Mór Jókai - Egy magyar nábob

Rudolf némán inté helyeslését.

— Jer tehát velem a levéltárba. A többi tanúk mind ott várnak már. Akiket hirtelen összegyűjthettem, különben becsületes emberek mind.

Amíg végigmentek három-négy szobán, János gyakran megállítá Rudolfot elmondva neki: “Nézd, itt ezen szobában hallottam őt legutoljára nevetni — ott ama széken feledé sálját, most is ott van — amott az asztalon egy pár kesztyű, miket legutoljára viselt — itt ült — itt rajzolt — amott a zongora most is felnyitva, az ábrándmű kitárva a támlán. Ha még egyszer visszajönne!”

Majd egy szobába nyitott be, melyet amint a gyertyák megvilágítottak, Rudolf döbbenve rendült össze.

— Öreg, nem jó helyen járunk. Eltévedtél tulajdon házadban, ez nőd hálószobája.

— Tudom. De nem jöhetek el mellette soha, hogy be ne lépjek. Ma mégis utoljára látom azt, mert holnap be fogom falaztatni. Látod, minden úgy maradt, ahogy ő hagyta. Nem ezen szobában halt meg, ne borzadj tőle. (Oh, Rudolfnak egészen más oka volt borzadályt érezni e helyen.) Amaz a kertre nyílik. Látod, minden a régi helyén: a lámpa, melynél írni szokott, az asztalon egy félig megírt levél, melyet senki sem olvasott. Százszor bejöttem azóta a szobába, soha egy betűt nem olvastam abból. Szentség az előttem. Az ágy előtt még a két kis hímzett papucs, akkorák, mintha gyermek számára volnának készítve. Az asztalon egy kitárt imakönyv, melynek magától szétnyílt lapjai közt egy írisz és egy amaránt és egy jávorfa-levél. Nagyon szerette e virágokat.

— Menjünk innen, menjünk — sürgeté őt Rudolf. — Nekem fáj az, amit te beszélsz.

— Neked fáj, és nekem jólesik. Egész napokat elültem itt, ezeken a helyeken, s visszagondoltam magamban minden szót, amit mondott, láttam őt magam előtt mindenütt, ébren, aluva, mosolyogva, szomorúan — láttam, mint hajolt a félig kész hímzés fölé; láttam, mint hajtá szép fejét e vánkosokra; láttam álmodni, láttam meghalni...

— Óh, jerünk, jerünk innen.

— Elmegyünk, Rudolf. Már most nem jövök vissza többet soha. Holnap sima fal lesz az ajtó helyén, az ablakra vastáblák jönnek. Érzem, hogy nem kell őt itt többé felkeresnem. Másutt, másutt fogom én őt felkeresni, más szobában lakunk mi majd együtt. Menjünk, menjünk.

És könnytelenül, mosolyogva, mint aki menyegzőjére készül, hagyá el a szobát, az ajtóból még egy pillanatot vetve szemével, még egy néma csókot vetve kezével a sötétség felé, mintha senkitől sem, csak általa látott kedves lényt üdvözölne utolszor.

— Jerünk, jerünk!

A levéltár nagy termében ott várták már a tanúk.

Négyen voltak: a helybeli jegyző, egy fiatal, telt képű férfi, ki a meleg kályhának támaszkodott háttal; a jószágigazgató, az emberséges Varga Péter, ki azon kegyet kérte ki magának, hogy hadd járjon ő is, mint a többi cselédség, fekete ruhában, s azóta nagyon drága szó az, ami az ő száját elhagyja, s akármiről beszél, mindig azon végzi szavát, hogy mindennek korán kell meghalni, ami szép és ami jó, csak mi élünk sokáig — vén bűnösök.

A harmadik tanú a pap. A negyedik Kiss Miska. A jó fiú elhagyta a fényes szalonokat, miknek ünnepelt hőse volt, hogy öreg barátja legszomorúbb napjait felderítse. Valóban, alig tehetett volna jobbat valakivel.

A fiskális is ott van, és tollakat farag minden ember számára, s azokat félszárig veri a kalamárisokba, melyek a kerek asztalon mindenki elé vannak téve, hogy észrevételeit jegyezhesse.

Abból, hogy senki sincs jelen a nábob nagyságos és méltóságos s főtisztelendő ismerősei közül, lehet gyanítani, mennyire sietett a végintézkedéssel, s tanúkul a legigénytelenebb embereket hívta össze.

Amint János és Rudolf beléptek, az együtt levők komoly ünnepélyességgel üdvözlék az érkezőket, mint szokás és illő ilyen alkalmaknál, amidőn egy élő rendelkezik a halála utániakról.

János úr inte mindenkinek, hogy üljenek le, Rudolfot jobbjára, bal felől Kiss Miskát ülteté, átellenébe a fiskálist, hogy értse, amit mondott.

Az asztal legtávolabb végére ült Varga uram, s elrakott maga elől minden gyertyát. Ő tudja, hogy miért.

— Édes barátim, jó feleim! — kezdé a nábob, míg mindenki mélyen elhallgatott. — Isten megszámlálta napjaimat, s múlandó éltemet dicsőbbel váltja fel; azért legyetek tanúim, hogy amiket ez órában mondok, ép ésszel, józan elmével mondom. Azon földi javakból, miket Isten ő szent felsége kezeimre bízott, több, mint egymillió forintra menő készpénzzel rendelkezhetem, mint amely szerzeményem. Adja az Isten, hogy több áldás legyen azon, mint volt az én kezeimben rajta! Végrendeletemet azon kezdem, aki előttem a legkedvesebb volt a világon, és aki már a sírban nyugszik. Ez a sír kezdete és vége életembeli intézkedéseimnek, valamint legelső gondolatom ez, midőn felébredek, és legutolsó, midőn lefekszem, és örökkévaló, midőn majd nem ébredek fel többet. Legelső hagyományom ötvenezer forint, melynek kamatjait nyerje az urodalmi kertész, kinek kötelessége lesz ezért kora tavasztól késő őszig írisz és amaránt virágokat tenyészteni, miket “ő” annyira szeretett, s azokkal feledhetlen nőm sírját beültetni. Ugyancsak tízezer forint kamatját élvezzék a madarasi kastély kertészei, kiknek firól fira kötelességük leend ezért egy, az üvegház közelében álló jávorfát ápolni, mely alatt egy fehér pad áll... Ez volt az ő kedvenc helye — suttogá itt félig magához beszélve János —, itt ült ő egész délutánokon keresztül... És ültessen a kertész egy másik jávorfát mellé, ne álljon ott oly magányosan; ha valaha kiszárad a fa, vagy valami tiszteletlen utód kivágatja azt, az egész összeg szálljon a szegényekre.

Rudolf hideg, mozdulatlan arccal ült ott a beszélő mellett; senki sem veheti észre rajta, mit érez, midőn e szavakat hallja.

“Milyen bolondos volt ez az öreg utolsó napjaiban is — fogják egykor mondani az utódok, akik végrendeletét olvassák —, fűnek-fának hagyományozott.”

— Továbbá — folytatá János —, ötvenezer forintot hagyok oly célra, hogy annak jövedelméből szegény, jó erkölcsű leányok házasíttassanak ki. Minden évben azon napon, melyen felejthetlen nőmmel megesküvénk, gyűljenek össze az uradalombeli hajadonok a templomban, imádkozzanak Istenhez azokért, akik meghaltak, akkor háromnak a szűzek közül, kiket a lelkész legérdemesebbnek fog ítélni, nyújtsa át a község előtt a menyasszonyi koszorút és az összeget, azután menjenek ki a sírhoz, szórjanak rá virágot, és imádkozzanak, hogy tegye őt isten boldogabbá a túlvilágon, mint volt itt ezen a földön. Ez az én kívánságom.

Itt megállt megvárva, míg az ügyvéd utoléri az írással szavait, mialatt fájdalmas csend uralkodott a teremben, csak a papíron nyargaló toll percegése által zavarva.

Midőn az ügyvéd feltekintett a papírról mutatva, hogy mindent leírt, János felsóhajtott, s fejét alácsüggeszté:

— Midőn elhozza rám Isten azon órát, melyben múlandó éltemet elhagyom — folytatá nyugodt, szilárd hangon (minden szó oly visszhangosan zengett el a teremben, mintha egészen üres volna az) —, amidőn meghalok, kívánom, hogy azon ruhámba öltöztessenek, melyben vele megesküvém, hű cselédem, az öreg Pál ismerni fogja azt. Koporsóm, melybe tenni fognak, készen áll már hálószobámban, mindennap látom azt, és megszoktam rágondolni, gyakran belefekszem, és elgondolom, hogy milyen jó lesz, ha nem kell kiszállni belőle többé. Egészen fel van már készítve, sokat törődtem rajta, éppen olyan, mint az “övé”, csakhogy ami azon fehér volt, az ezen mind fekete. A név ki van verve szépen ezüstszegekkel, csak az évszámot kell majd utána tenni. Ugyanazon teremben akarok kitéve lenni, melyben ő volt. Felettem ugyanazon lelkész mondjon imát, aki őfölötte imádkozott, ami oly szép volt.