazságos akartam lenni, vissza kellett emlékeznem azon kornak a mostanitól sokban eltérő viszonyaira, melyek közt azon művek világot láttak; mert a jelen korban, habár kicsinyeknek látná is az ő műveit az innét messziről szemlélő kritika, minél közelebb megy azon elmúlt korban hozzájok, annál nagyobbaknak fogja találni.

Gaal József, székely eredetű, Dálnokról, honnan a múlt században nagyatyja István, Szatmármegyébe kijővén, Károlyi Antal grófnak kitűnő gazdatisztje lőn. Atyja József, ugyane földesuraságnál nyert alkalmazást. Édes anyja, Marsóvszky Józefa, ugyanott az uradalmi főügyésznek leánya volt. A mi Gaalunk 1811-ben, decz. 12-én született.

A szelíd, jóságos, édes anya képe legdrágább ereklyéje a szívnek; még az elfajult, elhidegült vagy erkölcsileg sűlyedt lelkekben is, mint édes fájó emlék tűnik föl, mihelyt a balszerencse érintésére csak egy kissé magába száll: hát még a tisztább, nemesebb, szépre és nagyra törekvő s mélyebb érzelmű költői lélekben! – Az ily szelid, jóságos édes anya tanit először szeretni; bennünk a természet ős vadságát szelid oltványaival megnemesíti; gyakran szellemi növésünknek irányt ad; s még akkor is, midőn porrá lőn, emléke őrangyalul és vígasztalóul lebeg előttünk, mindig csak a jóra intve.

Gaal Józsefnek ilyen édes anyja volt. Anyai szeretetének és türelmének csak egy pár megható példáját közlék velem; de e tündöklő vonások kiegészítik e gyöngéd arczképet. A kis fiút e gyöngéd lelkű jó anya térdein látjuk; ő tanítja először édes magyar nyelvünk betűire; midőn a fiú Károlyba az elemi iskolákba ment, olvasni és írni édes anyjától már otthon megtanult. Fájdalom, e szeretetdús anyától válnunk kell, mint meg kellett válni a hét éves fiúnak: a kérlelhetlen halál ily korán tette anyátlanná. A végbucsú szívszaggató volt; de a testileg megtört nő lelkét az anyai szeretet és gondoskodás a halálban erőssé tette. Felülemelkedve a hiúságon és minden gyöngeségen, utolsó kérelme is az volt férjéhez, hogy fiának adjon minél előbb anyát. Érezte, mi vala ő fiának, s tudta, hol kezdődik az árvaság. Ezért írja a mi Gaalunknak édes atyja önéletrajzában, e velem is közlött sorokat: «Így maradván József kis fiammal özvegységben, szünet nélkül való szomorú napokat éltem, melyek hogy egészen le ne nyomjanak, és éltemet még keserűbbé ne tegyék, e gyászos életem viszontagságait minden módon igyekeztem enyhíteni, és édes anyám unszolására… és megemlékezvén elhúnyt néhai kedves feleségem utolsó javallásáról, erős tusakodásaim után, Szatmáron sósperczeptor Haby Ferencz úr leányával, Katalinnal a hitet letevén… házassági életre léptem».

Ezzel összefüggőleg, a mi Gaalunk egyik öcscse hozzám a következő sorokat írta, melyek költőnk gyermekéveire legtöbb világot vetnek: «Tehát atyja még ugyanazon évben megnősült szeretett neje javallatára, hogy az árva kis fiú anya helyett anyát nyerjen. De bár mostohája, különösen első gyermeke születéseig, mindent elkövetett, hogy az édes anyát pótolja, nem lehetett egészen az, kinek emléke a már gondolkodni tudó gyermek lelkében élt. Mogorva, magányt kereső gyermek öreggé vált; játékszerek után nem vágyott s anyja térdére dűlve inkább hallgatta órákig az öregebbek beszédeit, mintsem gyermekpajtásait kereste volna föl. Atyja, bár maga is komoly természetű, aggódva nézte a bánatos fiút. Sokan kora halálát kezdék jósolni, s tanácsolták, hogy az apai háztól el ne bocsássák; de atyja keresztül látván a dolgok állását, az ellenkezőre határozta el magát. A fiú eddig Károlyban a nagyatyai háztól járt iskolába, hol szüntelen emlékébe hozták édes anyját; atyja azért Szatmárra vitte, hogy idegenek közt élve, feledje a multakat s tanulja viselni az élet terheit. Eleinte az otthont megszokott fiúra nézve keserű volt; de – mint a következés mutatta – sikert igérő; sőt lehet mondani, hogy a fiú egyik szélsőségből a másikba esett: néhány év múlva társai közt ő volt a leghumorteljesebb.»

De atyja nemcsak komoly természetű, hanem tudományosan képzett férfi is volt. A klasszikai latin irodalmat jól ismerte, a költészetnek annyira kedvelője volt, hogy ifjabb éveiben maga is írt magyar verseket, 1803-ről kéziratban egy kötetecske verset közlöttek velem. Nem leng át ezeken magasabb tehetség, s az enyészettől csak a kegyelet őrzé meg családi emlékűl: de annak kétségkívül bizonyítványai, hogy a latin irodalom szeretetét, melyre e versekben gyakori a vonatkozás, már az apa csepegtette a fiúba s az épen nem volt ellenére, hogy fiából költő váljék, mi az anyagi jólétet néző apák előtt még most sem nagyon kivánatos. Némelyek, hihetőleg balértesűlés nyomán, az apa és fiú közt némi feszült viszonyt említettek. Ennek semmi alapja nincs. A szerető apa, ámbár későbbi házasságaiból családja tetemesen megszaporodott, s az élet gondjai súlyosan nyomták, tőle telhetőleg az első szülöttről is folyvást gondoskodott. De büszke is volt rá.

Midőn 1843-ban, hosszas távollét után a Peleskei nótárius hírneves írója Szatmáron meglátogatta, az nemcsak a családra, de a városra nézve is valódi ünnep volt. Az apa az ottani kaszinóban, melynek egyik alapítója és elnöke volt, örömsugárzó arczczal mutatta be fiát; s este a színházban, melynek indítványozója s egyik legtevékenyebb építtetője épen ő volt, s melyben a szerző tiszteletére a Peleskei nótáriust adták, míg a közönség folytonosan kaczagott, tapsolt és éljenzett: ő mélyen meghatva, az öröm édes könnyeit hullatta. Ez volt utolsó találkozásuk, s a szerető apának legfőbb jutalma: fiának diadala.