Lenke Beniczkyné Bajza - Végzetes tévedés - Regény

– Nagyon vigan voltak. Minden este táncz, zene, ének stb., most szinházi előadásra készülnek, mit, fájdalom, én már nem láthatok.

– Nem halaszthatta el útját?

– Lehetetlen volt, – mondá kissé habozva Oroszlay, mi beszéde közben gyakran észrevehető volt hangján, s mi igen érdekessé tette beszédét, mert a hallgató előtt úgy tünt föl, mintha gondolatai távol volnának, s valamely álmodozást akarna leküzdeni, mit szemeinek ábrándozó kifejezése is minduntalan elárult.

– És meddig maradsz Budapesten?

– A meddig ügyeim tartóztatnak, de remélem, a hét végén szabadulhatok.

– A farsangra azonban visszajön?

– Nem tudom, nincs meghatározva távollétem ideje, azonban a farsang, mint talán tudja grófné, rám nézve nem bir vonzóerővel.

– Igaz, te inkább kerülöd, mint keresed a társaságot, – mondá mosolyogva Eszthey.

– Sem az egyiket, sem a másikat nem mondhatnám. Szeretek egyedül lenni, de nem kerülöm az embereket.

– És mivel tölti idejét, ha egyedül van? – kérdé Hermance érdekkel.

– Magam sem tudnám megmondani, – viszonzá gondolkodva a kérdett s ajkán szelid mosoly villant keresztül. – Azt hiszem, tünődöm valami fölött, a mit nem lehetne szavakba önteni, vagy olvasok és a fölött gondolkodom, vagy azt sem… Igazán, grófné, e kérdésre nem tudnék felelni.

– Ha tudnám, hogy szerelmes, érteném szavait.

– Az nem vagyok, sőt félek, hogy nem is leszek soha! Szeretem az emberiséget, a természetet, mindent, a mi szép, magasztos, csodálatraméltó, de egyetlen tárgy vagy személy sem lelkesített annyira, hogy mélyebb érzelmekre gerjedtem volna.

Kissé elmerülve, gyanutlanul ejté ki mély, kellemes hangján Oroszlay e szavakat, nem véve észre, sőt nem is sejtve, hogy mily leverő hatást tettek azok a grófnéra, ki férjére pillantva, annak is kellemetlen, vagy inkább csalódott kifejezést látott arczán.

De bizonyos okokból jobbnak látták ezt a tárgyat nem folytatni s

Hermance minden átmenet nélkül mondá:

– Nem akarna ma este nálunk ebédelni, ha már nem igérkezett el valahová?

– Örömmel, grófné, ha nem lesz nagy társaság, mert…

– Nem szereti a zajt és sok beszédet, – egészíté ki a félben hagyott szavakat a grófné. – Azt tudjuk s hiába is tagadná, de mondja meg, mi okozza ezt az antipatiát önnél, ki mindenkitől csak előzékenységet tapasztalhatott?

– Kétségkívül! Nem mondanék valót, ha tagadnám, a mit a grófné állít s én nagyon jónak is tartom az emberiséget, és magamban kereshetném a hibát, ha csakugyan nem kedvelném a társaságot. De nem úgy van, mert inkább félelemnek lehetne tartózkodásomat mondani, vagy velem született ferdeségnek… Azonban ne beszéljünk rólam, mert az unalmas tárgy. Inkább Béláról szeretnék valamit hallani, itthon van-e, s miért nem jött Csetnekre?

– Itthon van, de ritkán látjuk őt, – viszonzá önkéntelen sóhajjal Esztheyné. – Bár hasonló volna ő önhöz, Jakab s kevesebbet futkosna élvezetek után.

Bertalan gróf erőltetve nevetett.

– Ilyenek a nők, – mondá, enyelegve pillantván nejére. – Sem ez, sem az nem elégíti ki őket. – Azután a vendégéhez fordult:

– Béla ma este az ebédnél jelen lesz; hogy miért nem ment Csetnekre a vadászatokra, nem tudom, elég helytelenül tette…

– Jól mulatott volna.

– És a mit élvezhetünk, azt igyekezzünk megragadni, de az ifjuság nem is sejti, mily gyorsan eltünnek azok az évek, mik szórakozásra adattak.

– A szórakozás azonban egyéni, – mondá Jakab gróf. – Mindenki másban találja föl életörömét, s a legtöbben hamis irányban kergetik az élvezeteket, de Béla talán nem tartozik azok közé.

– Ő úgy él, mint a legtöbb ifjú ember s én nem tehetek neki szemrehányást, mert visszagondolok saját ifjuságomra!

Mindhárman nevettek ez őszinte, tréfásan kiejtett vallomásra s

Oroszlay elhagyta helyét.

– Tehát a viszontlátásra ma este nyolcz órakor, – mondá Hermance, de midőn az ifjú elhagyta a szobát, majdnem leverten fordult férjéhez:

– Úgy látszik csalódtunk Jakab érzelmeiben Veronika iránt, – mondá szomorúan, – s félek, hogy leányunk maga is csalódik.

– Nem lehet arra adni, mit az emberek beszélnek, – viszonzá a gróf. – Ez az ifjú egészen különös természet s talán még nincs tisztában érzelmeivel és azért távozik, hogy próbára tegye vonzalmát. Hogy Veronika érdekli őt, annyi bizonyos. Nekem ilyenekre nézve jó szemem van.

– Azzal nem lehetünk tisztában mai nyilatkozata után, sőt az is meglehet, hogy czélzatosan ejté ki szavait, mik a szerelemre vonatkoztak.

– Nos, majd meglátjuk… – viszonzá az órára pillantva Eszthey, ki nem tudott hosszasan egy tárgynál maradni. – Veronika még oly fiatal, hogy évekig várhat erre az újkori Hamletre, ki tünődik, okoskodik, álmodozik, de talán nem fogja azt mondani Veronikának: menj kolostorba Ofélia!

Mindketten elnevették magukat ezekre a tréfás pátoszszal kiejtett szavakra, s a gróf megölelve és megcsókolva nejét, elhagyta a szobát, míg Hermance lakosztályát kereste föl s ismét az eltünt leánykára gondolt, kinek holléte és sorsa folytonos rettegésben tartá.

A nap folytán már nem tehetett semmit a keresésre nézve, holott minden órát veszteségnek tartott, mely tétlenségben mult el és önkéntelen vissza-visszagondolt Obrenné különös viseletére, mi nem tudta, mi okból, de gyanusnak tetszett neki. Hogy azonban miféle következtetéseket vonjon le abból, azt nem tudta megállapítani.

Csak volna egy megbizható férfi ismerősöm, – gondolta sóhajtva, kire rábizhatnám titkomat s biztos volnék hallgatásában… Én mint nő oly keveset tehetek, sőt gyanuba keverhetem magamat, mint a hogy gyanakodott rám Ernesztine, ki pedig távolról sem ismeri a világ rosszaságát, s ki egész életemben mellettem volt, és ismeri életemnek minden perczét…

Azután azt a kérdést vetette föl, ha az ügyvédnél teendő látogatása nem vezetne eredményre, mitévő lesz akkor? És erre nem tudott magának felelni. A rendőrséghez nem fordulhatott, mert tiltotta ezt neve, állása, kiléte és az ügy, mi felette kényes volt, s nem adhatta azt a világ nyelvére.

És mégis föl kell találnia azt a szerencsétlen, könnyelmű, tapasztalatlan gyermeket, kinek most már kezdte hinni, hogy rossz hajlamai vannak, mint Obrenné mondta, de azután az is eszébe jutott, hogy mily szomorúan kérdezte tőle: nem maradhatna-e a palotában, s neki nemmel kellett kérdésére felelni.

Talán ha itt maradhatott volna, nem határozza magát arra a lépésre, hogy éjnek idején elhagyja egyetlen menedékhelyét. Talán a keserv, vagy a büszkeség és csalódás követtette el vele azt a meggondolatlanságot, hogy az utczára menjen s czél és irány nélkül fusson ki a világba.

Ez elmélkedés alatt összeszorulni érezte szivét. Lelkiismereti furdalást érzett és könnyek szöktek szemébe, mert tehetetlennek érezte magát és még sem riadt vissza bármily eszköztől, hogy Dóziát föltalálja. Maga sem tudta hogyan és miért, egyszerre Oroszlayra gondolt.

Hátha neki tenne őszinte vallomást?

És gyorsan előtte állt képzeletben az ifjú nemes, szimpatikus, bizalmat gerjesztő alakja, kiben lehetetlen volt csalódnia. Buskomoly tekintete arról a belső küzdelemről látszott beszélni, melylyel önmaga ellen harczol. Isten tudja, mit akarva legyőzni. Majdnem tökéletesnek lehetett őt hinni, ki semmi földi gyarlóságnak sincs alávetve, s ifjusága daczára magasan állt többi korabeli társai között.