Mór Jókai - Egy magyar nábob

Nép? Az nem létezett sehol. Mikor robot ideje volt, akkor néha találkoztunk vele, meg az úriszéken, hanem akkor nem volt szokás őket népnek nevezni.

Ez a szó “munka” ismeretlen volt nálunk.

Mit dolgozott volna a magyar nemesember?

Kereskedő, mesterember többnyire a német polgárság volt.

Földmívelőnek elég jó volt a paraszt, a gazdálkodás kevés mesterséggel járt.

Tudományokra mi szüksége volt? Használhatta valamire? Legfelebb aranyeret kaphatott a sok ülés miatt, s hacsak professzor nem akart lenni, ismereteinek semmi hasznát sem vehette.

Nyelvét mívelte volna? Elég szomorú példa volt előtte éhen holt poéták és vándor komédiások siralmas sorsában, kiket vad fátum vagy iskolából való kicsapatás e tüskés pályára üldözött.

Alig tűnt ki egy-két kiváló szellem ez alvó nemzedék közül, ámde mégis e nehány elég volt arra, hogy gyanítni engedje, hogy e kavics homokja közt arany terem, csak mívelni kell.

Voltak magas lelkű delnőink, kik anyjukká fogadták az elárvult nemzeti ügyet, egy Ürményi Anna országbíróné neve Magyarországon, egy Telekinéé , Bornemisszánéé , Bánfinéé Erdélyben örök emlékkel bírandnak, mint utolsó csillagai az éjszakának és első csillagai a hajnalnak.

Főuraink nevei közül is ott találandunk többeket a míveltség és haladás küzdterén, kik a hazai indolencia s a külföldieskedés visszhatása ellenében csodabizalommal léptek elő, tért foglalandók a műveltség országában a magyar nemzetnek és Magyarországon a műveltségnek. Ellenség volt és irtatlan erdő előttük, utánuk!

E derekak között tisztelve említünk mindörökké egy Festetich Györgyöt , a magyar Helicon megalapítóját, s ennek méltó sógorát, gróf Széchényi Ferencet , a nemzeti múzeum teremtőjét, egy Rádayt, egy Telekit , egy Majláthot , egy Podmaniczkyt , egy Dessewffyt , kik első zászlóemelői voltak egy szellemi mozgalomnak, mely akkor kezdetett meg, midőn széltére azt hitték a magyar népről , hogy ez csak a kardforgatáshoz ért, sőt voltak, akik már ezt sem hitték róla.

Előtünedeztek a közelgő kikelet dalnokai: Berzsenyi , Kazinczy , a két Kisfaludy , Kölcsey , Vörösmarty és Bajza , még akkor mind ifjú szellemek — annak már huszonnyolc esztendeje.

Kezdtek támadni hírlapok, miknek olvasása a mai kor szülötteire nézve nagyon tanulságos.

Derék, komoly művészek álltak csapatokba, hirdetendők művészetet és hazai nyelvet, s megcáfolák az előítéletet, mely ez osztályt terhelni szokta. Erdély megelőzte a magyarhoniak buzgalmát, s ez évben elkészült díszes nemzeti színpadát Kolozsvárott oly ünnepéllyel nyitá meg, mely annak magas tekintélyt volt képes kölcsönözni; húsz férfi és hölgy Erdély legelőbbkelő családjaiból, mind komoly, nagyra becsült jellemek, vállalkozának a legelső műnek előadására, mellyel ez új temploma a nemzeti míveltségnek felszenteltetett.

Ily helyzetek közt nyílt meg az ezernyolcszázhuszonötödik év, mely új korszakot kezde meg nemzetünk életében.

Új élet, új vérforgás minden ereiben a közéletnek, álomból ébredő emberek, kik maguk sem akarják hinni, hogy aludtak, s tovább alvók, kik most is azt álmodják, hogy minden alszik.

Nem szólok azon év politikai eredményeiről, országgyűlési tusáiról; sem elég eszesnek, sem elég botornak nem tartom magamat arra, hogy most e tárgyról írni tudjak. Vannak tárgyak, mikről bölcs ember igen sokat beszélhet, de vannak ismét esetek, mikben a bölcsesség nem használatos.

Hanem ez év eredményei meglátszottak a közéletben is; a Pozsonyban tartott országgyűlés nemcsak a közigazgatást szaporítá új, üdvös törvényekkel, hanem a társas életet is új, érdekes alakokkal.

Ez alakok nagy része előttünk már nem ismeretlen.

Ha nehány hóval az országgyűlés megnyílása után érkezünk, igen érdekes csoportozatokat fogunk találni. A pártok már megalakulvák, s a rokonszenvek a konferenciák és klubok útján leszivárogtak a közéletbe.

Ismerős alakjaink nagyobb része kitűnő szerepet foglal el vagy itt vagy amott.

Méltó, hogy legelső helyen említtessék közülök István gróf, kinek ifjú lángeszét, annyi agg bölcsességgel párosulva, a hazafiak legkomolyabb része bámulja, ki oly magasan, oly tisztán áll nyilvános jellemében, hogy barátai nem bátrak őt szeretni, ellenségei nem bátrak gyűlölni, de tiszteli mind a kettő.

Miklós nem jár többé karonfogva vele; őt hevesebb szenvedély meredekebb utakon ragadja; körüle sereglik a hővérű fiatalság, a vérmesebb hazafiak, kiknek közelebb van fejökhöz a szívök, mint másoknak, őt kezdi a közvélemény több agg celebritások sorában bálványozni, kik részint túlélték emlékeiket, részint siettek azt elfeledtetni az utókorral.

Mint egykor megjövendölé, amit a poéták kantilénái ki nem vihettek — távollevő főuraink hazajöttét, azt megszerezték a regálisok. Az országgyűlés hazaidézett mindenkit, akiben csak egy csepp büszkeség volt. Minden félreértés kikerülése végett kijelentem, hogy nem nemzeti büszkeséget érték. Ez csak magánybüszkeségre volt értve.

És ha egy tíz órai vegyes ülés előtt megállanánk az országház ajtajában, szívünk repesne örömében látva e derék, délceg, daliás hazafiakat, kik egymás után érkeznek pompás fogataikon, kócsagos kalpagokkal, prémes, sinóros ősmagyar mentékben, kacagányokban; türkizzel kirakott kardok markolatát szorítva, gyönyörű pörge bajuszokkal vagy körül meghagyott tuhutumi szakállal, és megismernők bennök egyenkint majd a mi párizsi ismerősünket Kárpáthy Bélát, Fennimort, Liviust és a többi ősmagyar főurakat, s ezen szívünk örömét alig korlátolná egyéb, mint annak tudata, hogy ez ősmagyar főurak nagy része, midőn e három szót kell a teremben elmondania: “Én az indítvány ellen (vagy mellett) szavazok”, alig bír megküzdeni az akadályokkal, hosszabb beszédet pedig csak latinul tud elmondani.

De alig ismernők meg Kárpáthy Jánost, a magyar nábobot, e pompás, drágakövektől ragyogó öltözetben, melyben ő nehéz termetével a legtermészetesebb következetességgel képviseli a tunya maradás elvét, örökös céltáblája lévén az ifjú ellenzék gúnynyilainak, melyek közül egy sem élesebb, egy sincs oly maró méregbe mártva, mint unokaöccseé, kinek ha semmi egyéb oka nem lett volna Magyarhonba visszajönni, csak azért visszatért volna, hogy nagybátyját a nyílt viták terén üldözhesse.

Nem vonzá őt a magyar országgyűlésre annyira azon gondolat, hogy ott a legnagyobb fényben ragyoghat, magát közbeszéd, hír, dicsőség tárgyává teheti, s az ország előkelő urainak, kik ide minden határból összegyülekeztek, nejei és leányai ellen hódító hadjáratot kezdhet, mint azon eszme, hogy nagybátyjával mindennap találkozhatik oly helyen, hol az előle meg nem szökhetik, hol őt vérig szúrhatja, és azt e bántás ellen senki sem védelmezheti.

Ha bátyja az ellenzékhez tartozott volna, úgy ő konzervatív leendett, így megfordítva esett ki a viszony, s Béla oly dühös ellenzéki volt, hogy társai kétkedni kezdtek benne.

Még egy régi ismerőnk nevével fogunk találkozni gyakrabban — nem ugyan a heves vitákról tudósító országgyűlési naplók hasábjain, sem a divateseményekről tudósító bécsi lapokban, de igen minden szabadelvű haladási mozgalom terén, minden jótékony célú aláírási íveken, nemzeti intézetek alapítói névsorában, s e név Szentirmay Rudolfé , melyet minden emberbarát vagy magasabb eszméket előmozdító vállalatnál még egy másik név is szokott kísérni, s ez — Szentirmay Eszéki Flóra .