Mór Jókai - Egy magyar nábob

Ez sok volt!

Mayer uram nem ismert magára dühében. Hazarohant. Szerencsére oly zajjal rombolt be a házba, hogy a családnak ideje maradt Matildot ádáz dühe elől elszöktetni, de mégis azon elégtételt vevé magának, hogy kitagadá az elvetemült leányt mindenféle vagyonaiból megparancsolván, hogy azon födél alá ne merészeljen lépni, amely alatt ő lakik, mert nyakát fogja tekerni, kettéhasítja, darabokra tépi, és más egyéb legkevésbé szokásos kivégzések nemével irtja ki a világból.

A jámbor ember tigrisszívet váltott; dühös volt és kérlelhetetlen, hallani sem akart elátkozott leánya felől, s megparancsolá, hogy odahaza elő ne merjék annak a nevét hozni, mert aki szólni bátorkodik felőle, utánamegy!

E kegyetlen mondás nagy sírásokra adott alkalmat, de Mayer uram feltette magában, hogy keményszívű fog lenni, s nem veszi észre, hogy leányai anyjostul együtt az egész ebéd alatt nem tesznek egyebet, mint egyre sóhajtoznak. Sóhajtozni szabad; akinek tetszik, gyakorolhatja magát benne, de ő nem fogja kérdezni, kinek mi baja.

Egy egész hétig kiállotta a kegyetlenséget, nem bánta volna ugyan olykor, ha már szólnának valamit felőle, csak hogy ő visszautasíthassa a beszédet, de nem lőn mit visszautasítani.

Néha már a nyelvén lebegett, hogy kérdezősködjék felőle, de csak visszafojtotta a szókat, és hallgatott. Végre egy napon ebédhez ülvén, a családnak semminemű tagja sem evett egy falatot is, pedig sterc volt. Mayer úr nem állhatta tovább.

— Hát titeket mi lelt? Mi bajotok? Miért nem esztek? Minek sírtok itt nekem?

A leányok kötényeiket emelték szemeikhez, s még jobban sírtak; az asszony nagy zokogva felelt:

— Meghal a leányom.

— Persze! — monda a férj akkora kanál sült lisztet dugva a szájába, hogy majd megfulladt tőle. — Olyan könnyen adják azt! Ha olyan könnyű volna meghalni.

— Hiszen jobb is lesz szegényre nézve, ha meghal, jól jár vele, legalább nem szenved többet.

— Hát miért nem hívatnak neki doktort?

— Az ő betegségét doktor nem gyógyíthatja meg.

— Üm — mordula Mayer úr, s elkezdé a fogait piszkálni.

Az asszony egy ideig hallgatott, azután siránk hangon folytatá:

— Mindig csak téged emleget, csak az apját szeretné látni, csak még egyszer óhajtaná megcsókolni kezeit, azután örömest meghalna.

E szóra az egész család, mint egy orgona kezdte rá a sírást, Mayer uram úgy tett, mintha az orrát fúná.

— Hát hol fekszik? — kérdé megerősítve hangját.

— A Zuckermandelen egy szegényes hónapos szobában, mindenkitől elhagyatva.

Tehát szegény állapotban! — gondolá Mayer úr. — Akkor talán hát mégsem egészen igaz az, amit Teréz beszélt felőle.

Meglehet, hogy szeretett valakit, s ajándékokat fogadott el tőle; ez még nem olyan nagy bűn, de ebből még nem az következik, hogy eladta volna magát. Mikor ezek a vénkisasszonyok, akik sohasem élvezték a világ legfőbb örömeit, olyan irigyek a fiatalság mulatságaira.

— Hm. Tehát rólam is beszél az a rossz leány.

— Azt hiszi, hogy a te átkod fogott rajta. Amióta innen elment...

Itt közbeszakítá a beszédet az általános siralom ismét.

— Amióta innen elment — folytatá újra Mayerné — soha fel nem kelt az ágyból, nem is hagyja azt el már, tudom, csak mikor a koporsóba teszik.

— No, vezessetek el hozzá délután! — monda Mayer úr végképpen elérzékenyülve.

Erre a szóra az egész család a nyakába borult, csókolták, cibálták, nem volt ilyen jó ember, ilyen kegyes apa több a világon.

Alig várták, hogy az asztalt elszedjék, felöltöztették a jámbor családfőt, pálcáját kezébe adták, s valamennyien elmentek vele a Zuckermandlira, ahol egy szegény padlásszobában feküdt Matild, melyben a szó szoros értelmében nem volt egyéb, mint egy ágy és számtalan orvosságos üveg.

A jó apa szíve elfacsarodott e látványon. Tehát Matildnak semmije sincs! Szegény leány!

Arra a gondolatra ki tudott volna jönni, hogy a csipkéit és selyemkendőit csak nem itta be mind orvosságban egy hét alatt.

A leány fel akart kelni, hogy atyját meglátta, de nem bírt; Mayer úr bűnbánó képpel lépett oda hozzá, mintha ő vétett volna ellene; a leány megragadá kezét, odaszorítá kebléhez, csókjaival halmozta, s töredezett hangon esedezék bocsánatáért.

Valóban kőbül kellett volna a jámbor apa szívének lenni, hogy azt megtagadhassa tőle. Megbocsátott neki. Rögtön bérkocsit rendelt, s visszaviteté őt a házhoz. Beszéljen a világ, amit neki tetszik! A vér nem válhatik vízzé, egy apa nem ölheti meg szülöttjét egy kis botlás miatt.

Ezt annál kevésbé teheti, minthogy ezúttal oka sincs rá, mert még aznap kapott egy levelet, melyet libériás inas hozott neki, és azt a sokszor említett földesúr saját kezűleg írta hozzá, mély fájdalmát fejezve ki afelett, hogy ártatlan, tiszta szándokú közeledése által oly félreértésekre adott okot. Ő a legnagyobb tisztelettel viseltetik egész becses családja iránt, s amit Matild irányában érez, az semmi sem egyéb, mint a művészet iránti tisztelet, arról pedig, hogy az ifjú leányzó erényei mily ostromolhatlan sáncok közé vannak zárva, ő adhat legérvényesebb bizonyítványokat, s azokat, ha kell, keze írásával is kész ellátni.

Ah, hiszen ez derék, becsületes ember!

Mayer, Mayer! Hol volt az eszed, midőn a másik fél kihallgatása nélkül ítéltél? Bizony megérdemlenéd, hogy te kérj bocsánatot megbántott családodtul.

Más leánynál ugyan azt felelné az ember az ilyen imádónak, hogy ha oly tiszta szándokkal van iránta, hát vegye el, hanem a művésznő kivétel, azt tisztelni is szabad; a művészetnek szabad hódolni, s az nem csábítás, az csak tisztelet, kitüntetés, méltó elismerés, s abból nem következik, hogy el kell venni.

— No jól van — monda Mayer úr, kit e levél egészen megnyugtatott —, ez már egészen más; de hát legalább ne iparkodjék Matildot a sétányokon, a színfalak között felkeresni, mert ez mégis kompromittálhatja; hanem, ha tisztességes céljai vannak, járjon a házhoz!

Balgatag ember! Kenyeret ad a patkányoknak, hogy éjszaka ne zörögjenek, ahelyett, hogy macskát tartana.

Két nap alatt Matild természetesen oly egészséges volt, mint a fáról szakasztott alma, s a földesúr mármost a házhoz járt szépen.

Leírásával nem vesződünk, mert úgysem soká fogunk vele bajlódni; nehány hónap múlva elutazik, utána jő egy bankárfiú, azután ismét egy földesúr, majd egy negyedik és egy ötödik — és ki tudná hányadik? És ezek mind igen nagy tisztelői a művészetnek, mind igen derék, illedelmes emberek, akiktől egy illetlen szót nem lehet hallani, kik kezet csókolnak a mamának, s bölcs dolgokat beszélnek a papával, s oly szerényen hajtják meg magukat a leányok előtt, mikor jönnek, mikor mennek, mintha grófkisasszonyokkal társalognának. Akadnak közöttük víg, mulatságos fiúk, akik halálra nevettetik az embert tréfáikkal, akik kimennek a konyhába Mayer mamával kötekedni, megkóstolják az ételeit, ellopják a palacsintát, olyan kedves, bohó fiúk.

Négy leány lett nagy és deli. Egyik szebb volt, mint a másik; életkorukban alig volt közöttük egy-egy év különbség. Amint felnőttek, amint hajadoni szépségük kifejlett, annyival zajosabb, látogatottabb lőn Mayer uram háza; a régi fényűzés, könnyelműség, pazarlás visszatért, örök jókedv tanyázott a háznál; a legválogatottabb társaságok gyűltek ottan össze, grófok, bárók, főnemesek, bankárok és más nagy urak.