Lenke Beniczkyné Bajza - Végzetes tévedés - Regény

A következő szavakat elharapta, azután majdnem fönnhangon mondá:

– Eh! Mily badar eszme! Hisz gyermekkora óta ismerem őt. Mily ostoba gondolatokat idéz föl az emberben a harag és kielégíthetetlen kiváncsiság. Nem törődöm vele.

Lassan vetkőzni kezdett s érezte, hogy fáradt. Öreg volt, meghaladta a hatvan évet, s már kissé nehezére esett állása. Volt ugyan segítsége, de a grófné nagyon pontos és fáradságos kiszolgáláshoz volt szokva s ő éppen úgy, mint hosszú évek előtt, teljesítette kötelességét.

Az órára pillantott, s látta, hogy éjfél elmult. Rendbe rakta ruháit ágya mellett és kioltva a villámosfényt, lefeküdt, s nem sokára egyenletes lélekzetvétele mutatta, hogy alszik, nem sejtve, hogy mi történik a mellékszobában mellette.

Dózia, midőn becsukta ajtaját, az ablakhoz állt, s letekintett az utczára, mely teljesen néptelen volt. Mint mondtuk, nappal is kevés ember fordult meg a palota közelében, s most néma csönd honolt benne, bár nem volt sötét, mert fényes holdvilág sütött, melynek fehér fényénél minden tisztán kivehető volt.

Miután egy ideig így állt, gondolkodva kezébe vette kis utitáskáját és halk léptekkel közeledett a mellékszoba ajtaja felé, hol sejtette, hogy a komorna már lefeküdt, alszik s halkan nyitotta meg azt és hallgatódzott.

Finom hallásához eljutott az öreg nő lélekzetvétele, miből azt következtetve, sőt biztosra véve, hogy alszik, nesztelenül lépett ki a szobából és közeledett a szemben levő ajtóhoz, mely nem volt bezárva s halkan nyilt föl és ő észrevétlenül jutott abba a kis négyszögű előszobába, melyből egyik oldalon a grófné szobái nyiltak, hol a grófnéval az utczáról feljött, a mire tökéletes jártassággal emlékezett. Megindult tehát abban az irányban s remegve tette kezét a kilincsre, félve, hogy az be lesz zárva, miután a komorna szobájának ajtaja nyitva volt.

De a kilincs nesztelenül engedett s ő kilépett ama helyiségbe, melyből az oldallépcső lefelé vezetett és hol a lecsavart villany még némi világosságot terjesztett.

– Jó csillagom, segíts, – suttogta halkan s lehaladt a lépcsőkön, de most zárt ajtó előtt állt, s nem tudta, mitévő legyen. Fogalma sem volt arról, hova vezet az a hosszú folyosó, mely jobbra-balra nyult előtte, de sejtette, hogy egyik oldalon az a főkapunál végződhetik.

Tünődve állt helyén s reszketést érzett tagjaiban, de gyorsan okoskodni kezdett helyzete fölött.

Mit koczkáztatok? – gondolta bizonyos daczczal, – ha rajtakapnak a szökésen, a grófné és a komorna tudják, hogy nem vagyok tolvaj s legföljebb dorgálást nyerek és visszavezetnek szobámba.

A ház úrnője hozott ide titokban, nem akarja, hogy tudják a palotában kilétemet és ha tudatják vele, hogy el akartam menni, ő nem fog lármát csinálni! Hogy tolvaj nem vagyok, azt belátják, s ha kivánják, ezt a kis táskát itt hagyom zálogba, s el fognak engedni menni… Azért legjobb, ha a főkapu felé fordulok, hol még ébren lesz valaki s kibocsát az utczára…

És meg akart fordulni, hogy a folyosón végig menjen, de e perczben kulcsot hallott a zárba illeszteni kivülről s gyorsan fölnyilt a kapu és egy férfialak lépett be rajta égő szivarral szájában, melyet beléptekor kiejtett ajkai közül s lehajolt utána és mielőtt a kaput bezárta volna, keresgélni kezdte szivarját. E perczben azonban szélgyorsasággal érzett valakit elsuhanni maga mellett. Gyorsan fölugrott meghajlott helyzetéből és kilépve a kapun, végigtekintett az utczán, melyen a holdvilág fényénél egy futó női alakot látott tovarohanni s pár pillanatig csodálkozva nézett utána. Azután visszament, bezárta kulcsával a kaput, és fölhaladt lakosztályába, ajkán mosolylyal gondolt a látottakra.

A jövevény Eszthey Bertalan gróf volt, ki nem gondolhatott mást, mint hogy a mellette kisuhanó alak valamelyik női cseléd a palotában, ki az éjszakát valamely kétes tánczmulatságban, vagy mindenesetre a házon kivül akarja tölteni…

És miután ő nem volt erkölcsbiró, s méltányolta az ily «apró kedvteléseket», nagy lelkinyugalommal tért napirendre fölötte, és nemsokára mélyen aludt a napi fáradalmak után…

A következő nap reggelén Hermance grófnő korábban csöngetett komornájának a szokott időnél. Rosszul aludt, vagy jobban mondva, alig aludt valamit; folyton ama kérdéssel tépelődve: hol helyezze el Dóziát, kit legörömestebb tartott volna egy ideig magánál, de hát az leheletlen volt és gondolni sem mert arra…

A csöngetésre Ernesztine azonnal megjelent, még pedig oly különös kifejezéssel arczán, hogy a grófné rápillantva, nyugtalanul kérdé:

– Mi bajod, Ernesztine? Egészen ki vagy kelve magadból.

– Hogyne, grófné! Képzelje, az a fiatal leány eltünt szobájából és a házból.

– Lehetetlen! – kiáltott föl Hermance s gyorsan felült ágyában.

– És mégis úgy van! Ma korán reggel fölébredve, láttam, hogy ajtaja tárva, melyet tegnap bizonyos daczczal és bosszusággal ő maga csukott be orrom előtt, egyetlen szót sem szólva hozzám, de arczán láttam, hogy nem tetszik neki a lakás.

– És ma? – kérdé elfojtott lélekzettel s elhalványodva Hermance.

– Mint mondtam, ma reggel tárva volt ajtaja, ágya érintetlen, kis fekete utitáskája sincs a szobában s az vele együtt eltünt. Úgy látszik, magával vitte.

– Nem tudom, mit gondoljak, Ernesztine s majdnem azt kell hinnem, tekintve ellenszenvedet iránta, hogy segédkezet nyujtottál neki a távozáshoz, – kiáltott föl bosszusan Hermance, mialatt kiugrott ágyából s öltözni kezdett.

A komorna egykedvüen vonta föl sovány vállait s mondá:

– Ezt a bizalmatlanságot nem érdemlem meg, különösen ily jött-ment miatt…

– Hallgass! Te nem tudod, ki az a leány, valamint azt sem képzeled, mily keserüséget okoz nekem távozása!

Ernesztine a legnagyobb bámulattal tekintett rá.

– Ha így beszélt volna velem tegnap, grófné, egészen másként gondolkoztam volna a kisasszonyról, – mondá némi gúnynyal, mialatt segített úrnőjének az öltözködésben, kin nagy levertséget látott, sőt azt is észrevette, hogy annak szemében könnyek csillognak, mi végleg kihozta sodrából.

– Te nagyon merész kezdesz lenni, Ernesztine! – mondá haraggal Hermance. – Azelőtt szó és megjegyzés nélkül teljesítetted rendeleteimet, most titkaimba akarsz avatkozni… Bármily régen vagy mellettem, ezt nem türöm.

– Isten mentsen, grófné. Ezt a szemrehányást nem érdemlem meg, de azt a leánykát valami titokszerüség veszi körül, minek következményeitől félek, s ez nyugtalanná tesz.

– Siess öltözékemmel, a gróf már várni fog a reggelinél, s tudod, hogy ő türelmetlen. Most nincs időm a megfoghatatlan esetről tovább beszélni, de annyit mondhatok, hogy különös szinben tünik föl az a ház, hol ilyen történhetik, és te magad, kinek közvetetlen szomszédságából valaki éjnek idején távozhatik.

A komorna annyira meg volt lepetve e szigorú nyilatkozaton, hogy nem tudott felelni, s minden további szó nélkül öltöztette föl úrnőjét, ki azután sietve ment egyik szobába, mely a nagy ebédlő melletti, kis reggeliző terem volt. Itt szokták a házasok együtt elkölteni reggelijüket, s hol Eszthey gróf már várakozott nejére, ki szokott elegáns pongyolájában jelent meg, mert nem annyira ő, mint férje sokat adott a divatos öltözékre!

Bertalan gróf jó kedvvel ült az asztalhoz, de feltünt neki neje halványsága.

– Valami bajod van? – kérdé tőle aggodalommal, – vagy még mindig nem szünt meg főfájásod.