Mór Jókai - Egy magyar nábob

Tehát mindnyájan hazakerültünk.

Eredménydús idők kezdetét éljük, ezt érzi minden ember.

Nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén, a kávéházakban falják a hírlapokat, estélyeken, lakomákon egyebekről is beszélnek, mint vadászatról és divatkelmékről, a hölgyek kezdik a színeket válogatni öltözékeikhez, a közvélemény sújt és emel, hol valakit kegyence vagy üldözöttévé fogadott. Nappal a közönség oly kíváncsisággal és kedvvel jár az országgyűlési karzatokra, mint a színházba, s este a haza atyjai a színházba nagyobb kedvvel, mint az országgyűlésbe.

Ma éppen a főrendi táblának van nyílt ülése, a karzatok rendkívül megteltek mindennemű és osztályú hallgatósággal, mert már előtte való nap híre futamodott, hogy ma heves vitatkozások fognak történni; a legkedveltebb szónokok tartanak beszédet, s lesz éljenzaj és pisszegés.

Fontos kérdés van napirenden, melynek hovadűlésétől függ egyik és másik párt diadala vagy vesztesége. A figyelem mind alant, mind fent fel van fokozva, s a megelőző jegyzőkönyvek felolvasását oly országos csend fogadja, hogy a gyorsírók tollának sercegését meg lehet hallani.

Fölkel azonban egy hosszadalmasságáról és kifejezései laposságáról félelmetesen ismert szónok, s belefog egy hosszú latin előadásba, melynek bonyolult exordiuma rémletes távolságban engedi gyanítni a befejezést.

A közönség azon részét, mely e nyelvet nem érti, untatni kezdi az egyhangú mulatság, a figyelmezők pedig éppen boszonkodnak. A fiatal jurátushad már-már türelmetlenül kezd kardjával zörögni; némely felötlőbb mondatnál a táblánál ülő ellenzék szájasabb tagjai nem késnek közbekiáltani: — “Óh, óh!” — Hol a kifejezések kissé tűrhetlenebbekké válnak, valaki felkiált: “Halljuk!” utána száz és azután ezer meg ezer kiáltás hangzik: “Halljuk!” úgyhogy éppen semmit sem lehet hallani.

A beszélő szónokot mindez nem zavarja meg, ő a legnagyobb zsibaj közt folytatja beszédét, anélkül, hogy csak félre is tekintene — míg végre magától elcsendesedik a zaj.

Beszéde roppant ingerültséget idéz elő a táblánál. Többen a hevesebb vérű főurak közül felkelnek az asztaltól, túlnan ülő társaikkal értekezni, ahol három-négy egyértelmű tag van együtt, azok összedugják fejeiket, s heves tagjártatás közt suttognak, a hallgatóság találgatja, vajon mit beszélnek ott most.

Az egyik karzaton, melyet vegyesen foglalt el nő- és férfihallgatóság, egy csoport jurátus áll fekete atilladolmányokban, feszes magyar nadrágban, kik közül az egyik már régen itt van Pozsonyban, a többiek hihetőleg csak most érkeztek, mert szörnyen bámulnak mindenen, s egyre kérdezgetik amazt: — “Ki az, aki most a székéről felkelt? Ki az, aki ott tollát a kalamárisba mártja? Hát az ott, aki háttal van fordulva? Hol ül ez, hol ül amaz? Ki a liberális, s ki nem az?” s több efféle. Ez pedig természetesen mindezen kérdésekre kielégítő feleleteket tud adni, mert az országgyűlés megnyitása óta Pozsonyban lakik, a perszonálisnál van praxison, s valamennyi celebritással személyesen ismerős; azt is tudja, melyik kávéházba szokott az egyik, melyikbe a másik pártbeli járni, s társai előtt ennélfogva némi reputációban tud állani.

— Nézzétek, az ottan Kárpáthy Béla! — mutatja a többieknek. — Az ám a derék ember, nincs olyan liberális fiú az egész mágnási táblánál! El lehet képzelni, mikor az édes unokabátyja ellen feltámad, amidőn az a konzervatív párthoz tartozik. Mernék én Gergely urambátyám ellen szólani? Pedig az csak szolgabíró. Ez, barátim, nagy jellem, dicső férfi; még magyarul is tud; oly folyvást elbeszél, hogy akármelyikünk megérti.

A vad gyerekek nem győztek eléggé csodálkozni.

— Nézzétek csak, hogy nem tetszik neki, amit a szónok beszél, most tollat vesz kezébe; dicső! Milyen pompásan mártja a kalamárisba. Bizonyosan jegyzeteket tesz rá, vagy valamit indítványoz. Ahán, most kézrül kézre adja. — Mindenkinek tetszik, helybenhagyják, okos ember ám ez!

Az ifjabb Kárpáthy ezalatt azzal mulatta magát, hogy nagybátyával szemközt ülvén, arról egy furcsa torzképet rajzolt; a jámbor urat mint türelmes kost állítva elő, mely urbarialis aktákon kérődzik. Ez azon irat, melyet szomszédjaival közöl, s melyet a jurátusok valami fontos indítványnak néznek.

— Nézzétek csak, most ketten is fölkeltek, hogy odamenjenek hozzá! Azokat is mind ismerem. Azt csodálom, hogy minek beszél velök, hiszen mind a ketten ellenpártiak. Ahán, bizonyosan kapacitálja őket. Nézd, mint mutatja nekik nagy büszkén, hogy ő meg fog nekik felelni. — Elhiszem azt; azok kételkedni akarnak. Hiszen csak kerüljön beszédre a dolog, kettő is kevés lesz a kisujjára...

— ...No hát fogadjunk, hogy itt lesz! — szólt Kárpáthy a két ifjú főúrhoz, kik e percben székére hajolva beszéltek hozzá.

— Én nem hiszem, míg nem látom — monda Livius, egy nyúlánk, sasorrú ifjú. — Ez rendkívül szigorúan nevelt leány.

— Ejh, a leány mind egyforma. Mindeniknek van szíve, csak kulcsot kell találni hozzá.

— Ott még zártörőkkel sem boldogulsz. A leányt egy kegyes, szüntelen imádkozó nagynéne s egy pokrócgoromba, harapós nagybátya őrzi, akik soha el nem maradnak a sarkából.

— Pah! A kegyes nagynénét elbolondítjuk, a goromba nagybátyát pedig elriasztjuk, s a Heszperidák kertje a miénk.

— Mondom, hogy hozzáférhetetlen, nem bocsátják semmi nyilvános helyre, sohasem jár sem színházba, sem sétányra, sem sehová, hol sok ember szokott összegyűlni, kivéve egy helyet és az a templom, ott is az orgona mellett szokott ülni és a rituálékban együtt énekelni.

— Mind régen tudom én azt. Nekem is mondták, hogy a leány csupáncsak templomi énekekben szokott feltűnni. Elég. Ebből az a tanulság, hogy tehát szereti magát hallatni, és bír művészi hajlamokkal. Ebbe lehet mindenféle gyümölcsöt oltani. Azt tudjátok, hogy ezer darab aranyban fogadtam Fennimorral, hogy egy év múlva a leány nálam fog lakni.

— Csaknem hihetlennek látszik, ha meggondolom, hogy Fennimor törekvései e leány körül milyen siralmas véget értek.

— Hogyan, hogyan? Mi történt vele? — kérdezősködék egy harmadik, ki most érkezett ide.

Abellino kész volt rögtön magyarázatokkal szolgálni:

— Hát a jó fiú szerelmes ajánlatokat küldött levelekben a leánynak, ki mindazokat nagynénje kezébe szolgáltatta. Ez a ravasz, imádkozó boszorkány Fanny nevében légyottra rendelé Fennimort a ház melletti kertbe; ez megjelenik a hátulsó, nyitva hagyott ajtón a kitűzött órában, egy ideig vár türelmesen a köszmétebokrok között, majd hogy senki sem érkezik, kezdi észrevenni, hogy rászedték. Azzal menni akar, s íme az ajtót, melyen bejött, zárva találja. Gondolkozik, hogy mit csináljon; zörgetni veszedelmes volt, az udvarban Boltay uramnak nyolc asztaloslegénye tartózkodik; ha zajt csinál, úgy megfurnírozzák, hogy a tulajdon bőrére nem ismer; körös-körül áthághatlan kőfal. Nem volt más választás, mint kényelembe helyezni magát a virágágyak között, s ott maradni reggelig, mikor a kertész ki fogja nyitni az ajtót. Képzelhetni, mily feladat ez Fennimorra nézve, kinek ha ágylepedője egy ráncot vet, nem bír elalunni, s le nem fekszik soha, míg ezerféle vízben meg nem mosdott. Ehhez járult még az a kegyetlenség is, hogy éjféltájon az eső megeredt, úgy szakadt reggelig, mintha cseberből öntenék, az egész kertben pedig sehol egy hajlék, egy üvegház, de még csak egy spárgatakaró sem találtatott, mely alá valaki elrejthesse magát, s ez a mulatság tartott reggeli hat óráig, csak ekkor szabadult ki Fennimor a zuhanyfördőből. Nanking inexpressible volt rajta, selyemgallérú frakk és kasztorkalap. Képzelhetitek, hogy nézett ki. Valahány ismerősével találkozott hazáig, mindnek azt mondta, hogy most jön a Dunából, ahonnan egy vízbe fúlni akaró fiút szabadított ki.