Mór Jókai - Egy magyar nábob

— Jó éjszakát, alunni akarok — rebegé Fanny vánkosai közé vetve magát, és azután még sokáig hánykódott ágya párnái közt, küszködvén lelkében iszonyattal, gyűlölettel és undorodással. Csak a késő hajnal hozott végre álmot fáradt pilláira.

A nap már besütött az ablakon, midőn Fanny felébredt.

Egész alvása alatt különös álomlátásai voltak, s a felébredés pillanatában még minden összevissza zavartan lebegett eszmélete előtt, álom és való, tudat és képzelet.

Az ember sokszor fél, remeg egész éjen át, s midőn reggel azután felébred, egészen szokva érzi magát azon eszmékhez, miktől a sötétben úgy félt.

Vagy néha mélyen belemerülve gondolataiba, töprenkedéseibe, ugyanazon képeket átveszi az álom, s gyakran oly erős a képzelet, hogy nemcsak ábrándképeket, de jó ötleteket is ad. Ilyenkor lát az álmodó a jövőbe. Ezért mondják, hogy az álom jó tanácsot ad. S midőn reggel felébredünk, oly messze, messze látszanak az álom varázsködén keresztül az egész éjjel hányt-vetett gondolatok, mintha hetek, havak múltak volna el aközben.

Fanny látva, hogy Mayerné már korábban felkelt, és ki is ment, míg ő aludt; hirtelen jókedvvel felkelt, felöltözött, alig vett magának időt haját egyszerűen elrendezni.

A reggeli már készen várt reá, Mayerné azalatt kinn volt a konyhán, megfőzte a kávét, megpirította a kenyérszeletkéket, semmit sem hagyott a cselédnek végezni; megérdemli az ő kedves szép leánya, hogy anyja egy kicsinyt fáradjon érte.

Boltay mester sohasem szokott ezzel az idegen ország termesztette sötét nedvvel élni, hanem korán reggel ötvenesztendős szokás szerint szalonnázott, elgyűrvén jó darab füstölt paprikás szalonnát, s bevágott utána egy tele kotyogós szilvapálinkát, s azzal ment ki a mezőre. Csak a hangján érzett meg egy kicsinyt a papramorgó.

Fanny és anyja egyedül maradtak a kávézásnál. Boltay nem talált rá okot, hogy emiatt aggódjék, hadd panaszkodja ki magát szegény öregasszony. Fannynak bizonyosan nincs mit panaszkodni, legalább gyámjaira nincs.

Fanny jó reggelt kívánt anyjának, és kezet csókolt neki, melyet ez azzal torolt vissza, hogy viszont ő is kezet csókolt leányának.

— Ezt a szép kezet, ezt a gyönyörű kezet. Óh, te kedves, egyetlen leányom. Jaj be boldog vagyok én, hogy melletted lehetek. Engedd, hadd én csináljam meg a kávédat. Én már tudom, hogyan szereted; sok tejjel, kevés cukorral, így ni. Semmit sem feledtem még el.

Az asszonyság igen beszédes lőn; addig Teréz jelenléte miatt alig mert leányához szólni; annak hideg, örökké vigyázó szemei aggasztó befolyást gyakoroltak rá. Most ettől ment volt.

Fanny figyelve szürcsölé kávéját olykor anyjára tekintve, ki nem szűnt meg őt magasztalni, szépnek, jónak, tündérinek elmondani, s erővel azt akarta, hogy Fanny költse el az egész reggelit.

— Mama — kezdé a lyán megfogva anyja kezét; nem irtózott tőle —, hogy hívják azt az urat, aki felőlem kérdezősködött?

Mayerné szemei hamiska módon kezdtek ragyogni, ah, a vad a hálóhoz közelít!

Pedig, ha figyelt volna leánya arcára, megláthatá, hogy az ily kérdést téve még csak el sem pirul, hanem hideg, halvány maradt.

Nagy titkolózva elébb körülnézett, ha nem hallja-e meg valaki, azután odavonta magához leánya fejét, és megsúgta neki a kérdezett nevet:

“Kárpáthy Abellino.”

— Úgy? Ő az? — monda Fanny különös, nagyon különös mosollyal.

— Tán ismered?

— Láttam egyszer, nagyon messziről.

— Óh, szép ember, finom, kellemetes; soha életemben nem láttam olyan férfias alakot.

Fanny a morzsákat szedegeté fel ujjacskáival az abroszrul, s kávéskanalával játszott.

— Ugye anyám, sok pénz hatvanezer forint?

(Ah, a hálóban a vad, gyorsan! gyorsan!)

— Nagyon sok, édes leányom, annak háromezer hatszáz forint a legális interese. Sokat túrhatja az orrával a földet a szegény ember, amíg annyi jövedelemre szert tesz.

— Mondja csak mama, volt a papának annyi jövedelme?

— Dehogy volt, leányom. Neki sok volt, amikor kilencszáz forintra felment, ez annak csak egynegyed része. Úgy van, négyszer kilenc harminchat. Negyedrésznyi jövedelme volt.

— De hát mama, igazán mondta azt Abellino, hogy engem elvesz?

— No, a biztosítékot minden percben kész letenni.

Fanny meggondolni látszék magát.

— Hiszen, ha megcsal, ő bánja meg, a hatvanezer forint mindenesetre a mienk marad.

“Ah! okos leány! Nem olyan szeles, mint a testvérei. Ez ám nem hagyja bolonddá tenni magát. Ez az én igazi leányom.” — gondolá magában Mayerné, s kezeit dörzsölé örömében.

Most meleg a vas. Most lehet ütni.

— Hja leányom, biz az ábrándozás szép dolog, hanem az ember hamar megéhezik mellette. A poéta urak szeretnek ideális dolgokrul firkálni, de azért ők is csak azt nézik, hogy mi fán terem a pénz. Ma az egész világ csak pénz után jár, akinek pénze van, annak van becsülete is. A koldus lehet becsületes, senki sem ügyel rá. Még most fiatal vagy, szép vagy, még most kapnak rajtad. Meddig tart ez a szépség? Tíz esztendő alatt vége van. Ki ad teneked azért valamit, hogy ifjúságodat nagy kegyes életben töltötted el, hogy magadat minden örömtől megfosztottad?

Ez az asszony úgy beszél, mintha soha keresztvíz nem érte volna. Minden csak e világból való. A vallás csak poézis.

— Sőt tíz esztendeig sem tart ily módon a szépség — folytatá még erősebb nyomattal Mayerné —, mert az olyan hölgyek, kik a világ örömeitől megfosztják magukat, hamarább hervadnak.

— Csitt, Boltay jön!...

Az öreg úr belépett, jó reggelt kívánt, s kérdezé, nem izennek-e valamit a városba, mert rögtön indul, a kocsi be van már fogva.

— A mama be akar menni — felelt Fanny egész készséggel —, nem lenne szíves bácsi, hogy bevinné?

Mayerné szemet, szájat meresztett. Ő nem mondta, hogy el akar innen menni.

— Szívesen, felelt Boltay, hová parancsolja?

— Haza akar menni leányaihoz (Mayerné megijedt), nekem vannak ott holmi hímzéseim, nem akarom, hogy a nénéim elhányják, még zsibvásárra vetik, azokat fogja elhozni nekem.

(Ah, okos leány, arany eszű leány!)

— Nevezetesen egy pamlagom van ottan, tudja mama, magam hímeztem, azzal a két galambbal, azt már most semmi esetre sem akarom nénéimnek hagyni. Érti?

De hogyne értené? Ez azt teszi, hogy elfogadja annak a pamlagülő úrnak az ajánlatát, s mily finoman adja tudtára, ez a vastag fejű Boltay egy betűt sem gyaníthat semmiből. Bölcs leány, arany eszű leány!

Boltay egy percre kiszólt a kocsisához, hogy csináljon ülést az asszonyságnak, e percet használva, suttogó szóval kérdé Mayerné:

— Mikor jöhetek vissza érted?

— Holnapután.

— S mit feleljek ott?

— Holnapután — ismétlé Fanny.

Erre ismét belépett Boltay.

— Egy percig várjon még, édes bátyám — szólt Fanny —, néhány sort írok Teréznek, vigye magával.

— Szívesen. Ámbár azért kár betintáznod az ujjadat, mert ha szóval megmondanád is, átadnám.

— Jól van bácsi, tehát mondja meg a néninek, hogy vegyen nekem egy köteg kasmír harrast, egy rőf pur de laine vagy poil de chèvre...

Boltay megijedt az idegen szavaktól.

— Csak írd le, jobb lesz. Mert ezt meg nem tanulom.

Fanny mosolyogva vevé íróeszközeit, s egy rövid levelkét írt, összehajtá, bepecsétlé, s átnyújtotta Boltaynak.

Mayerné még egy titkos egyetértő pillantást lopva leánya szemébe, fel hagyá magát emelni a szekérre, s az víg ostorpattogás közt elhajtatott.