Mór Jókai - Egy magyar nábob

Vette ugyan észre Mayer uram, hogy midőn az utcán találkozik ezen grófokkal és bankárokkal, azok úgy tesznek, mintha nem látnák, sőt ha leányaival találkoznak is, egyik sem néz a másikra, hanem ő az olyan dolgokon, amik neki nem tetszettek, nem szokta törni a fejét; azt gondolta, hogy ezt mind így szokták a nagy urak.

Már a legkisebb leány is jól megnőtt, tizenkét éves volt, s látni lehete fejlődéséből, hogy mindegyik nénjénél szebb lesz. Még most kurta viganót és fodros nadrágocskát viselt, s tömött hosszú hajzata két tekercsben fonva csüggött le hátul, s a ház tisztelői nem egyszer kérdék már tréfálva: — “Mikor fog ő is hosszú öltönyt kapni, mint nénjei?”

Egy napon szokatlan, meglepő látogatás érte Mayer uramat. Éppen egy csoport jókedvű fiatal enyelgett a vidám leánykákkal, jutott egy elefánt a mamának is, ki őt nevettesse.

Mayer papa pedig legyeket ütögetett a falon, s nagy megelégedésére szolgált, ha egy-egy hangosabb csattanásra valamelyik leány felsikoltott, mintha megijedt volna, amidőn kocogás hallatszik az ajtón, s minthogy senki sem felelt rá, a kocogás ismétlődik; harmadszor is rákezdi, végre egy vidám cimbora odaugrik, s feltárja az ajtót gondolva, hogy ez is egy tréfás fiú lesz — ki őket meg akarja lepni.

Egy vén, száraz hölgy alakja, kopott fekete ruhában állt a fényes társaság előtt.

Mayer papa úgy megijedt, hogy elkezdett csuklani ijedtében. Teréz volt az...

Az éltes kisasszony, anélkül, hogy a jelenlevő társaságot legkisebb figyelmére is méltatná, minden megütődés nélkül odajárult Mayer úrhoz.

A jámbor családapa hallatlan zavarban volt, nem tudta, hogy leültesse-e a tisztes kisasszonyt. Hová? Oda valamelyik merveilleux mellé? Bemutassa-e a vidám társaságnak mint testvérnénjét, vagy eltagadja, hogy ismeri? Viszont a díszes vendégeket fejenként megismertesse-e Terézzel, mint házának mindmegannyi tisztelőit?

Kisegíté őt a zavarból maga Teréz. Nyugodt, hideg arccal megszólítá:

— Nehány szóm volna önhöz, s ha ráér, vendégeit egy pár pillanatra elhagyhatni, legyen szíves oly helyre jönni velem, hol a társaságot nem zavarjuk.

Mayer papa kapott az ajánlaton, hogy testvérét ez úri körből eltávolíthatja, s nyitotta előtte az ajtót, keresztülvezetve a távolabbi szobákba.

Alig tette be az ajtót, midőn víg kacaj hangzott fel az elhagyott társaság közepéből; Mayer papa sietett Terézt odább terelni; nagy együgyűség kellett volna hozzá, hogy ki ne találja, miszerint azok odabenn most a múlt századbeli kisasszony felett kacagnak.

Mayer papa iparkodott olyan nyájas lenni Terézhez, mint egy citromkereskedő.

— Foglaljon helyet, kedves jó rokonom. Óh, milyen szerencse, valahára láthatni...

— Éppen nem udvariasságokat jöttem ide mondani — beszélt száraz hangon Teréz —, s ahhoz a nehány szóhoz nem szükséges leülnöm; állva is elmondhatom. Két év óta nem láttuk egymást, azon idő alatt ön meglehetősen messze eltávozott tőlem, s oly életmódot folytat, mely körülbelől örök időkre lehetetlenné teszi, hogy ismét egymáshoz közeledhessünk; ez, úgy hiszem, nem nagy búsulására fog önnek szolgálni, s azért volt bátorságom azt elmondani. — Ön négy leányának egymás után ugyanazon életpályát választá. Nem szólok felőle. Az ilyenről legjobb hallgatni; kérem ne szakítson félbe, nem szemrehányásul mondtam. Ön ura saját tetteinek. Most még egy leánya van önnek, az is tizenkét éves már, és idestova felnőtt hajadon leend. Nem jöttem színházi jelenéseket idézni elő ön házánál; nem akarok önnek leckéket tartani erkölcsről, vallásról, istenről, hölgyi szüzességről, miket a nagy urak és nagy szellemek által kigúnyolt szenteskedők annyit emlegetnek; nem akarok önnek atyai szívére hatni könyörögve, hogy amit négy leányában elvesztett, mentse meg az ötödikben, mert tudom jól, hogyha erre volna is önnek akarata, de nincsen ereje, s ha ereje volna is, nincsen esze hozzá.

Mayer úr olyan jó ember volt, hogy mikor ilyen dolgokat mondtak neki, csak mosolyogni szokott rá.

— Hogy mentül kevesebb ideig legyek önnek alkalmatlanságára, röviden kívánom elmondani, amiért jöttem. Én azt kérem — nem, rosszul mondtam, követelem , hogy legkisebbik leányát adja át nekem. Én fel fogom őt nevelni tisztességesen, becsületes polgárleányhoz illő módon. Még az ő lelke romlatlan, még isten kezében van, én holtom napjáig azon fogok törekedni, hogy őt a jó erkölcsben megőrizhessem, s öntől egyebet nem kívánok, mint hogy sem önnek, sem családja bármely tagjának is ne legyen rá többé semmi gondja. Engemet jó szándokomban megsegít az isten. Jónak látom egyébiránt önnek megjegyezni, miszerint nem hiába mondám az elébb, hogy “követelem”, mert azon esetben, ha ön netalán ez ajánlatomat visszautasítaná, én a legfensőbb hatóságokhoz fogok folyamodni, hogy kérelmemet foganatosítsam, és ez önre nézve sok kellemetlenségnek lehetne okozója, mert én részemről kész vagyok a hercegprímásig felmenni és elmondani előtte azon okokat, melyek engemet e föllépésre kényszerítettek. — Ajánlatom nem kíván hosszas gondolkozást; mindamellett holnap reggelig engedek önnek időt, hogy elhatározza magát. Ha ez ideig a leányt hozzám el nem fogja hozni, legállhatatosabb ellenségére számolhat bennem. — A bűnbocsátó isten kegyelme legyen önnel mindenha.

Ezzel megfordult az éltes kisasszony, s elhagyá a házat.

Mayer úr kikísérte nénjét, s míg őt maga előtt látta, az esze állva maradt, egy gondolatnak nem volt ura. Csak azután kezde magához térni, hogy őt kiküszöbölte. A leányok, az ifjoncok mulatságos észrevételekkel kísérék az aggszűz megjelenését, s e tréfákra megjött Mayer papa bátorsága. Elkezdett nekik referálni róla, hogy mi hozta ide a vénkisasszonyt.

— A bizony nem akar egyebet, mint Fannyt elvinni a háztul és magánál tartani örökre.

— Hó! — áh! — óh! — hangzott mindenfelől.

— És miért? Szeretném tudni, miért? Hát nem nevelem-e én őt tisztességesen? Hát lehet-e énellenem valakinek valami kifogása? Vethet nekem valaki valamit szememre? Nem úgy bánok-e én leányaimmal, mint a szemeim fényével? Hallott-e valaha valamelyik egy rossz szót tőlem? Tán bizony én valami országos hírű csaló vagyok, aki rossz példát ad gyermekeinek, hogy a hatóságok elvegyék azokat kezei közül? — Nos uraim, mondják meg, mit tudnak énfelőlem? Tolvaj vagyok-e én? Rablókapitány vagy hamispénzverő? Istenkáromlásokat hallani-e éntőlem, vagy tékozlást vethetni-e az én szememre?

Eközben hevesen járt alá s fel a szobában nagy lépésekkel, mint egy színpadi hérosz, s bámultatta magát a vendégeivel.

Amit beszélt, az végtére is nagy hatást szült, azt a hatást tudniillik, hogy az úrfiak mind megszökdöstek a házból. Teréz fenyegetésében volt valami, ami rájok nézve is kellemetlen leendett.

Midőn a család magára maradt, akkor kezdődött még csak rá a Teréz elleni kifakadás; e mindent felülmúló vakmerőség fellázasztá a kedélyeket; nem volt oly gonosz indulatú, incselkedő, áskálódó személy több a világon, mint a vénkisasszony; ne is próbálja többet betenni lábát a házba, mert ott kiseprűzik, lelúgozzák, lapáton vetik ki az utálatos, fertelmes méregkeverőnét.

Maga Mayer úr is egészen dühbe kezde jönni. Nem nyughatott a haragtól, el kellett neki mennie hazulról, hogy panaszát kiöntse.

Volt három régi jó ismerőse még azon időkből, hogy hivatalt viselt; ezek most is főtörvényszéki hivatalnokok, híres jogtudósok voltak, kiknek tanácsadására sokat lehete építeni. Régen nem látta ugyan már őket, de most eszébe jutott, hogy felkeresse mindegyiket, és megelőzze Terézt, ha netán az fenyegetését foganatba találná venni.