Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Nagyon örülök, hogy nem veté meg szerény meghívásomat. — Nagysád nagy tiszteletben részesíti szegény házamat jelenléte által. — Mesdames, önök kegyesek voltak nem feledkezni meg legőszintébb tisztelőjökről. — Uram, ez igen szép öntől, hogy fontos tanulmányozásait félbeszakasztá miattam! — Grófné, ez estély legfőbb öröme önnek szirénénekében gyönyörködhetni stb. stb.

Azután jönnek az ifjú gentlemanek, s bemutogatják egymást a házigazdának, ki mindezt természethű prozopopeával fogadja. Ezúttal nem paradoxon azt mondani: természethű prozopopea.

Az érdemes házigazda nagymértékben lelkére vette, hogy vendégei jól és fesztelenül mulassanak. Akik még nem ismerik, s ismerni kívánják egymást, azokat egymásnak bemutatja, meglehet, hogy azok nála nélkül is régen ismerik már egymást. A poétának lapokat ad, melyekben tulajdon munkáit olvashassa; a művészt zongorához ülteti, s állít háta mögé valakit, aki dicsérje, s mindenkinek tud valami lekötelezőt, valami érdekest mondani, frissen sült újdonságokat, pikant anekdotákat szór a csoportozatok közé, teát főz, amit senki sem ért jobban, és mindenkit lát, mindenkire szeme van. Ez már a derék házigazda.

Végre jön Abellino. Neki nem volt szabad jókor érkezni. Egy éltes, idegen férfiút hoz karján, s egyenesen a háziúr elé vezeti, és bemutatja.

— Kecskerey barátunk, monsieur Griffard, banquier.

Meghajtások, bókok, kézszorítások.

— Megbocsát, tisztelt házigazdánk, ha e nagyon tisztelt világcelebritás mint kebelbarátaink egyike, ez órában véletlenül érkezvén Párizsból, siettem az alkalmat megragadni, őt becses vendégei elitjével megismertetni.

Óh, Kecskerey úr nemcsak hogy megbocsát, sőt ezerszer lekötelezve érzi magát, hogy ily jeles egyéniséggel megismerkedhetni szerencséje lehet. Ismét bókok, hajlongások, kézszorítások. S mindez oly komolysággal történik, mintha nem Abellino volna valósággal az estélyt adó háziúr, s mintha nem tudná ezt minden ember.

Tulajdonképpen a derék banquier azért jött le Párizsból, melyet még akkor nem hoztak oly közel a vasutak Pozsonyhoz, mint most, hogy saját szemeivel meggyőződhessék róla, hogy vajon az a vén nábob, kinek bőrére ő már annyit kölcsönzött, akar-e hát voltaképpen valahára meghalni, vagy sem.

Kecskerey úr a kitűnő férfiút a legkiválóbb figyelemmel iparkodott mulattatni, a legkellemesebb delnők társaságába vezetve őt, fő cél levén ebben, hogy Abellino nyakáról lerázza, ki több fiatal dandy társaságában kivonult ezalatt a kártyázóterembe, ez levén legkellemesebb neme az időtöltésnek, míg Fanny megérkezik.

Már akkor többen ültek a zöld asztalnál, köztük Fennimor is, kinek láttára hangos, impertinens nevetésre fakadt Abellino.

— Ah, Fennimor, te ma kegyetlenül erős lehetsz a játékban, mert a másikban ugyan ellenkező póluson áll az iránytűd. Diable, neked ma sokat kell nyerned, mert ellenemben ezer aranyat veszítél. Haha! Ti azt hiszitek, hogy ez az estély az én költségemre megy? Csalatkoztok. Ennek Fennimor adja meg az árát. Adjatok egy kis helyet az asztalnál, hadd kísértsek én is szerencsét!

Fennimor egy szót sem szólt, ő adott éppen bankot. Néhány perc múlva bankja szét volt ugratva, Abellino nyert bomlottul.

— Ah, ah! barátom, terajtad rosszul teljesül a példabeszéd: szerencsétlen a kártyán, szerencsés a szerelemben. Szegény Fennimor, bizony isten sajnállak!

Fennimor felkelt, és nem játszott többet. Ha tejfehér arca még engedne meg valami nüanszot visszafelé, úgy azon meg kellene látszani a sápadtságnak, melyet elfojtott dühe okoz.

Vesztett fogadás és mellőztetés, pénzveszteség és a győztes, a nyerő általi kigúnyoltatás epével, méreggel tölték el szívét. Egynehányszor közel állt hozzá, hogy egy gyertyatartót tettleges demonstrációkra használjon. De mégis jobbnak látta felállni és kimenni a szobából.

Abellino tovább is játszott, tovább is nyert, s kötekedő, kérkedő modorával vérig boszontá azokat, akik vesztettek. Ostoba szerencséje volt ma. Nem győzött rajta kacagni.

— Na! — szólt elvégre tárcájába seperve az előtte halmozott bankjegyeket — Fennimor kettős szerencsétlenségével hazudtolta meg a közmondást, én megyek azt kettős szerencsémmel cáfolni meg.

A legközelebbi teremben éppen szemben találkozott egyik inassal, ki régóta keresi. Mayerné asszonyság vár reá, itt van az előszobában, nem jöhet be, mert útról jön, s nem ért rá átöltözni.

— Hopp! ez nem jó jel! — Abellino sietett rögtön beszélni vele. Azt mondá, hogy nem találja a leányt, de az bizonyosan el fog jőni, mert különben nem fogadta volna el a meghívást.

Abellino bosszúsan fogadá e kedves hírt, s otthagyta Mayernét az előszobában.

— Diable! ha rászedtek volna!

Ott pedig nem vala szabad a bosszúságot mutatni, hanem folytatni kelle az örvendő, kihívó, diadalmaskodó arcot. Inkább vesztette volna minden pénzét, csak e leány el ne maradna most.

Ezúttal nagyon kellemetlenül esett neki Fennimor fehér arcával találkozni, s gondolkozni kezdett róla, vajon ne legyen-e nagylelkű, és ne békítse-e ki maga iránt.

Azután ismét kiment Mayernéhoz megkérdezni, hogy nem mondta-e a leánynak, hogy nőül fogja venni.

— Óh, igen, és a leány nagyon látszott rajta örülni.

Ez megint megnyugtatá egy kicsint, s újra visszament a társalgási terembe, s Mr. Griffardot igyekezett mulattatni.

Már a teát kezdték felhordani, s X. grófné már elénekelte a “casta divát”, midőn Abellino inasa urához furakodva fülébe súgja:

— Éppen most láttam a hintóból leszállni Mayer Fanny kisasszonyt.

Abellino, ami kezébe akadt, nehány aranyat nyomott a szolga markába, s azzal kissé rendbe szedé magát, felkelt, egy tükör előtt megnézte magát. Csinos volt, csinos. Azt meg kell neki engedni; hajfodrozata kifogás nélküli, arca sima, bajusza, szakálla festői, nyakravalója elragadó, s mellénye magasztos.

“Quanta species!” — mondaná rá Aesopus rókája. Most belép a vendégeket jelentő komornyik, kit Abellino csak a tükörből lát, s szaloni díszhangon jelenti az érkezőket franciául:

— Madame Fanny de Kárpáthy, née de Mayer!

— Patvart! — gondolja magában Abellino —, ez a leány komolyan használatba vette nevemet. No csak tessék neki, ha ez mulattatja. Ártani nem árt.

— Ah, házasság! — kiálta Griffard úr — ön megházasodott?

— Csak balkézre — viszonza Abellino tréfásan.

A vendégek egy része kíváncsian tódul az érkezők elé, a házigazda (Kecskerey úr) az ajtóig megy eléjök, a komornyik kitárja a szárnyajtókat, s belép rajta egy fiatal hölgy egy férfi társaságában. A bámulat elhallgattatja egy percre a társalgást. A szép nő tekintetén bámultak-e úgy el? Valóban szép volt! Egyszerű, de becses csipkeöltöny hullámzott alá pompás termetén, akkori idők divatja szerint kissé rövidre hagyva s bámultatni engedve a parányi domború lábacskákat; gazdag hajtekercsét könnyű kis brüsszeli csipkefőkötő takarta, kétfelől hosszan engedve aláomlani az angolos fürtöket márványsima vállaira s elragadó szépségű kebelére. És ez arc, e halványpiros, istennői tekintet, ez égő fekete szemek, teli szenvedéllyel, indulattal, ellentétben a gyermeteg ajkkal, mely az alvó ártatlanságé, de oly összhangzók ismét az arcok és a rózsás áll szerelemgödröcskéivel, miken elvész az ember lelke, ha őt mosolyogni látja.

Így mosolygott most, midőn Kecskerey úr elé lépett, aki nem talált mit mondani.